A százéves évforduló felértékelte a korabeli riportokat, frontbeszámolókat.

Pogány József riportkönyve kiemelkedik ezek közül. Nem csatlakozik a mámoros lelkesedéshez, nem hallgatja el a katonák szenvedéseit. Ismert újságíró és irodalmár, a szociáldemokrata mozgalom kulturális irányítója, könyveket és színdarabot is írt. Közkatonaként, majd tartalékos tisztként kerül a harctérre és avatott tollal örökíti meg a valóságot. Bár ekkor még senki sem sejtette 1918-19-es szereplését – amikor a történelem a katonatanács elnökévé, majd hadügyi népbiztossá tette – de nem idegen tőle a hadászat világa, Napóleon című drámáját a Nemzeti Színházban játszották, kisebb írásaiban is érintett katonai kérdéseket.

A Múlt és Jövő Kiadó három művét gyűjtötte csokorba, első kettő a keleti, a harmadik az olasz front tapasztalatait, élményeit hozza közel az olvasóhoz. Lemberg a háború elején 10 hónapig volt orosz megszállás alatt. Többnemzetiségű lakossága felszabadításként élte meg a visszafoglalást. Pogány József rövid fejezetekre osztja beszámolóját, amelyekből ennek a galíciai nagyvárosnak, nemcsak háborús életét de történelmi múltját is megismerhetjük. Pedig mindössze három napot tölthetett a frissen visszafoglalt városban, de jó szemmel látja és írja meg az egyes csoportok közti ellentéteket, utalva - persze a cenzúra miatt csak óvatosan – az osztrák hadvezetés hibáira is. Legtöbbet az itt különösen nagyszámú zsidó lakosság szenvedett a cári hatóságoktól, de a lengyelek sem hittek ígéreteiknek, sőt az ukránok is keserűen emlékeztek az erőszakosan beolvasztó nagyorosz politikára.

Külön fejezetcím a Zsidók gyötrelmei, de más fejezetekben is megjelennek, sajnos mint áldozatok.

Sajnos nem fogadja el kézenfekvő megoldást, egyik fejezetének címe: A cionista beszél, de Pogánynak úgy látszik hiába. Pedig tájékozott a zsidó vonatkozásokban – ezt tőle, akinek eredeti neve Schwarcz Miksa el is várható – de ő is azt hiszi, hogy a szocializmus majd megoldja a zsidókérdést is!

Pogánynak ez a szociáldemokrata szemlélete megnyilatkozik a munkásságról írott riportokban, a háború még súlyosabban nehezedett a nincstelenekre. Nem volt élelem, tüzelő. Favágásra engedélyt csak nagyon nehezen lehetett kapni. ”Legalább egyetemi képzettségűnek vagy városi hivatalnoknak kellett lenni ahhoz, hogy valaki kimenjen az erdőre és magának fát vághasson. Soha még annyi előkelő és önkéntes favágó nem volt Lembergben.” Hosszan foglalkozik az „ohrana” a hírhedt cári titkosszolgálat bűneivel. Az éjszakai letartóztatások az egész lakosságot rémületben tartották, már tiltott újságolvasásért is börtönbe lehetett kerülni. Szomorúan ismerős jelenség a házmesterek besúgásra val ó beszervezése. Külön fejezetet szentel a lakosság által százával rejtegetett osztrák-magyar hadifoglyoknak. „Civil ruhát szereztek nekik, pénzzel tömték őket, hamis passzust vásároltak, álbizonyítványt írtak számukra. Tele volt Lemberg ilyen „kivetkőzött” osztrák és magyar katonával”.Egyesek állást vállaltak, kávéházba jártak, társasági életet éltek.

Csak a prostituáltakkal voltak bőkezűek és jóindulatúak a megszállók tisztjei, akik „az otthagyott gyöngédséget, barátságot, bizalmasságot keresték bennük”- ahogy Pogány emberi együttérzéssel megjegyzi. Nem felejti az egyszerű oroszok emberségét sem: „Sok jó fiú volt a szennyes zöld zubbonyban...Sohse szabad elfelejteni, hogy ami üldözés, gyötrés és bántás történt, azt a cári uralom vitte véghez… Az orosz nép jó, ahogy minden nép”.

A monarchia fő küzdőteréről, a lengyel frontról írott másik beszámolója A meghódított Orosz-lengyelországon keresztül címmel már nemcsak egy várost mutat be. Nehéz dolga van, hiszen ahogy bevezetőjében mentegetődzik : ”A bajonetthegy nem a legjobb krónikástoll és a vér nem a legtárgyilagosabb történetírói tinta”. Néha érdekesen magyarázza a harctéri eseményeket. Igy azt. Hogy tavaly az oroszoknak sikerült megtartani Lublint azt annak tudja be, hogy katonavonataikba vagononként nem az előírt „40 fő vagy hat ló”került, hanem a duplája. (Ahogy majd három évtized múlva a hitleri deportáláskor is!) Kiemeli a lengyel légiók lelkesedését, melegen ír Pilsudskiról, a lengyel vezérről – akkor még nem sejtik, hogy később antantbarát lesz. Fejezetcímei nagyon kifejezőek: Krasznik, a győzelem városa, Ivangorod a megsemmisült szörnyeteg, utalva a település „békebeli” jelentőségére is, mint Csenstochau, a katolicizmus városa, Petrikau, az esti korzó városa, Dombrova, a fekete gyémántok városa …(Ekkor Lengyelország jogilag nem létezett, ezért a német nevek).Radomban, a nagy raktárvárosban érdekes hadtörténeti megállapításokat tesz: „Napóleon a maga, nem botcsinálta, forradalmi, lelkes katonáit bátran szétszalasztotta rajvonallá és rekviráló csapatokká mert nem kellet félnie, hogy katonái örökre szétszaladnak…” A tömeghadseregek és az állóharc raktárakat igényel, a vasút árutömeget szállít. De ír a mosodákról és a tábori bordélyokról is.

Előbbiek működését 16 pontban részletezi, utóbbiaknál kiemeli az orvosi felügyelet pozitív hatását.

Nem véletlenül használja a „hódítás” kifejezést, Lengyelországnak ezt a részét Oroszország kapta a felosztáskor,az osztrák berendezkedés – amelyről oly sok jót ír - háborús újdonság volt.. Kiemeli az aránylag enyhe bánásmódot, még az orosz jogszabályokat is meghagyták. Érdekes, hogy ellentétben a lembergi riportokkal alig említi a zsidókat, pedig itt se voltak kevesebben!

Míg az előző két beszámoló ugyan a háborúról szól, de nem magáról a frontról, a harci események -- - más szóval gyilkolás és szenvedés - utáni helyzetet ecseteli, a még terjedelmesebb és részletesebb harmadik már a harctérre vitte ki a hátországi olvasót, még hozzá e legvéresebb, méltán rettegett frontszakaszra. Nem véletlenül kapta A földreszállt pokol főcímet Az Isonzó eposza alcímű riportgyűjteménye.

Jól illenek az egyes fejezetekhez az eléjük választott Dante-idézetek, bár a középkorban még nem ismerték az emberirtás olyan nagyhatású és tökéletes szerkezeteit, módszereit, mint hatszáz évvel később és a lovagi hadviselés talán vidámabb volt mint a lövészárkok világa. Egy ma már idejétmúlt harceszközön, a páncélvonaton megy a frontig az éjszakát már a „gonosz és álnok” Doberdón tölti

Nagyon szemléletes a hadszíntér sajátosságainak leírása, ahol az ellenséges lövészárkok néhol csak 15 méterre vannak egymástól, leveleket dobálnak át és rudakkal próbálják elhúzni a szögesdrótot.”A kézigránát állandóan repül”, a karszt köves talaja megsokszorozza a robbanások hatását. Keményen helytállnak a magyar katonák, de elismeri az olaszok bátorságát is. A „csatatér- panoráma után” a fejezetek többsége a tönkrelőtt Görz városkáról beszél, de ellátogat Oslavija falucskába is ahol „hat kalyibáért és a törpetornyú templomocskáért haltak és véreztek sok ezren” . Nagy táborokban pihennek a leváltott katonák, ezekről lelkesen ír, „a tömegszervezés csodáinak” tartja, megható hogy a barakkok között húzódó utak magyar városok neveit kapják. „Minden felé magyar szó, mintha egész Magyarország itt adott volna találkozót”.Bizony szomorú randevú volt ez! Triesztben, a „frontmögötti világvárosban” meglepő, hogy a nagyrészt olasz lakosság is Ausztriát támogatja – gazdasági okokból. Utazik a monarchia egyik tengeralattjáróján, találkozik a Velencét bombázó pilótával. Szociáldemokrata volta itt is megjelenik, a szervezett munkásokat interjúvolja meg részletesen, az olasz foglyok közül is kikeresi a szocialistákat, Petőfi és Napóleon szavait idézve kér tiszteletet a minden háborút megvívó és eldöntő közkatonáknak. Sajnos egyáltalán nem ír zsidókról, pedig vannak a harcoló katonák közt éppúgy mint pl. Triesztben.

Zárófejezete (a Karszt-háború törvényei) az állóháborút elemzi, szinte hadászati módon, mintegy érzékeltetve egy későbbi korszakban betöltött hadügyi népbiztos pályafutását –amelyet valószínűleg még álmaiban sem sejtett. Ahogy az emigrációt sem, amelyre ausztriai, nyugat-európai és amerikai évek után egy sztálini koncepciós per és a kommunárkai kivégzőhely tömegsírja tett pont!

Függelékben olvashatjuk a méltán kedvező korabeli kritikákat, amelyek kiemelik Pogány József könyvét a háborús riportirodalomból és Kőbányai János tanulmánynak is beillő utószavát.

A szerző érdekes személyén, a világháborús évfordulón kívül a könyv irodalmi értékei is érdemessé teszik elolvasását!

Róbert Péter
2016.10.05