Erbst Hermann, egyike az utolsóknak
1925-

 

5764 Chesvan 23. A lágymányosi zsinagógában vagyunk Harry bácsival - héber nevén Több, mint két éve ismertük meg egymást, abban az időben ő még teljesen egyedül vezette a szertartást, minekután áldott emlékű Hugó bácsi elment.

-Harry bácsi, kérlek beszélj magadról, mikor és hol születtél, hol jártál iskolában, hol tanultad a jidiskeitet, milyen volt a zsidó élet azon a helyen, ahol éltél és hány zsidó élt ott abban az időben.

-Kárpátalján születtem, egy nagyon kis faluban, amelyet úgy hívtak, hogy Berlebas - ruszinul is, mivel ez egy ruszin közösség volt - magyarul Barnabásnak hívták. Ez egy nagyobb város - Rahó- mellett volt. A faluban éppen volt egy minjen, mivel kis falu volt. Kb. 300-an laktak ott. Az istentiszteletet hol az egyik, hol a másik ott lakónál tartottuk, természetesen az ünnepekkel együtt.

-Engedd meg, hogy egy kérdést beszúrjak: Milyen nyelven folyt az istentisztelet ?

-A hivatalos anyanyelv a jiddis volt, a másik nyelv volt a ruszin meg a csehszlovák - abban az időben Csehszlovákiához tartozott. Nagyon változó fennhatóság alatt volt az a rész: magyar, török, cseh (ez volt a legjobb), ezután megint magyar majd orosz és most ukrán. Erről van egy vicc: Kohn bácsitól kérdezik, hogy-hogy ennyi világot jártál ? -Mire ő: én végig otthon ültem, csak a fejem felett változtak a hatalmak. Ez a mi falunk hegyek között volt, egy országút ment előttünk és egy vasúti sín.

Én egy olyan családban születtem, ahol nyolcan voltunk testvérek. Idősebb volt már a papám, mert a második házasságból születtem - az első házasságból nem volt gyerekük. Apám is Barnabásról való, de édesanyám Romániából származik. Családunkban négy lány és négy fiú volt. Ezek közül egy fiú még kis korában halt meg. Mind a négy lánytestvérem otthon varrással foglalkozott és ez volt a megélhetésünk, mivel édesapám már idős volt. Az idősebbik bátyám asztalosmesterséget tanult a másik pedig Brünnben tanult mesterséget, de sajnos mire el tudott volna helyezkedni, jött a háború és mint munkaszolgálatos nem jött vissza. A másik bátyám szabómesterséget tanult. Egy ideig még a fűrésztelepen dolgozott, mert ez volt az egyetlen lehetőség a faluban. Két fűrésztelep is volt a faluban, mind a kettő zsidó tulajdon volt. Én napszámosként dolgoztam a háború kitöréséig, tehát a deportálás utolsó napjáig. Jártam chéderbe Barnabáson. Egyszer-egyszer jött egy tanító máshonnan, de nem volt rendszeresen tanítás. Egy évet tanultam Rahón, a nagybátyámnál voltam elszállásolva - és mivel nagycsaládos volt - a kemence-padkán aludtam. És jártam "napokat enni" különböző helyekre.

-Ez az a bizonyos "tég" ?

-Igen, és emlékszem, ott Rahón egyszer a leggazdagabb embernél kaptam egy ilyen "napot", és az íze még most is a számban van az ő finom friss pörkölt kávéjának. Közben a nővérem férjhez ment Felső-Visóra (ez Romániához tartozott) és ott lakott. De amikor a férjét elvitték munkaszolgálatosnak és ő ott maradt három gyerekkel, én mentem oda tanulni. Ott is jártam napokat enni és voltam jesiva-előkészítőben. Amit tanultam, azt főleg ott tanultam, minden mást csak magánúton. Ott lettem bar-micva Felső-Visón. Amikor hazajöttem, a németek már megszállták Lengyelországot. Akkor már újra Magyarország volt az a terület. Volt ott egy nagybátyám -suszter- , nagyon szívesen megtanultam volna ezt a mesterséget, de sajnos őt is elvitték munkaszolgálatba. Így tizenhárom éves koromban elmentem napszámosként dolgozni. Iskoláim: összesen négy ruszin elemit végeztem. Többet nem volt lehetőségem végezni. És még chéderbe jártam Felső-Visón. A többit Magyarországon "szedtem fel" a felszabadulás után, pesti továbbképzésen vettem részt, kitanultam az elektro-műszerész szakmát, technikumot végeztem és reaktor ill. nukleáris technikusként mentem nyugdíjba, mint kiváló szakember. És lett belőlem egy "kontár".

(Itt áruljuk el, hogy Harry bácsi aki kiválóan ismeri az imákat és a nuszach-okat, a kántorságot nevezi így.)

-Azt hiszem, a születési évedet nem mondtad, ezt szeretném megkérdezi, hogy pontosan mikor is születtél ?

-1925-ben születtem Barnabáson és pont erev peszach-kor. Na most ezért az én számomra ez a dátum -a húsvét- olyan esemény, amely meghatározza az életem egészét: egyrészt születési dátum, másrészt, a felszabadulás ünnepe › ha a Mindenható nem hozza ki Izraelt Mózes által Egyiptomból, akkor ma itt nincs zsidóság.

-Pont ezért szeretnélek megkérni, mivel ez tényleg egy különleges dátum és ezért szívedhez közel van a kovásztalan kenyerek ünnepe, hogy meséld el, hogy nálatok hogy ünnepelték a peszachot, hogy készültetek fel, hogy tartottátok meg és mindent, ami eszedbe jut.

-Tehát hogy peszach mit jelent, az azt jelenti: olvassuk a Hagadában:
tehát úgy kell tekintsük magunkat, mintha személyesen minket is kihozott volna a Mindenható Egyiptomból. Mert ha nem hozott volna ki bennünket, nem lehetnénk itt, nem lenne zsidóság. Ez tehát egy nagyon fontos része a Hagadának.

Az, hogy hogy ünnepeltük a peszachot, ez egy nagyon nagy és nagyon nehéz ünnep. Mi olyan szegény család voltunk, hogy nem volt miből ünnepelni. Mi csak vallási ünnepeket ünnepeltük, más ünnep pl. születésnap nálunk nem volt. Peszach-kor a pászkát ott helyben mi magunk sütöttük. Mindent kézzel végeztünk előírás szerint. Hoztuk a lisztet, csináltuk a pászkát, mindenkinek volt feladata, a gyerekek is segítettek. Mi -emlékszem- a rádlival a lyukasztást csináltuk, a gyerekeknek ez jutott. A másik dagasztott, egyik a kemencénél volt a harmadik szortírozta ezt-azt. Sőt nem csak a pászkát csináltuk otthon, hanem mivel bort sem tudtunk venni borüzletekben, hanem csináltuk mazsolából. Volt ott Rahón egy gazdag zsidó, aki nagyon rendes volt és peszach előtt mindig azt csinálta, hogy mindenkinek adott egy-két üveg bort. Mi is kaptunk belőle. Hogyan készültünk a peszachra: a készülődést már purimkor elkezdtük. Amikor peszach kiment, az összes peszachi edényeket elmosva-eltörölve felvittük a padlásra egy nagy kosárba. Ott voltak a peszachi edények egész évben, ott senki sem járt. Emlékszem, nagyon szép metszett kristálypoharaink is voltak, ezek is ott voltak eltéve.

Úgy kezdtük el a készülődést, hogy a purimi süteményből eltettünk a padlás másik szögletébe egy pár darab süteményt, hogy erev peszachkor reggel még egy kis chomecot együnk. Azonkívül gyűjtöttük a tojásokat, ha pedig vágtunk libát, a zsírját eltettük. Peszachra készítettünk puliszkát is. Úgy készítik, hogy sós vízbe szórják a kukoricalisztet és közben keverik, addig, míg olyan sűrűségű nem lesz, mint a tejbegríz. Ezt a puliszkát a ruszin nép kenyér helyett is ette. Mi is ettük vagy forrón hideg tejjel vagy lekvárral vagy hagymás zsírral. Erev peszachkor is ettünk puliszkát, de az már más fajta puliszka volt. Ez nem csak sós vízzel készült, hanem egy kis tejföl került a vízbe. Erev peszachkor már mást nem is ettünk, csak a félretett purimi süteményt. És ettük délelőtt ezt a puliszkát. Délben már nem ettünk sokat -pár szem krumpli héjába főzve hagymás zsírral- mert chomecot már nem lehetett enni a peszachi eledel még nem készült el. Macesz ugyan volt, de olyan kevés, hogy be kellett osztani.

-Macesz volt annyi, hogy minden nap tudtatok enni ?

-Úgy sütöttük, hogy egész hétre elég legyen. Tudni kell még, hogy chalamajd-ig (második napig) a maceszt mi nem aprítottuk semmibe, pl. a húslevesbe. Fő eledel a krumpli és a tojás volt. A krumplikat válogattuk -a nagyobbakat peszach előtt félretettük, mert azokat reszelni kellett. Széderkor már macesz volt, tojás és hús is. Kompótnak pedig aszalt szilva, meg néha egy kis alma. Volt még torma is, más sajnos nem volt. Meg aztán purimkor kezdtük elmosni és elrakni a céklákat "ciberének". Ezt purimkor el kell rakni és ott erjed egész húsvétig. És akkor leszűrik ami a másik fő eledel lesz peszachkor a cibere leves krumplival, ezzel-azzal. Nagyon finom, én most is minden évben cibere-levest begyűjtök magamnak, egyrészt a Hannából veszek magamnak, ha tudok vagy az Alma utcai szeretet otthonból egy üveg ciberét. Sőt még peszach utánra is tartalékolok magamnak. Nagy szerencse volt, hogy majdnem minden házban tartottak tehenet, így volt peszachi tejünk, vajunk, túrónk. Bár az ünnephez mindenképpen hozzátartozik a hús, sajnos ebben szűkölködtünk. Nagyon szegényesen éltük, maga a környék is szegény volt. Évközben pl. amikor lehetett volna enni kenyeret, egy héten egyszer sütött édesanyám kenyeret - péntek reggel- akkor csinálta meg a barheszt, friss lángost, az volt egyszer egy héten. Krumplival pótoltunk mindent, meg ciberével. De megtartottuk az ünnepet.
Ez az ünnep nekem tavasz-várás is volt, mivel nagyon hosszú telek voltak. Fürdőszoba nem volt, hanem teknő, amiben fürödtünk. Volt olyan, hogy már peszach előtt kint az udvaron tudtunk fürödni. És volt olyan is, hogy a mikvébe lovas szánnal mentünk Rahóba, mert Barnabáson nem volt mikve. Minden dolog miatt Rahóba kellett menni -többnyire gyalog- mert nem volt pénzem a vonatra, az meg amúgy is csak ritkán járt. Néha kölcsönkértem egy biciklit, mert az is luxus volt. De a minjan reggel-este is megvolt.

-Maga az istentisztelet egy házban volt, vagy volt zsinagóga ?

-Olyan házak voltak ott, amelyek fából készültek, amelyekben sok hely nem volt. Nekünk volt két szoba, egy konyha és előszoba, kint pedig istálló. Nem volt külön zsinagóga vagy templom. Voltak házak amiket kijelöltek, hogy ott lesz az ima, azt a szobát felszabadították, kitisztították, fenntartották az imára. A nők a másik szobába voltak -a nagyünnepekre ők is elmentek- de szombaton nem jöttek imádkozni. Mi ott összejöttünk péntek este, szombat reggel, szombat délután és tartottuk az ünnepet. A nők csinálták az ennivalót. Volt tehát egy frigyszekrény, amely vándorolt hol ide hol oda, ahol éppen volt a minjen, és egy Tóra volt meg egy sófár. Mindenkinek megvolt a tálisza, meg az imakönyve, de nem magyar fordítású.

-Abban az időben mindenki tudta a Tórából a saját szakaszát olvasni ?

-Nem, a Tóraolvasás az egy külön tudomány. Volt egy család abban a faluban úgy hívták hogy Ármerék, akinek volt három lánya. Őneki jó hangja volt és tudott Tórát olvasni és tudott szépen előimádkozni.
Ő volt az egyedüli -unk a nagyünnepekre volt a fő kántor, de bárki odaállhatott az omedhez ebben nem volt gond, viszont a Tóraolvasásban voltak gondok. Mert Rahón volt egy nagy jesiva, voltak nagy rabbik, még háború után is két rabbi volt: egy öreg rabbi volt Felső-Visón. Mikor feladta a jesivát Rahón, akkor átköltözött Felső-Visóra, és amikor jártam ott abba a bizonyos jesiva előkészítő chéderbe, akkor mindig péntek este őhozzá mentem, az ő asztalához. Volt egy fiatal rabbi, aki fenntartotta a jesivát Rahón, Svájcba került és háború után is ott élt sokáig. De Barnabáson, akik voltak szegény emberek, nekik nem volt módjuk, hogy elmenjenek jesivába mert már én is tizenhárom éves korban mentem dolgozni. Ha netalán valaki odáig fejlődött, hogy elment valahova, akkor elment külföldre pl. Brünnbe, nem jesivába, hanem kenyeret keresni és szakmát tanulni. Tehát önellátóak voltunk ilyen szempontból. De a szegénység ellenére szép volt a peszachi ünnep és ahogy ünnepeltünk. Egymásra is figyeltünk: pl. a széder után elmentünk a szomszédba, hogy pl. XY hol tart, hogy előbbre van mint mi vagy hátrább stb... Ritka volt az, hogy valaki idegen jött volna a széderre -nagyon nagy micve egy idegent megvendégelni a szédernél. Tudom, az unokatestvérem külföldön telepedett le, ment, kapkodta az idegeneket, hogy valaki legyen nála a széderen, hogy tudjon széderezni - nem volt szegénynek gyereke csak felesége- három óráig tartották a szédert, mert volt kinek elmesélni (a Hagadát).

Itt nálunk mindenkinek megvolt a családja, megvolt a mezümen bencsolási lehetőség és ettük amink volt és örültünk annak, amink volt és együtt volt a család.

Ahogy idéztem, hogy mindenki köteles úgy tekinteni magát, mintha ő maga szabadult volna meg, és nem csak ez, hanem ahogy le is van írva, hogy meséld el a családodnak, a fiaidnak, hogy azok is tudják, mi történt velünk. Ezért tart ilyen soká a Hagada, mert sokáig kell elmesélni mindent a családnak és mindent el kell beszélni évről-évre, hogy el ne felejtődjön az, hogy mi történt velünk, hogy legyen az utókornak miből meríteni. Azt is mondja a Hagada, hogy aki minnél többet beszél, az dícséretes dolog. A másik dolog amit fontos elmesélni, hogy tudnunk kell, hogy mi történt az őseinkkel, mert nem csak ővelük történt, hanem minden nemzetségből kelnek fel ellenünk és meg akarak bennünket semmesíteni, de a Mindenható mindig megszabadított minket az egyiptomiaktól.

-Ha megkérhetlek még arra, hogy elénekelnél valamit ahogy ott csináltátok, azzal a nuszach-hal !

(Harry bácsi itt peszachi dalokat énekel a Hagadából)

-Utolsó kérdésként szeretném még feltenni, hogy milyen tanácsot, útravalót adnál a fiatal generációnak, hogy ők is töretlenül tovább tudják vinni a hagyományokat és biztosítsák a zsidóság fennmaradását?

-Ez a kérdés jogos és nagyon helyénvaló, itt nem azon múlik, hogy a fiatalságnak tanácsot adni, hanem tanácsot adni az idősebb generációnak, hogy mondják el a fiataloknak, hogy mi történt és mi van és mi vagyon írva ebben a Hagadában. Én amikor szédert tartok, először elmondom héberül és utána minden egyes szakaszt magyarra lefordítjuk, hogy mindenki tudja, miről van szó, mi történt. És ha ők megtanulják, ahogy én elmondtam és hogy csináltam, csak annak alapján tudják ők is továbbadni. És megmagyarázzuk, hogy a Hagada a mi történelmünk és elmesélem a gyerekemnek, unokámnak, és ők is elmesélik a gyereküknek és unokájuknak. És így tud a hagyomány folytatódni.

-Harry bácsi nagyon szépen köszönöm a riportot, kívánom, hogy adjon a Jóteremtő Neked és családodnak nagyon sok boldogságot, sikert, erőt és egészséget, hogy még sok kóser peszachot tudjunk együtt megtartani ezen a helyen.

-Omen...


(Petrovits Péter)
2004.10.28.