Róbert Péter:
A reménység évei... - A cionista sajtó története Magyarországon 1945-1947
 

Dr. Róbert Péter egyetemi docens a fenti címmel megjelent könyvének ismertetését nemcsak azért vállaltam el, mert a színvonalas írást megilleti a méltatás, hanem koromnál fogva a tárgyalt években jártam iskolába, méghozzá az akkor még létező vallásos tanintézetben.

A szerző is említi Mezőkovácsházát, Csornát, Debrecent. Az általános iskolát akkor még nyolcadik eleminek, illetve ötödiktől polgárinak nevezték. A fent említett mind a három helység szerepel a könyvben.

Úgy érzem, a tanú hitelességével írhatok e témáról. Mivel szüleimet a második világháborúban elvitték és nem jöttek vissza, ezért az általános iskola jelentős részét a szerző által is sorolt helységekben jártam. Az ötödik osztályt akkor még eleminek hívták. Debrecenben az iskola a Nagytemplom udvarában működött. Néhány osztály a mostani Bajcsy-Zsilinszky utca sarkán, ha jól emlékszem, Simonyi utcában várta a hallgatóit. A tanárok kevésé változtak lényegében ugyanazok maradtak egy-kettő kivételével, akik az államosítás előtt is ott oktattak.

Az idegen nyelv oktatása problémát jelentett, a héber nyelv tanulását megszüntették, maradt három választási lehetőség: angol, német, orosz. Rövid idő után az angolt és a németet a szabadon választottak közé sorolták, s kötelező lett viszont az orosz. A hetedik év felénél és az utolsó évben ezt a szép, de nem könnyű nyelvet kellett "választani", s ebből vizsgázni hetedikben-nyolcadikban.

A tanárok is nehéz helyzetben voltak, mert például a hébert Mainheim Mór - aki héberesítette a nevét: Man az Ember, Heim az Otthon; héberül IS: Ember, Béti jelentése: Otthon - így lett a tanár Isbéti Mór, aki a háború előtt kiadott általa szerkesztett szótárt, amelyet a háború után is kinyomtattak.

Ezeket az iskolában nem lehetett használni. Odahaza természetesen ebből tanultunk. Akkor ugyan is, csak ezt az egy nyelvet lehetett tanulni, illetve ebből kellett a záróvizsgán felelni. A jegyek a felsőbb iskolába való jutáshoz nem volt érdektelen. A hetedikben még elnézőek voltak, de a nyolcadikban az új igazgató ragaszkodott ahhoz, amit a felsőbb szervek tőle elvártak.
A változások a tanárokat is érintették, volt, aki csak annyit tudott elsajátítani, amennyi a következő óra leadásához szükséges lehetett. A folyosón járva észrevettük, hogy több tanár sír a tanári szobában. Azok közül is többen, akik megjárták a fasiszták által való elhurcolást. A felszabadítóknak hálásak voltak, de a hirtelen változtatás őket is érintette valamint a gyerekek lelkivilágát is. Éppen ezért akaratlanul is az ellenkezést hozta előtérbe. Az sem véletlen talán, hogy több iskolatársam elhagyta az országot. Akik maradtak, azoknak a háborúban elpusztították a szüleit, vagy az idős nagymamájuk esetleg más rokonok nevelték őket, akiket nem akartak elhagyni. Az is igaz, hogy rövidesen kenyér nélkül maradtak volna, ha az elvárásnak nem felelnek meg. Ők áldozatok árán nevelték a gyerekeket, idős emberek voltak, ha a fiatalok elmentek volna, a róluk való gondoskodás kérdésessé vált volna. A reménység évei … reménytelenné válhatnak.

Visszatérve a könyvre, el kell mondani, nagy előnye, hogy az érzelmek hangulatát háttérbe szorítva, a "beszéljenek a tények" módszerét választja. A könyv rengeteg adatot tartalmaz, a szerző pontosan idézi a korabeli sajtó témával foglalkozó meglátásait. Olyan jelentős írót is idéz, mint Déry Tibor, akinek könyvei igen színvonalasok és a témát érintően is hiteles. Magam is jártam olyan helyeken - Balatonszemesen vagy Hűvösvölgyben -, ahol a nyári szünetet töltöttem tanulótársaimmal, a legtöbbjük vagy árva vagy félárva volt. Magam az Aguda Jiszráél fiatalok csoportjához tartoztam, a Pirchéhez. Az Aguda nem tartozott a cionista szervezethez, mégis az ötvenes évek dogmatizmusában a vallásos szervezet vezetőjét Groszberg Slomót és másokat is börtönbe zárták. Sztálin halála után kissé megenyhült a helyzet. Más társaival együtt kiengedték a börtönből.

A tárgyalt könyv tüzetesebben a címlap szerinti 1945-47 év zsidó vonatkozásait, történéseit tárgyalja. Az olvasónak, aki akkor élt, a következő évek eseményei is eszébe jutnak. A folytatás bizonyára következik, érdeklődéssel várjuk.

Érdekes, nem a gondtalan jövőben - hiszen gondok mindig lesznek -, hanem a rendszer igazságosságában, az üldözés idején csendes éjszakákon hallgattuk a külföldi adókat és vártuk a felszabadulást - ami el is érkezett. De az is igaz, hogy a reményeink remények maradtak, mert például Sztálin haláláig internálótáborok működtek, ahol azok is voltak, akik az előzőt megjárták. Az emberek féltek az éjszakai csengetéstől, nem véletlenül. 1956-ban annyian hagyták el az országot.

A címlapon ismerős arcok, de már nem sokan vannak közöttünk. Többen már megtértek őseikhez, mert elérte őket a mindnyájunkra váró vég. De sokan élnek közülük a távolban.

Izrael megalakulása érthető vonzó erővel bír. De például 1956 késő őszén a jövő bizonytalansága adta kézbe sokaknak a vándorbotot. Aki maradt, az idős rokonát nem akarta itt hagyni, vagy éppen gyermeket várt a család.

Az idézett könyv nem ment el ilyen messzire. Dokumentálva az 1947-ben alijázott emberek életét, talán a következő kötet eljut egy másik dátumhoz, és 1957-ig írja le az eseményeket.

És aztán jöhet a következő folytatás a mát is érintve.

Deutsch Gábor
2015.10.20