Az első világháború emberek millióit ragadta el szülőföldjükről, amelyet egyrészűk soha nem látott többé.

Mivel ez volt az első olyan háború amelyben az általános hadkötelezettség alapján az egész zsidó lakosság résztvett, zsidók tömegei is osztoztak sorsukban.

Magyarok százezrei kerültek Oroszország távoli vidékeire, sokan ott is telepedtek le, családot alapítva szovjet állampolgárok lettek, később politikai és gazdasági emigránsok is növelték számukat.

Viszontagságos, gyakran tragédiába forduló életükről ad képet Petrák Katalin Emberi sorsok a 20. században. Magyar hadifoglyok és emigránsok a Szovjetunióban a két világháború között című, a Napvilág Kiadó és a Politikatörténeti Intézet közös kiadásában megjelent 301 lapos könyvében.

Munkája elején Przemysl védelméről és elestéről számol be, mintegy bevezetve az olvasót a hadifogságba kerülés módjáról, majd bemutatja a krasznojarszki "mintatábort", az évek során nagy leleményességgel és igyekezettel kialakított "plenni" létforma típusaként. Nagy a különbség tisztek és legénység között, az előbbiek pl. egy orosz szakmunkás fizetésének többszörösét kapják cári rubelben, míg alárendeltjeiket a hideg és a tífusz tizedeli. Markovits Rodion, Fábián Béla és Lévai Jenő ( mindhárom zsidó) a szerző által gyakran hivatkozott műveiből jól ismerjük ezt a világot, de Petrák Katalin nemcsak elemez, hanem új vonatkozásokat is feltár. Idézi Lévai Jenő statisztikáját Krasznojarszkból, ahol a tisztek közül csak 314 vallotta magát zsidó nemzetiségűnek a 711 izraelita vallásúból, míg a legénységnél 233volt az arány 292-höz.

Ír Gyóni Gézáról, akinek krasznojarszki halála nagy vesztesége irodalmunknak! A győztes forradalom véget vet a tábori életnek, a szovjet egyszerűen szabadnak nyilvánítja a hadifoglyokat nem törődve hazajutásukkal. Még az elnevezést is megváltoztatták, csak "azelőtti hadifoglyokat" volt szabad emlegetni, főleg írásban.

Belekeveredve a polgárháborúba újabb szenvedések várnak rájuk, az un. Csehszlovák Légió ( a könyv Cseh Légióként említi pedig szlovák tagjai is voltak) vérfürdőt rendez a magyarok között. Rendszerváltás előtt kihangsúlyozták a Vörös Hadseregbe lépettek szerepét, ők lettek a "rendíthetetlen százezer", pedig többségük választásához az ellátási nehézségek és a hazautazás kilátástalansága is hozzájárult. Sokan ott is maradnak, eleinte megbecsülik szaktudásukat, de további sorsukat a "Gulagok a Jenyiszeji kormányzóságban" alfejezet vetíti előre. A külföldiekkel szembeni bizalmatlanság véres következményekhez vezetett!

És mit tettek itthon hazatérésük érdekében? Úgy tűnik nem sokat! Terjedelmes rész foglalkozik a "hadifogolyügy" hazai fejleményeivel, de a kép eléggé nyomasztó. Pedig a férfilakosság jelentős hányada megízlelte a fogságot, amely az irodalomban és filmekben is tükröződött (még olyan szerzők is szívesen írtak róla, mint Zilahy Lajos és Móra Ferenc, akik személyesen nem voltak hadifoglyok). Szinte gúnynak hat a nemzetközi egyezmények ismertetése a hadifoglyok jogállásáról – összehasonlítva a

hazatértek emlékeivel. Meg kell jegyeznünk, hogy az első világháborúban még mindig jobb volt a hadifogság, mint a másodikban, legalábbis a keleti fronton.

A háborút és területet vesztett Magyarország katasztrofális helyzetében nem tudta hazahozni fiait, akik ezért kalandos utakon évek múlva szivárogtak otthonukba, gyakran saját költségen (Sanghai-Marseille hajóút 1000 pengőbe került!) vagy külföldi segélyszervek útján. Ezek között a könyv nem említi a JOINT-ot, akik valláskülönbség nélkül tizezerszámra hozták tengeri úton haza a hadifoglyokat Vladivisztokból. Hazautazás kapcsán olvashatunk egy később oly szomorú helységnevet: a Lengyelországon keresztül érkezők az auschwitzi fogadóállomáson részesültek fertőtlenitésben.

Itthon a csóti, zalaegerszegi és más leszerelőtáborokban sokszor gyanakodva fogadták őket, még a parlamentben is szóvá tették a "négyszemközti kihallgatások" durvaságát. Szállóigévé vált:" A keletről hazajött hadifogoly tifusz-, kolera- és bolsevizmusgyanús".

Rengeteg problémájuk merülhetett fel, pl. az orosz feleségek vagy az optálás ügye, és ezekben nem mindig segítettek nekik az elvárható legnagyobb jóindulattal.

Könyve második felében az emigránsok világával foglalkozik. Valamilyen okból a murmanszki vasút építésén dolgozó hadifoglyok szenvedéseivel kezdődik ez a rész, pedig a "pokolvonat" még 1916-ban elkészült, az ott robotoló foglyok vöröskatonaként átvették a vasúti őrséget. Akik erre nem voltak hajlandók a Szoloveckij-szigeteken, a volt kolostorban berendezett első "mintatábor" foglyai lettek. Sok nevet említ, magyar családok esnek az egyre kiszámíthatatlanabb önkény áldozatául. Ráébredve a valóságra egyre többen haza akarnak jönni, de már 1925-től kezdve egyre több a törvénytelen vádak alapján kivégzés.

Sok az áldozatok közt a hivatásos katona, többen Stromfeld Auréllal álltak kapcsolatban. Részletesen leírja a mai szemmel teljesen értelmetlen szovjet pereket, néha meglepő fordulatokkal. Magas poziciókból lehetett a Gulagra vagy a kivégzőosztag elé kerülni, de ha szükség volt az emigráns munkájára, tudására vissza is juthatott. Szinte humoros Szerényi Sándor pártmunkás említésénél. Halálra ítélik, de ezt "elszánt tiltakozása hatására" 10 év munkatáborra enyhítik. (Aki nem egyezik bele nem lövik agyon Sajátságos…) Később mégis közgazdászként dolgozik Leningrádban. Történelmi alakok is feltűnnek lapjain, Gerő –akit zárójelben Singernek nevez-, Rákosi és Kun Béla leggyakrabban, utóbbi szép számmal juttatja lágerbe emigráns elvtársait, míg őt is utóléri a sztálini végzet. A letöltött büntetések után sincs szabadulás, "felülvizsgálják" az ügyet és újabb éveket szabnak ki. Gyanús körülmény lehet még az eszperantó mozgalomban való részvétel is. Tömegekről van szó, hiszen 1930-ban 70.000 magyar él a Szovjetunióban, a legnagyobb emigráció Európában. Azok közül, akik politikai okból élnek itt nagyon sok a zsidó. Magyar szövetkezetek, kommunák műkődnek, más országokból jöttekkel együtt valóságos nyugati "műszaki segítséget" nyújtva a szovjet gazdaságnak. Üldözésük, félreállításuk komoly nehézségeket okoz a szakemberhiánnyal küzdő hatalmas birodalomnak.

Amikor kitör a háború a magyar férfiak a frontra kerülnek, természetesen igyekeznek felhasználni nyelvtudásukat. Az adatok nem mindig megbízhatóak, így 190 fő, a magyar Pataki Ferenc vezette kárpátaljai partizáncsoportról ír 1944 elején. (?)

Nagyon jól használhatók a könyv végén az életrajzi jegyzet, a nevek egy része később közrejátszott a magyar történelemben, a felekezetet természetesen nem tünteti fel, de gyakran kitűnik, pl. amikor jiddis nyelvtudást említ. Források, jegyzetek a terjedelmes függelékben jól egészítik ki a hézagpótló könyvet.

A felvonultatott imponáló forrásanyag jelzi, hogy bár a hadifogolykérdéssel sokat foglalkoztak a két háború között, de a szerző tud újat mondani. Kevesebb dokumentum áll rendelkezésre a háború utáni emigrációról, itt nagy szerepe van a memoároknak és visszaemlékezéseknek.

Petrák Katalin könyve nemcsak érdekes olvasmány, hanem értékes segítség a magyar történelem kevéssé ismert szeletének megismeréséhez, amely itt sem nélkülözheti a zsidó vonatkozásokat.

Róbert Péter
2013.02.14