(Elhangzott a pápai zsidó temető
mártír emlékművénél, 2001. június 10-én)
“ÁLLÍTS MAGADNAK
ÚTJELZŐKET, HELYEZZ EL MAGADNAK OSZLOPOKAT, FORDÍTSD SZIVEDET AZ ORSZÁGÚTRA , AZ
ÚTRA AMELYEN MENTÉL...”
(JER. 31/20)
Kedves testvéreim!
Ezt a jeremiási mondatot emeltem ki
vezérelvként. Történelmi emlékekről szólok, kutatásaim érintőleges
eredményeit-élményeiit szeretném összefoglalni ezen az emlékező istentiszteleten.
Némi históriai áttekintést adni e közösség múltjáról, arról a történelmi
útról, amely a XVII. század végétől egészen a holocaustig, 1944-ig vezetett.
Az első olyan írásos emlék, amely jelzi a pápai zsidók létét, 1698-ból való.
Néhány évtizeddel később, a XVIII. század első éveiben, 1736-ban – hiteles
források alapján tudjuk, - hogy 73 lélek élt e városban. Alig 100 évvel később,
1840-ben 2648 zsidó lakott itt.
Minden zsidó közösség életében az első meghatározó elem a Cherva Kadisa, a
Temetkezési Egylet alapítása. A Pápai Zsidó Hitközség Temetkezési Egyletét – az
országban az egyik legelsőt – 1739-ben szervezték meg. A magyarországi zsidóság
felvirágoztatásának egyik záloga a nevelés, az oktatás. Tudták ezt Pápán a helyi
zsidók is, s így 1818-ban már iskolát építettek. E közösség életében
kiemelkedő személyiségek reprezentálták a zsidó szellemiséget, akik közül is
kitűnt a korabeli Magyarország zsidó történetének tündöklő csillaga, kimagasló
személyisége: Lőw Lipót.
Lőw az 1840-es években kerül
Nagykanizsáról Pápára. 1846-ban avatja fel az új zsinagógát, mely a mai napig áll,
amelyet ma meg is látogattam, hogy találkozzak a múlttal, azzal az épülettel,
amelyben évtizedeken keresztül hívők interpretálták imáikat az Alkotóhoz, a
Mennyek Urához. A romos zsinagóga drámai, tragikus képe a Megilát Échá, azaz
Jeremiás siralmainak első mondatát idézi:
Mi lett a hatalmas városból, a
hatalmas közösségből? Hová tűnt? Az üresen kongó falak között csak galambok
szelték a levegőt. Repkedtek fent, ahol egykor az imádság szállott. Most talán ezek
a galambok “továbbítják” fohászainkatt a Világ Alkotója felé…
Ebben a – némaságra itéltetett,
híveitől és egykori belső díszeitől egyaránt megfosztott grandiózus - épületben,
amelynek rendeltetésszerű használatba vételét a “haza bölcse”, Deák Ferenc
történelmi eseménynek aposztrofált, “forradalmi” változtatásokat akartak
végrehajtani a korabeli zsidó vezetők. Lőw magyarul prédikált a templomban. A
frigyszekrény elé helyeztette a tóraolvasó asztalt. Sőt, ami talán legjobban
megdöbbentette a korabeli zsidóság jelentős részét, ugyan orgonát nem helyezett el
a zsinagógában, de hátul, a nyugati falnál egy majdani orgona számára
kialakították a teret.
Ebben a zsinagógában hangzott el 1847-ben
Lőwnek egy olyan beszéde, amelyből röviden idézek:
“ÉPÍTSETEK HÁZAKAT
ÉS LAKJATOK BENNÜK, ŰLTESSETEK KERTEKET ÉS EGYÉTEK GYŰMÖLCSÉT.”'
(JER. 29/5)
“ÉS KERESSÉTEK AZON
VÁROS BÉKÉJÉT AHOVÁ SZÁMKIVETETTELEK BENNETEKET, ÉS IMÁDKOZZATOK ÉRTE AZ
ÖRÖKKÉVALÓHOZ, MERT AZ Ő BÉKÉ- JÉBEN LESZ SZÁMOTOKRA IS BÉKE“ (JER . 29/ 7)
E gondolat szellemében 1850-ben
majdnem elsőként az országban kórházat alapítottak, 1851-ben népiskolát. Jelentős
mértékben hozzájárulva a polgárosodáshoz textil gyárat alapítottak, Városlődön
pedig ipartelepet.
A XIX. század közepén 1876-tól több, mint másfél évtizedig ennek a közösségnek
a tudós rabbija, Klein Mór, aki – a világon harmadikként – lefordítja magyarra Májmonidész
Tévelygők útmutatója című művét. A korabeli zsidó és református hívek jó
kapcsolatát bizonyítja: a Református Főtanoda betűivel nyomtatták ki a könyvet.
Könyvtörténeti kuriozitás hogy négy évvel ezelőtt a Historia Judaica sorozatban,
Babits Antal sorozatszerkesztésében facimile kiadásban újból megjelent e munka.
(Logos Kiadó, Budapest, 1997.) A második kiadás utószavában írja Heller Ágnes,
korunk kiemelkedő filozófusa: “Milyen magaslatokon állhatott akkor a magyar
tudományosság, ha egy vidéki rabbi minden rekompenzáció nélkül, csak úgy
nagyságától vezettetve, ilyen vállalkozásra szánta el magát.”
Pápa zsidóságának kiemelkedő értéke
volt az itt, a XIX. század végén alapított jesiva. Ebben az időszakban már nem a
neológ, hanem az ortodox közösség dominált. Iskolákat alapítottak, tanítottak,
tanultak. Becsületesen, hívő emberhez méltón éltek. Ez a szellem csábított ide
messzi földről mestereket és tanítványokat. Így Pápa nemcsak e környék, de egész
Magyarország egyik legismertebb és legelismertebb jesivájának, vallásos
főiskolájának adott helyet. A város zsidó közössége reprezentánsa,
példaértékű típusa lett az egykoron virágzó magyarországi ortoxiának. A mélyen
elkötelezett hagyománytisztelet marandó emlékét őrzi az utókor. (Lásd: Sages of
Hungary and her Torah Literature. by Yitzchok Yosef Cohen, Machon Yerushalayim, 5755)
1900-ban 3500 zsidó lélek él itt, a
város lakosságának 24.2 %-a.
Majd következnek a szörnyűség évei,
és 1944. július 4-én – a Jád Vásém irattára szerinti adatok alapján – 2565
helyi és 300 környékbeli zsidót deportálnak, s ennek a több, mint 3000 léleknek
alig 9%-a tér csak vissza. Amikor ehhez a mondathoz érek, eszembe jut a 27 évszázaddal
ezelőtt élt próféta, Ámosz könyve, melyben ezt olvashatjuk:
“A városba, ahonnan
eldeportálnak ezer embert, nem jön vissza csak száz, s a városba, ahonnan
eldeportálnak száz embert, nem jön vissza csak tíz.”
A majd 3000 évvel ezelőtti próféciát
az elmúlt század történetében a 40-es években sikerült “túllicitálni”. Mert a
városba, ahonnan eldeportáltak ezer lelket, nem jött vissza száz. És a városba,
ahonnan eldeportáltak százat, nem jött vissza egy sem.
“Minden utcán gyász
volt, mindenütt hallatszott a jajgatás”
Pápai testvéreink is kiutasíttattak
ebből az országból, nem volt, aki oltalmazza őket, mert - a magyar történelem egyik
legszomorúbb időszakában – a szülőföld, a haza, nem védte meg polgárait.
1944-ben gettósítják az itteni zsidókat is, majd Auschwitzba viszik őket.
Szívünkben gyász van, fájdalom és
emlékezés. Ahogy körülnézek, látom, hogy a jelenlévők túlnyomó része már nem
soá túlélő, hanem olyanok, akik -Isten kegyelméből- 1945 után születtek. A
háború után új élet kezdődött itt rövid ideig, majd fokozatosan egyre kevesebb
zsidó maradt Pápán, ma talán –optimista vélemények szerint - 20 lélek élhet a
városban. Város szinte zsidók nélkül.
Vajon ebben a helyzetben mi a teendő?
Idézzünk a Tálmudból, Táánit
traktátusából:
“ Mestereink
tanították, amikor elpusztult a Szentély, összegyűltek a fiatal rabbijelöltek.
Kezükben ott volt az elpusztított jeruzsálemi templom kulcsa, majd felmentek a
lerombolt templom tetejére és így szóltak: Világ Alkotója! Mindenható Istenünk!
Átadjuk Neked Urunk ezt a kulcsot. Megfogták a kulcsot, és feldobták a magasba. És
csoda történt, fentről, a magasságból egy kéz nyúlt alá, elfogadta a kulcsot,
magához vette azt.”
A kulcs most Istennél van. A
megfogyatkozott, megmaradott piciny közösség csak formálisan létezik. Néhány évvel
ezelőtt korunk egyik tekintélyes személyisége emlékkötetet szentelt Lőw Lipótnak.
(Löw Lipót beszédei. Összegujtötte és az utószót írta Hidvégi Máté,
Budapest, 1999) Zárszavából idézek egy gondolatot:
“Túl azon a korszakon, amikor a
magyar tájakról elhurcolták a zsidókat, ma már hűlt helye van az egykor hatalmas
zsinagógáknak. Népes közösségek egykori lakóhelyén tücsök ciripel és fű nő.
De áll még a nagykanizsai zsinagóga, ahol először Lőw prédikált magyarul, s áll
még a pápai is, amelyet Ő, Lőw Lipót avatott.
Ki vigyázott rájuk? Ki őrizte őket?”
Az itt maradott töredék kis közösség
osztályrésze és más felekezetű honfitársak kötelessége, feladata, hogy vigyázzon
ezekre az épületekre, emlékekre, múltjára. Őrizze, óvja őket, mentse meg az
utókornak.
A keleti vallások némelyike mosolyát
kinálja a Világ Teremtőjének. Mi, zsidók nem a mosolyunkat, hanem könnyünket
ajánljuk fel. Könnyünket a szívünkben és a lelkünkben, amikor érettük, megölt
zsidó testvéreinkért imádkozunk.
Mennyei Atyánk, Világ Alkotója! Izrael
Szirtje és Megváltója!, Tekints le reánk a magasságokból, és fogadd el
imádságunkat. Részesítsd áldásodban a Te népedet, az örökkön üldözött
Izraelt.
Mindenható Istenünk! Világ Alkotója!
Imádkozunk Hozzád. A Pápáról és Pápa környékéről eldeportált, állati
kegyetlenséggel meghurcolt, a “fürdőkben” elgázosított, a krematóriumokban
elégetett több ezer testvérünkért. Édesapánkért, aki óvta, őrizte első
lépéseinket. Édesanyánkért, akitől kaptuk az életet, aki vigyázott arra, hogy
homlokunk ráncoktól mentes legyen. Emlékezünk a hitvesre, életünk társára, kivel
megosztottuk a jót és a rosszat egyaránt. Emlékezünk a testvérre, gyermekkorunk
osztályosára. A szülő meggyilkolt gyermekére, a nagyszülő meggyilkolt unokájára.
A jövőre, amely tőlünk e helyen, a pápai közösségben elvétetett. Szálljon
fohászunk a földi létből a magasságok felé annak reményében, hogy mártírjainknak
nyugalmuk lesz az Örök Életben és itt maradott testvéreink lelkében megpihen
belenyugvás, az elfogadás képtelen képessége.
|