„Várj madár, várj, Te csak mindig várj …”
- szól a chászidisztikus ének, és benne a
jövőbe, a holnapba vetett hit, annak bizodalma, hogy nemcsak jelenünk,
hanem vallásunk és meggyőződésünk szerint holnapunk is van, van jövőnk.
Drága Testvéreim!
Kol Nidré óráján szerte a világon, minden földrészen összegyűlnek a
valláshoz kötődő hittestvérek, és közösen, együttesen fohászkodunk az
Egek Urához, hogy bocsássa meg az ellene és embertársaink ellen
elkövetett bűneinket, és hisszük és reméljük, hogy megszólal a
magasságokból a Mindenható szava száláchti kidvárechá, azaz
megbocsátok néktek, ahogy ígértem.
129. esztendeje, hogy ebben a zsinagógában felcsendült a Kol Nidré. E
130 év viharos, megpróbáltatásokkal teli történelméből szeretnék
kiemelni hármat, mely az ünnepesti prédikáció szerkezetét képezi.
Három – más - más történelmi korból való - Kol Nidréről szólnék.
Az első ünnep 1944, a második világháború talán legszörnyűbb esztendeje.
Távol a hontól, munkaszolgálatban, Auschwitzban a krematóriumok felé
haladnak a vagonok. Egy viszonylag fiatalokból álló század eljut egészen
a Don partjáig, és ott a mintegy kétszáz ember a csillagos ég felé néz
és imádkozik. Van közöttük egy, aki gyönyörűen tudja a Kol Nidrét. Nem
más ő, mint az érsekújvári főkántor fia. Miközben csapattársai a mélyben
ássák a gödröt, a kántor a magasságok felé énekel Kol Nidré veeszoré,
Mindenható Istenünk nézz le reánk! Mindenki meghalt, aki akkor
ott volt a Don kanyarban ezen a Kol Nidrén, egyetlen ember maradt csak
meg, a hírmondó, aki azóta is emlékezik, s aki itt van közöttünk. Ő
hallotta, ahogy mondották azon a helyen akkor. Hitte, hogy lesz holnap,
holnapután, s talán felmerült valahol legbelül, hogy évtizedek múlva is
lesz, aki emlékezik azokra, akik ottmaradtak, akik csendben hallgatták
az érsekújvári kántor fiának imáját a puskaporos levegőben. Akkor még
nem tudta sem ő, sem a többiek, hogy hat millióan nem jönnek vissza,
hatszáz ezer magyarországi zsidó nem tér vissza. Akkor még talán nem
volt nyilas hatalomátvétel, akkor még talán nem voltak árpád sávos
zászlók, amelyek ma ijesztenek, igyekeznek megfélemlíteni, de mi hatvan
év távlatából már nem félünk. A magasságok felé, Isten felé nézünk, és
azt mondjuk Kol Nidré veeszoré azoknak az emlékére, akik nem
jöttek vissza a Don folyótól. Az ő emlékükre is összejövünk minden
esztendőben és e csendes fohásszal érettük is imádkozunk.
Az első Kol Nidré apáink története, a második Jom Kipur már a saját
generációmé. Az időpont 1973. Gyönyörű évnek tűnt. Álomszép volt az ősz,
tele fénnyel, napsugárral, és akkor ott a Tisza partján a fiatal szegedi
rabbi, aki most itt megőszülve áll előttetek, imádkozott istenhez és
elmondta a Kol Nidré imát azzal, hogy talán Jom Kipurkor meghallgattatik
az imádság és békénk lesz nekünk is és a világ minden egyes zsidójának.
A világon mindenütt nyugalomért, csendért, békéért fohászkodtunk,
azokért a fogalmakért, melyek számunkra a legdrágábbak. S nem kellett
hozzá tizenkét óra, hogy a Lőw által megálmodott és a Baumhorn Lipót
által megépített gyönyörű zsinagóga tele legyen zsivajjal. Zsongott a
templom. A rabbi a Löwök szószékén állt és nem értett semmit. Nem tudta
mi ez a zaj Jom Kipurkor, amikor áhítattal, csendben imádkozunk. Majd a
sámesz bácsi halkan a fülembe súgott egy mondatot, amit nem akartam
elhinni. Egyiptom megtámadta Izraelt. Elfoglalták a Bár Lév vonalat, s
úgy néz ki, hogy Izrael elpusztult. Így gondolta a samesz bácsi. Joga
volt ezt hinni, ő ugyanis megjárta Auswitzot, majd az 50-es években ki
is telepítették. Szinte felfogni nem lehetett. Kitört a háború.
Gyengülő, dadogó szavakkal mondtam az imádságot:
Ávinu
Málkénu, Mennyei Atyánk Cur jiszráél vegoálo, Izrael Szirtje és
Megváltója Báréch et Medinát Jiszráél résit szmichát geuláténu, Uram,
mentsd meg a mi népünket, mentsd meg Izraelt!
S imádkoztunk valamennyien a Biblia nyelvén, héberül nem mindig értve a
betűk üzenetét, de átérezve annak lényegét. Majd este, az ünnep
kimenetele után kinyitva a rádiót hallottuk, hogy Izrael szerte Jom
Kipurkor megfújták a sófárt. Pedig Jom Kipurkor nem szoktak sófárt
fújni. Vallásosok és vallástalanok kijöttek a templomokból, és mentek,
hogy védjék az országot. Több mint háromezer zsidó fiatalember esett el.
Az utólagos statisztikákból megtudtuk, nyolcvan százalékuk soá túlélők
gyermeke. Több mint háromezer ember, több mint háromezer lélek, több
mint háromezer álom, háromezer család, és vajon hány meg nem született
gyermek? De Izraelt nem lehetett elpusztítani. Izrael él, vagy ahogy
eleink mondották, ám Jiszráél cháj, Izrael népe él, és bármennyire is
okoltak mindig mindenért bennünket, mindezek ellenére tudjuk és mondjuk
ám Jiszráél cháj.
A harmadik Jom Kipur, a harmadik történetem tulajdonképpen családi.
Megkérdezhetném mindannyiatokat, mit jelent nektek a Kol Nidré.
Emlékeztek otthon, családi körben, amikor még mindenki együtt volt, még
érintetlen volt a család, nem szólt bele történelem, nem szólt bele
politika, alig fértünk el az asztalnál. Mondjátok, most hányan ültök a
böjt előtt az asztalnál? Családjaink szerte a világban, és hála Istennek
családjaink itt. És a távolság ilyenkor mégis fájdalmas, még ha
lélekben, érzelmeinkben együtt is vagyunk. Fogjuk egymás kezét a szó
szimbolikus értelmében. Azokét, akik velünk lehetnének és azokét is,
akiket már elszólított az isteni akarat. Ilyenkor, Kol Nidré estéjén
mindannyian együtt vagyunk.
Egy kép rajzolódik ki előttem. Egy festmény. A XIX. század utolsó
harmadában Lengyelországban élt egy nagyon tehetséges festő. Nem nagyon
ismerik, bár a modernkori művészet egyik kiemelkedő alkotója.
A Tel-Aviv-i múzeumba lépve, az aulától nem
messze látható az ő monumentális 4x2 méteres Jom Kipur című
olajfestménye. A festmény alkotója Morris Gottlieb. Nem volt harminc
éves, mikor meghalt. Lefestette azt a kis lengyel falucskát, s benne azt
a stibelet, ahonnan származott. Nők és férfiak, barázdált arcú öregek,
csintalan kisgyermekek. Lent férfiak és fent nők. Mindenütt áhítat, s az
arcokon megrendültség. Középen magas korú, nagyszakállú aggastyán, a
rabbi, ahogy Gottlieb ábrázolja, aki a kezével, szinte szavakkal nem
érzékeltethető öleléssel, szorítja magához a Tórát, a mi legszentebb
könyvünket, amely a zsidóság legszentebb irata, amelyben hitünk, Istenbe
vetett alázatunk, szeretetünk foglaltatik. Valamint az a szerénység, az
a jóság, amellyel minden zsidó és nem zsidó embernek rendelkeznie
kellene, az empátia, a megértés képessége, a kimondott szó felelőssége.
Mert a szó életet adhat, erőt adhat, de a szó gyűlöletet is kelthet,
szídhat, lázíthat, pánikot kelthet, félelmet okozhat.
Mi, zsidó emberek, rabbik és civilek, kohaniták, leviták és izraeliták
évezredek óta szorosan fogjuk a Tórát, hitünk forrását a szó átvitt
értelmében, bizonyítva önmagunknak és a külvilágnak, hogy a Tóra és
Izrael elválaszthatatlan. A hit és a zsidóság összeforrt, egységet
alkot, egyik a másiknak a feltétele. A hit a mi jövőnk. Őseink hite a
jövő reménysége. Erre neveljük gyermekeinket, unokáinkat, a gondjainkra
bízottakat, így formáljuk embertársainkat. Hogy legyen bennük
felelősség, s ne legyen félelem az emberi lelkekben, hogy szeretet,
nyugalom, megbékélés, alázat, egy szóval hit legyen a sokat szenvedett
ember osztályrésze. Jom Kipurkor és az év összes többi napján. Holnap
délelőtt felolvassuk zsinagógáinkban azt a mondatot, ami elhangzott Ros
Hásáná első két napján is:
Kevákorát roe edro máávir cono táchát sifto,
Mint a pásztor, aki legelteti nyáját, úgy vezeti az Örökkévaló az ő
közösségét.
Számon tartja gyermekeinek sorsát, s amikor
felcsendül a magyarországi zsidó folklór gyönyörű, különleges mélységgel
hozzánk szóló éneke Szól a kakas már, akkor tudjuk, hogy a szó
kevés, marad az ima és a zene, hiszen majd megvirrad már, holnap
is lesz. Áni máámin beemuná slémá Teljes hittel hiszem, hogy az
első 130 év után 130 év múlva is lesz valaki ezen a helyen, és lesznek
hívek is, akik ugyanazzal a dallammal, ugyanazzal az áhítattal mondják
az ősi igéket: Kol Nidré veeszoré.
Dr. Schőner Alfréd
2006.10.01 |