Rabbi Snéur Zálmán: Zsidó kabbala és misztika.
Tánjá – Likuté Ámárim. |
TÁNJÁ – A KÖZEPESEK KÖNYVE
A Hábád hászidizmus alapjai
A hászid szellemiség
alapvető és részletekbe menő kifejtése, amelyet a Ljádiba való Snéur Zalman rabbi
(1747-1812), a haszidizmus Hábád irányzatának alapítója írt. A könyv több cím,
elnevezés alatt ismert. Legáltalánosabban elfogadott címe a Tánjá. A zsidó
hagyományos irodalomból, de legfőképpen a Tórából jól ismert, hogy egyes
könyveket a kezdő szavak után neveznek el; így történt Snéur Zalman rabbi művével
is, a Hábád “Bibliájával”, amely így kezdődik: “Tánjá : másbi’im oto –
tihje cáddik, v’ál tihje rásá […]”, vagyis “Tanultuk: Megesketik őt, - légy
cáddik [vagyis jó; Isten-félő], és ne légy rossz […]” Ezt a sikerkönyvet, amely
alig pár esztendő híján kétszáz éve állandóan kézközelben van minden lubavicsi
hászidnak, első ízben 1796-ban adták ki a korábban Lengyelországhoz, majd (s ekkor)
Oroszországhoz tartozó Szlavutában, és másodszor 1798-ban Zolkijevben. Ettől kezdve
számtalan kiadása jelent meg héber, jiddis, angol és talán más nyelveken is, a
világ több országában. Magyar fordításban (egyelőre a könyv első része)
2000-ben, illetve az impresszum szerint 2001-ben jelent meg Budapesten a tizenegy
önálló könyve és több társszerzőként jelzett műve révén Magyarországon jól
ismert izraeli író és elkötelezett lubavicsi hászid, reb Naftali Kraus
fordításában. A könyv eredeti címe , amely a héber nyelvű kiadásokon főcímként
szerepel: Likkuté amarim (Összegyűjtött értekezések, de címvariánsként,
illetve alcímként a Széfer sel bénonim (Közepesek könyve) is szerepel a
kötéstáblákon, címlapokon. Ez utóbbi cím a könyv első tartalmi egységére utal,
amely a “közepes ember” (bénoni), vagyis az átlagember vallásos állapotát
vizsgálja; önmagával vívott küzdelmét és a nehézségek, problémák
feloldásához, megoldásához vezető utat írja le. Ezt követően a Tánjá még négy
további részt tartalmaz: Sá’ár ha-jihud v’há-’emuná (Az egység és hit
kapuja), ’Igeret há-t’suvá (A bűnbánat levele), Igeret há-Kodes (Szent levél),
valamint Kuntrész Áháron (Befejező értekezés).
A könyv azzal a kimondott szándékkal
veszi kezdetét, hogy a “közepes ember” meríthessen belőle, támaszt leljen benne
szellemi problémái megoldásához, gondolkodásának helyes mederben tartásához.
Snéur Zálmán rabbi már rögtön munkája elején megvilágítja, hogy nem az
általános szóhasználatnak megfelelően, nem annak szellemében használja a
“közepes ember” fogalmát, eltávolodik annak konvencionális jelentésétől. Snéur
Zálmán meghatározása szerint a “bénoni”, a közepes nem az olyan ember,
akinek a cselekedetei részben erényesek, erkölcsösek, de ugyanakkor részben
bűnösek, helytelenek. Ellenkezőleg, a közepes ember sohasem követ el bűnt
gondolatban, beszédben, vagy cselekedetben. Ha ez így van, akkor miféle különbség
van közte és a cáddik, a teljességgel igaz ember között? A bénoni és a
cáddik között abban rejlik a különbség, hogy a bénoni belsejében, szellemi-lelki
megnyilvánulásában gyakran érzi, tapasztalja a konfliktust az általa felismert,
maradéktalanul elfogadott isteni akarat és a saját fizikai és önös, én-központú
vágyai között. Ennek megfelelően a bénoni és a cáddik között lévő különbség
nem a nyilvánvaló viselkedésben, a magatartásban mutatkozik meg, hanem a
tudatállapot, a lelki működés mélyebb szintjein. Ennek alapján a Tánját
gondolkodás- és viselkedés-pszichológiai tanulmánynak is nevezhetnénk. Az eszményi
állapot, amelyet szem előtt tartva vázolja a követni való ösvényt, nem más, mint a
bénoni, a közepes ember teljes személyiségének átformálása a belső
konfliktus által jelzett állapotból az őszinte, az egyenes összhang, a valóságos
lelki-gondolkodásbeli harmónia irányába.
A permanens belső konfliktus forrása –
a szerző gondolatmenete szerint – abban a tényben keresendő, hogy a zsidó két
lélekkel van megáldva; konkrétabban megfogalmazva: az öntudatnak, a tudatosságnak
két központjával rendelkezik. A nefes há-b’hámit (állati lélek) oly
formában tartozik a zsidóhoz, mint a teremtett világ része. Ugyanúgy, ahogy a véges
és fizikai-testi adottságú világ lényegét tekintve elrejti, rejtve tartja az isteni
végtelenséget, a nefes há-b’hámit is magában rejti ezt, ami tudati szinten
úgy nyilvánul meg, mint az egyén Istentől való elkülönültsége, vagyis olyan
érzésben, mely szerint az ember önmagában és önmagáért létezik.
Snéur Zalman rabbi oly módon fejezi ezt
ki, hogy elmagyarázza: az állati lélek a k’lippot, vagyis az
Örökkévaló végtelenségét kagylószerűen magukba rejtő héjszerű burkok terméke.
A nefes elóhit (isteni lélek) ezzel szemben a Teremtő valóságos, “szerves”
része, a zsidóban eleve meglévő tudat – tudatos, vagy tudattalan –amely szerint ő
teljességgel egységet alkot Istennel. Ez a legbelsőbb magva a zsidók vallásos
személyiségének olyannyira, hogy bármilyen messzeségbe kerültek, vagy távolodtak a
hitüktől, nem-tudatosan (divatos, de pontatlan kifejezéssel: a tudatalattijukban)
lényegében megmaradtak Istenhez fűződő kötelékeik, az önmaguk előtt is rejtett
istenszeretet és istenfélelem.
A lélek ezen kettéosztottsága jelenti a
kulcsot a zsidók szellemi, értelmi, lelki problémáihoz. A nefes há-b’hámit
a gonosz forrása, minthogy a gonosz testesíti meg azt az állítást, mely szerint
függetlenek vagyunk Istentől, valamint a gonosz a felelős testi (érzéki) vágyainknak
önös kergetéséért. Mindaddig, amíg a zsidók megengedik, hogy lelküknek ez a fele
megnyilvánulhasson, egy fajta feszültséget éreznek, valamint a bennük rejlő, velük
született istenszeretettől és istenfélelemtől való kényszerű elsodródást. Ezt
kétféle módon küzdhetik le: az állati lélek elfojtásával, vagy ennek
finomításával, vagyis átszellemítésével, szublimálásával.
Az elfojtás, elnyomás az a mód, amelyet
a bénoni választ, akinek állandóan hangsúlyoznia kell az isteni lélek fölényét
természetének állati része felett. A cáddik útja az átszellemítés, vagyis a
szublimálás. A cáddik oly mértékben képes átalakítani nefes há-b’hámit-ját,
hogy annak gondolata, szenvedélyei, kedvtelései teljességgel megváltozott jellegükkel
kelnek életre Isten akaratából.
A továbbiakban azt körvonalazza a
szerző, hogy melyek azok a “segédeszközök”, gyakorlati módszerek, amelyek
felhasználásával az említett átalakulás elérhető. Ezek között különösen
fontosnak tartja a Tóra tanulását, a meditációt, valamint az imádkozást; az állati
lélek minden fajta jelentkezésének megfékezését, és mindezek mellett erőteljesen
hangsúlyozza, hogy az előírások teljesítése, végrehajtása örömmel, erős
örömérzet kíséretében kell, hogy történjen. Snéur Zalman gyakorlati
útmutatásokat is ad segítségül a kétségbeesés, az elkedvetlenedés
elkerüléséhez, valamint az örömérzet és vidámság felkeltéséhez. A könyvben
mindvégig azt hangsúlyozza, hogy az érzelmi élet fő iránymutatója az elmélkedés
és annak magasabb szintje, a meditáció.
Az elmondottakból látjuk, hogy a Tánjá
első része az egyént tartja szem előtt; a lélek vizsgálatával, elemzésével
foglalkozik. A második rész, Az egység és hit kapuja, a világmindenséggel,
mint egésszel foglalkozik, valamint Isten és a teremtett világ kapcsolatát vizsgálja.
Központi témája Isten egységének eszméje. Ennek kifejtése során sokkal tovább
megy, mint a monoteizmus eszméjének egyszerű kinyilvánítása; annak megerősítése,
hogy csak egyetlen Isten létezik. A Tánjá azt az állítást tartalmazza, hogy csakis
Isten létezik: Rajta kívül semmi sem valóságosan létező. A világegyetem és Isten
nem két különböző dolog, mert minden, ami létezik egyetlen egység, vagyis Isten.
Ennek az egységnek két aspektusa, vagyis két megjelenési formája van. Az “alsóbb
egység” a világ állandó, folyamatos függősége Isten teremtő tevékenységén. Az
az elképzelés, mely szerint a teremtés egyszeri, egyetlen esemény volt, ami a
történelem kezdetét jelenti és erre korlátozódik, nem más, mint hibás szemlélet
szülte tévedés, ami abból adódik, hogy mindent az ember teremtésének fogalmain
keresztül látunk. Az iparos megmunkálja a nyersanyagot, és így állít elő új
terméket. A világ teremtése azonban ex nihilo, a semmiből történt – nemcsak
a teremtett alakzatok és lények, hanem maguk az anyagok is a semmiből teremtettek.
Ebből következik, hogy míg a művészi, vagy ipari termékek elkészülte után
előállítójától függetlenül létezik, addig a világ folyamatosan és szüntelenül
függ Istentő. Reá van utalva; valójában a folyamatos újrateremtés állapotában,
illetve folyamatában van. Isten fenntartó és megtartó ereje nélkül azonnal a nemlét
mélységeibe hullana.
A “magasabb egység” még ezen is
túlmegy. A luriánus (ld. Jichák Luria) kabbala szembekerült azzal a problémával,
hogy egy véges világ miképpen eredhet egy végtelen Istentől. Amennyiben a
végtelenség megtölt és áthat minden dimenziót, hogyan lehetséges, hogy ott hely
lenne fizikai objektumok létezéséhez? E kérdésre adott válasz volt a cimcum
(összehúzódás) fogalma, illetve tétele, ami azt jelenti, hogy Isten visszavonult
Önmagába, így helyet hagyva a véges világ számára, hogy az isteni fény alkotta
korlátok vég nélküli sora folytán létrejöhessen. Snéur Zalman rabbi elutasította,
hogy ezt a tételt néhány elődjéhez hasonlóan szó szerint tolmácsolja. Tette ezt
azért, mert véleménye szerint, ha ez a tétel ilyen formában igaz lenne, akkor belőle
bukkanna fel éppen az a probléma, amelynek megoldása a feladata lenne. Tartalmazna egy
korlátozást – bár önként vállaltat – az Éin Szóf, vagyis a végtelen Istenség
mindenütt és mindenkor való jelenlétében. Ehelyett – írja Snéur Zalman – a cimcum
sokkal inkább egyfajta elrejtőzése, mint visszahúzódása az isteni fénynek. Isten
nem távollévő, hanem elrejtőzött fizikai érzékeink elől. Ennek folytán mi, akik
az érzékek sűrűn szövött fátylán keresztül látunk, úgy észleljük a fizikai
világot, mintha valóságos lenne – a szöveg szerint jés (van) – és Isten
szellemi jellegét pedig távolinak és megfoghatatlannak, nem érzékelhetőnek – a
szöveg szerint éjn (nincs). Isten szemszögéből azonban pontosan az
ellenkezője igaz: a végtelen a valóságos, és a fizikai jelenség olyan, mintha nem
létezne. Luria tantételének ebben a radikális olvasatában Isten egysége teljes,
feltétlen és korlátlan. Őrajta kívül, Tőle függetlenül nem létezik világ. Mi
csupán hisszük, hogy a világ valóságos, - és ez a jelentése Isten
elrejtőzésének.
Ez a tantétel szorosan kapcsolódik az
egyén pszichológiájához, ahogy az kifejtésre kerül az első részben. Az egyén
önmagát egy mindentől függetlenül létező személyiségként látja gondolataiban. A
megfelelő mélységű elmélkedés során meglátja, rájön arra, hogy ez nem így van.
Ez a folyamat az “önmagam” képzetének elhagyásához, a bittul há-jés-hez
(a lét megszüntetése) vezet, ami viszont egy bensőséges magatartás, az Isten iránti
végtelen szeretet és egyben az istenfélelem megszilárdulásához vezet.
A harmadik rész, a “Bűnbánat
levele”, a bűnök bevallásának fontosságát hangsúlyozza. A t’suvá itt
nem a közismert és erősen körülhatárolt jelentésében, vagyis az éppen aktuális
bűn megvallásában fordul elő, hanem arra hívja fel a figyelmet a szerző, hogy a t’suvá-
folyamatosan, szüntelenül kell hogy kísérje a zsidót. Nem csak akkor, amikor éppen
elkövetett egy helytelen cselekedetet, hanem mindig jelen kell lennie, gondolván az
isteni jelenlét közelségére.
A Tánjá két befejező része
különféle misztikus fogalmakról szóló leveleket és párbeszédeket tartalmaz.
Miért fontos mű számunkra a Tánjá?
A könyv jelentősségét a következő
megállapítások indokolják: 1.) A Tánjá a hászid irodalom első olyan műve, amely
rendszerezi a mozgalom “teológiáját”, és feltérképezi, kimutatja a korábbi kabbala
kozmogóniája és a hászid gondolkodás emberközpontúsága közötti kapcsolatot;
2.) A Tánjá lefektette a Hábád haszidizmus alapjait, amelyek ma is sarokkövei a
mozgalom gondolatrendszerének; 3.) A zsidó gondolkodás általános megújulásának ha
nem is elindítója, de előhírnöke volt, aminek hatása kifejlete után messze
túlterjedt a hászid világ határain.
Ez a rendkívüli könyv végre magyar
nyelven is megjelenik. Első része (I-XVII. Fejezet) már kezünkben is van. Naftali
Kraus gördülékeny, könnyen érthető fordítását, Jegyzetek és Fogalmak
elnevezéssel magas szintű magyarázatok kísérik, amelyek a Talmud-lapok mintájára
helyezkednek el a főszöveg mellett. A fordító a megértést segítő magyarázatait
– ahol szükség volt rá – a főszöveg egy-egy mondata után is odaszőtte. A kötet
végén, függelékként, olvashatjuk Naftali Kraus 1991-ben megjelent művének, Snéur
Zalman rabbinak, a Tánjá szerzőjének életrajzát, átdolgozott kiadásban.
Sajnáljuk, hogy e jelentős kiadvány nem
mentes néhány formai hibától. A könyv tulajdonképpeni címe (Tánjá – Likuté
Ámárim) alcímként szerepel a reklámízű “Zsidó kabbala és misztika”
önkényesen választott főcím alatt. A Hábád főművének magyar fordítása
megérdemelt volna egy értő lektorálást és szakszerű szerkesztést, így a
sajtóhibák elmaradtak volna. Mindezek azonban nem vonnak le semmit Naftali Kraus
fordítói teljesítményéből és az ügy érdekében kifejtett odaadó munkájának
értékéből. Várjuk a mű további részeit!
Borsányi Schmidt
Ferenc |