|
- IV -
Stern László
 Régi nagy kántordinasztia leszármazottja. A Stern név a kántorvilágban rangot, márkát jelent. Édesapja ortodox kántor volt Pesten, majd Izraelben. Testvérei, nagybátyjai és unokatestvérei közül is sokan választották a kántori hivatást, követve és ápolva a családi hagyományt. Később a következő generáció is erre a pályára lépett.
A Sterneknek jellegzetes hangjuk és énekstílusuk van. Száz hang közül is megismerem a Stern - hangot.
A Kelen - Klein - Kálmán testvérek (anyai oldalról Stern - leszármazottak) ugyanezzel a különleges hangszínnel gyönyörködtetnek.
A 60-as évek legelején hozott össze jó sorsom Stern László főkántorral, akit akkor már több éve ismertem. Szüleim válása után
anyám férjhez ment Patak Jenő templomi karmesterhez. Amikor ő a Nagyfuvaros utcai templomba került, elmondta, hogy ott kitűnő férfi-és gyermekkórus énekel és a Főkántor úr kérdezte, nem akarnék-e én is velük énekelni. Az énekes fiuk között volt Steiner, Zelekovics Gyuri, Lefkovics Péter..... és Schőner Frédi. Igen, a Főrabbi úr, az ORZSE rektora! Mivel mindannyiukat ismertem, örömmel mondtam igent és a következő szombaton már ott voltam. Patak bácsi katonásan szigorú ember volt, nem volt igazán népszerű a gyerekek körében. Kitűnő muzsikus volt, a Nagyfuvaros karnagyaként Smilovicsot és Dobronyit követte. A kórus felnőtt énekesei Gerendai Endre és Waldman Tibor voltak, egy tenor és egy basszus, később csatlakozott hozzájuk a kitűnő bariton, Szűcs Gábor.
Rövid ideig énekeltem a Nagyfuvarosban, mert közben apámmal is működtem Lágymányoson, miközben a Dohány templomban Lóránd főkántor mellett is énekeltem esetenként.
Próbálok visszaemlékezni, hol és mikor hallottam először Stern László főkántort. Úgy tűnik, hogy Pestre költözésünk után hamarosan, anyámmal egy vasárnap délelőtt sír látogatásra mentünk. A ravatalozó tele volt, folyt a szertartás. Dr. Salgó László főrabbi állt a szószéken, Stern főkántor funkcionált. Megálltunk, mert hallani, látni akartam. Furcsa, hogy egy gyerek megáll egy idegen temetésen, mert kántoréneket akar hallani. Mégis így volt.
A kellemes csengésű lírai tenorhang finom pianóban szólalt meg, éteri finomságú frázisokkal indult a gyászzsoltár.
"SIVISZI ÁDAJSÉM LENEGDI SZOMID" - "Az Örökkévalót helyezem mindig szemeim elé..." A rövid imát végig halkan és nagyon finoman intonálta.
A Főrabbi úr beszéde után ismét éteri finomságú pianóval szólalt meg Stern László. "KÉL MOLÉ RÁCHÁMIM" - "Könyörületes Isten, ki a magasságokban lakozol..." A hang finomsága tökéletesen fejezte ki a szöveg áhítatát, megindító könyörgését. "B'GÁN EDEN TEHEI MENUCHOSZÁJ" - "Az Éden kertjében lelje meg nyugalmát...." ennél a mondatnál felszárnyalt, erőre kapott a szépséges orgánum, férfias, mégis lágy tónusú hangja szívhez szóló volt, simogatott, vigasztalt a bánat órájában.
Ott álltam tehát tizenévesen a többi fiúval. Előttünk állt egy középtermetű, kissé zömök ember, akiről nem tudtam a szemem levenni. Minden hangjára, minden szavára figyeltem, mert nála minden hangnak, minden szónak értelme, jelentősége volt. A forte és piano frázisok, a nagy erővel zengő és a leheletfinomságú zenei mondatok váltogatták egymást. Életében legendává vált, mert a kántorságnak nem csupán művelője, hanem avatott mestere volt.
Hangjánál csak egy tulajdonsága ragadott meg jobban: kedves, barátságos egyénisége. Soha nem engedte, hogy főkántor úrnak, netán Stern bácsinak szólítsam. Az első perctől Laci bácsi volt a számomra. Felhívott a lakására és kedvesen elbeszélgetett velem. Biztatott, oktatott. Elénekeltetett egy-egy imarészletet, majd azt átvette velem, korrigált, korrepetált. Ha énekemben kivetnivalót talált, azt olyan finomat adta tudtomra, hogy nem csak hogy elmarasztalásnak, de meg kritikának sem érezhettem szavait. Azt a szót, hogy "rossz", soha nem hallottam
tőle. Legfeljebb azt mondta: jól van, most próbáld így! Beszélgetéseinkkor emlékeztetett, hogy ugyanúgy, mint az ő családjában, a miénkben is többgenerációs hagyomány a kántorság. Tudatomba véste, hogy szinte kötelességem erre a pályára lépni, hiszen mindenki ezt várja tőlem. Egyike volt az elsőknek, akik a jövő kántorát látták meg bennem.
Mire emlékszem legélénkebben az ő előadásában? Egy eszményien szép ÁHÁVÁSZ AJLOM-ra, ami édesapja, Izrael Stern szerzeménye volt. Mindig elragadtatottan és büszkén beszélt
édesapjáról és világhírűvé vált öccséről, Moséról.
Emlékszem egy gyönyörűen megformált HÁLLÉL imájára, különös tekintettel a MO OSIV LÁ-ÁDAJSÉM fejezetre.
"NEDORÁJ LÁ-ÁDAJSÉM ÁSÁLEM NEGDO NO L'CHOL AMAJ" - "Fogadalmaimat az Örökkévaló elé terjesztem hívei jelenlétében..."
Így tett mindig. Imára buzdított, híveiért imádkozott. Betegsége, gyakori gyengélkedései éveken át nem gátolhatták meg abban, hogy feladatát maradéktalanul, a legmagasabb szinten lássa el.
Rajongásig szerette családját. A zene és a szeretet ragyogta be életét, szavai, éneke, embersége, Istenbe vetett hite tette azzá, aki volt: korának egyik kiemelkedő kántora, igazi HÁZÁN, a zenei hangokba szedett imák avatott megszólaltatója.
Amikor Pesten jártamban leányával, Jutkával találkozom, érzem, hogy áldott szelleme ott lebeg közöttünk. Ezt érzem akkor is, amikor időnként előimádkozom a Nagyfuvarosban. Tudom, hogy ott van. S olykor úgy érzem, meg kellene kérdeznem: jó ez így, Laci bácsi?
Sándor György
főkántor,
Indianapolis
2009.07.02
|
