Vissza

Szilinyi Roland, judaisztika tanár szak I. évf.:
A Berésit Haftárá elemzése az etika tükrében


Brésit. Kezdetben teremtette I-ten az eget és a földet.

A brésit szó gyöke a ros (fej), a "bet" prepozíció pedig a -ban -bent jelöli, vagyis fejben, gondolat által, mondhatnám I-ten állandóságából csírázott ki a kezdetben időtlen létezés, s a kezdetben szintén időtlen emberi lét.

Ebben az ősállandóságban teremtetett meg az ember, teremtődött az I-ten képmására elsősorban lelki és nem fizikai értelemben, kapva ugyan egy külső fizikai burkot. Ártatlanságra "ítélve" született az ember- minden bűnön kívülálló lényként-, egy ígérettel a zsebében, az öröklétre vonatkozólag.

De vajon áhítozott-e erre az állandóságra vagy sem? Nem tisztem ezt eldönteni, de mindenesetre tény, hogy az egyetlen tiltást-mely arra kötelezte csupán, mintegy az alku részeként, hogy ne egyen a Gán Éden egyetlen fájáról-, az embernek sikerült áthágnia, talán éppen azért, mert szabadulni kívánt addigi állapotából. Életük az ártatlanság állandóságába süppedve telt, az ártatlanság pedig egyfajta tudatlanságot feltételez. Úgy gondolom, hogy az édeni lét az emberpár számára egy minden jó, és rossz tudatlanságával átitatott vegetálás volt, és eme ártatlanságnak terhe alól igyekezett kibúvót találni, a tudatlanságból a tudat, a jó és rossz tudása felé, s a kígyó volt a lámpás e sötét folyosón.

Miképpen bóher féli mesterét, az ember is félte teremtőjét, de félelménél szorongása nagyobbnak bizonyult, s ettől az érzéstől való megszabadulási vágy késztette az engedetlenségre. Szorongott a "tétlenség" miatt, és nem elképzelhetetlen, hogy félelemmel töltötte el szabad akaratának hiányossága, korlátozottsága, mely tudatlanságából fakadt. Az ember térre és időre vágyott. El akarta foglalni méltó helyét a teremtésben, igába akarta hajtani sorsát, saját kezébe véve a gyeplőt, s ez részben megadatott neki.

Létrejött az első bűn, s tulajdonképpen igazából ez emelte az állatvilág fölé a teremtés koronáját, s azt gondolom, hogy a félelem, a szorongás, no meg a "földből vétetett" által jött létre a már földi szférában értelmezhető etika szférája. S mivel a létfakadás ősoka nem az anyag, hanem a legfelsőbb szellemi lét, a létrejött etikai szférának is mindenekfelett állónak kell lennie. Ez az abszolút etika, mely minden ember számára adott, és elérhető, s az embernek születésétől fogva meg van adva a lehetőség belső mivoltában, lényében, hogy önmaga által megszentelődjék.

Tisztában kell lennünk azzal -s ez természetes-, hogy önmagát megszentelni nem mindenki képes. Az egyén képes lehet erre, a társadalom viszont szabályozásra szorul.

Noé az I-tennel járt, ő a környezetének erkölcstelensége felett álló lény volt, anélkül, hogy tiltások szabályozták volna cselekedeteit. Jutalma: megmenekülés a biztos pusztulásból. (büntetés-jutalmazás, mint pedagógiai módszer)

Nyilvánvaló, hogy I-ten az embernek újra és újra lehetőséget kínál a megújulásra, a megtérésre, mert azért alkotta a Kádos Báruch Hu -ki igaznak és gáncstalannak neveztetik - az embert az ő tulajdon képmására, hogy az ember is igaz és gáncstalan tiszta legyen, miképpen Ő.

Terelni kellett tehát az emberiséget, terelni a helyes irány felé, s ekkor megszületett Mózes a pásztor, a pedagógus, a legnagyobb próféta, hogy vezesse I-ten kiválasztott népét.

"Így szól I-ten, az Ö-való, aki az egeket alkotta és boltozta, aki a földet kiterjeszté minden sarjadékaival, aki lelket ad a népnek és szellemet a rajta járóknak.

Én az Ö-való hívtalak igazsággal téged és megfogtam kezedet, Izráel, és tettelek népek szövetségéül, hogy légy nemzetek világossága!

Hogy megnyisd a világtalan szemeket, hogy kihozd börtönéből a rabot, a fogság
házából a sötétség lakóit!

Én vagyok az Ö-való, ez az én nevem és dicsőségemet másnak át nem engedem, sem dicséretemet a faragott bálványoknak!"

Mózes világrajöttének nagyobb szerepe van, mint azt az emberiség gondolná, megszületett egyrészt azért, hogy megfogja népe kezét, és kihozza börtönéből, Egyiptom országából, másrészt azért, hogy I-ten kiválasztott népe betölthesse a reá háruló szent feladatot, hogy általuk megszentelődjék a világ.

Szükség volt tehát arra, hogy ne csak lelket, hanem szellemet is kapjon az ember. Szellemet, azaz szellemiséget, egy olyan magasabbrendű mindenekfelettálló erkölcsiséget, ami minden ember sajátja lehet, s ez nem más, mint a monoteista erkölcs, vagy ha úgy tetszik erkölcsi monoteizmus.

A zsidóság erkölcstana -joggal nevezhető zsidóságnak, hiszen Gósen tartományába mindössze 600-an érkeztek, és megsokasodva, néppé duzzadva távoztak Egyiptomból - a monoteizmus gyökeréből növi ki magát szerteágazó terebélyes fává, és nemcsak történelmileg mutatkozik azzal teljes összeforrottságban, hanem okszerűleg fakad belőle.


Így kellett lennie, mert a monoteizmus olyan világfelfogást adott, mely merőben eltért az ókori népek világfelfogásától, és éltető talaja lett oly erkölcsi fölfogásoknak, amik arra voltak hivatva, hogy az egész emberiség gondolkozását átalakítsák, és érzületét megnemesítsék.

A mózesi törvényrendszer, amint azt említettem, I-ten lényéből lineárisan következő, a szó által létrejött abszolút erkölcsiség, minek következménye a zsidó vallás, s tudjuk, hogy "nemzetek világossága" csak olyan nép lehet, ki képes a felemelkedésre, s aki nem csak egyénileg, hanem akár közösségi, sőt társadalmi szinten is képes a törvény érvényesítésére.

Érthető tehát, hogy vallás és erkölcs szoros kohéziót alkotnak, de vajon az erkölcsből jutunk el a valláshoz, vagy a vallásból az erkölcs felé?

Kant erről úgy vélekedik, hogy ő az embertől olyan erkölcsiséget követel, ami nem függ semmi mástól, semmilyen külső vagy felső tényezőtől és befolyástól, azaz autonóm erkölcsöt, amit az ember maga akar, nem pedig heteronóm erkölcsöt, mely kívülről adott. Kantnak magas fogalma az ember etikai értékéről és méltóságáról, valamint erős hite az ember etikai lényegében, ezt a magasztos, de túl magas álláspontot fogadtatja el vele, hogy az ember nemes erkölcsi törekvése okán következtessen az I-ten létére, és az erkölcsi megismerésből vezesse át az embert a vallási eszmébe.

Nem kívánom Kantnak az etikára vonatkozó ilyen irányultságú nézeteit megcáfolni, mégis úgy vélem, hogy a helyes sorrend nem ez. A sorrend a következő: vallás, vallásos felfogás, erkölcstan, erkölcsös élet.

Az egyén tehát az univerzumról alkotott egyetemes felfogása szerint helyezkedik bele az univerzumba, és így a monoteista világfelfogás vallója és követője, mint I-ten teremtett világának egy része, elsősorban az Ö-való akaratával vágyik harmóniába kerülni, és ezen értelemben törekszik helyét a világban elfoglalni és betölteni.

A Sir HáSirim az almafához hasonlítja Izraelt; miért is? Mert az almafa előbb hoz virágot, azután levelet, így Izrael a kinyilatkoztatás idején eléje helyezte a cselekedetet az ige meghallgatásának, szólván: "mindazt, amit I-ten parancsolt, megcselekedjük és meghallgatjuk", s írva van: "áldjátok I-tent erőben kiválók, akik cselekszik igéjét, hogy meghallgassák igéje hangját", tehát előbb cselekszenek, és az után készek, hogy meghallgassák! Az autonóm erkölcsiség büszke ambíciója világlik ki itt a levelek mögül, de általánosságban azonban szükségszerű, hogy a vallás nevelje és formálja erkölcsössé az embert, és benne kifejlessze, megedzze az igaz erkölcsi akaratot.

A természetes egyenes sorrend tehát, ami a pedagógiai sorrend is egyben: vallás és erkölcs, tiszta i-teneszme és tiszta erkölcsi élet.

Ez az eszme lebeg Izrael gyermekei előtt iránytűként napmind nap, s a feladat adott: világítani a sötétben, hogy minél kevesebb hajó fusson zátonyra, hogy a sötétségben poshadók elhagyják a bűn útját, és a tévelygők megleljék helyüket a világban, mielőtt végleg elnyelné őket az enyészet mocsara.


Felhasznált irodalom:

Mózes Öt Könyve és a Haftárák
Etika a Talmudban

Vissza