A Napút című rangos irodalmi folyóirat is kivette részét a Soára emlékezésből Botlatókövek, emlékezők című tavalyi 5.számával. Az "emlékszámot" néhány visszaemlékezésen és történelmi tanulmányon kívül magyar és külföldi írók-költők rövid írásai töltik meg.

Már a borítóbelsőn Zalán Tibor köszönti az olvasót, "Hullaház a lelkünk" jegyzi meg keserűen.

Latorcai Csaba az emlékév jelentőségét méltatva embermentők bátorságára hivatkozik.

Fahidi Éva túlélő Debrecenből került Auschwitzba, a 70. évfordulón Angela Merkellel együtt szerepel.

Mohácsi János rendhagyó előadást rendez , sajátos színészi feladat a szövegek –néha morbid viccek – felídézése sötétben.

Utána értelmiségiek kapnak pár oldalt, a témák nagyon különbözőek: Csorba László megrendülten ír Szerb Antalról, Dobos Marianne XII.Pius "titkos diplomáciáját"próbálja felderíteni, Filep Tamás Gusztáv a felvidéki zsidók hűségére hivatkozik a magyarsághoz a két háború között.

A nemrég elvesztett Vathy Zsuzsa pápai zsidó ismerősöket idéz fel, utalva a Református Nőnevelő Intézet tudós igazgatójának tragédiájára.

Kőrös Endre öngyilkossággal védekezett a deportálás ellen.

Vörös István keserűen állapítja meg a holokausztról: ”Nem hét évtized távolságra vagyunk tőle, hanem hét évtizednyi közelségben”.

Sylvia Plath, Fridrih Zolotkovszkij, Primo Levi és mások versei után Andrej Voznyeszenszkij döbbenetes látogatást tesz egy zsidó tömegsírnál, amelyet a helyi lakosok rendszeresen felásnak aranyfogak és ékszerek után kutatva.

Szepes Erikát egy régi bőrönd tárgyai ihletik meg, Bakonyi Péter Berlinbe látogat, Fazekas István egy Klein bácsira emlékezik. Mustra című fejezet komoly történelmi tanulmányokat tartalmaz.

Dupka György Kárpátalja "zsidótlanitásával" foglalkozik, megtudhatjuk belőle, hogy a Szovjetunióba szökés sem jelentett biztos menedéket: határsértés miatt a Gulág-táborok vártak rájuk. Az itthonmaradtakat ha megmenekültek a kamenyec-podolszkiji tömkegkivégzésektől 1944-ben a magyar csendőrség deportálta, de a kevés visszajött a sztálini antiszemitizmust tapasztalhatta meg, ahol egy vicc elmesélésért 10 évet lehetett kapni! Nem csoda, hogy amint lehetett Izraelbe távoztak.

Derűsebb olvasmány Doncsev Toso áttekintése a háború alatti bolgár magatartásról, a zsidó közösség megmentéséről. Ennek ellenére ők is alijáztak, ahogy szlovákiai hitsorsosaik zöme, amelynek lebonyolításáról Anton Balázs számol be, kiemelve a Magyarországról érkezetteket.

Matatias Carp a román zsidók szenvedéseit mutatja meg, tiltakozva Antonescu marsall tisztára mosása ellen.

Pilinszky János KZ-oratóriuma komor szépsége maradandó élmény. Pszichoanalitikus olvasatban tárgyalja a lap Kertész Imre Nobel-díjas regényét és nem marad ki a Saul fia rövid elemzése sem.

Benjámin László életrajza és munkássága a XX. század magyar történelmét tükrözi. Munkaszolgálat és bujkálás után az új rendszer megbecsült költője hamar csalódik. Nagy Imrét követi s ezért meg kell szenvednie. Ellátogathatunk a vészkorszakot felidéző kiállításokra, színes képeik élénkítik az emlékszámot.

A versek után Petz György gyermekkorát idézi fel, a kort amikor nem nagyon lehetett beszélni a történtekről, írni még kevésbé.

Rojkó Annamária tanulmánya Aschner Lipót, az újpesti Tungsram gyár vezérigazgatója, a zsidó nagypolgárság egyik jellegzetes képviselője életét és munkásságát állítja elénk, különös tekintettel a vészkorszakra. Hét hónapot tölt Mauthausenben, de csak testileg gyötrődik, lelkét nem törik meg.

Rott József a tárgykörben készülő nagy munkája előismertetőjének részlete zárja a lapot,amelyben a kiszolgáltatottság, tehetetlenség megjelenésére figyelmeztet.

Különböző műfajok keverednek az emlékszámban, de ez nem csökkenti értékét. Tarkasága, változatossága megkönnyíti elolvasását, mindenki megtalálja benne a neki megfelelő formát, hiszen a szándék közös: az emlékezés. És erre pedig szüksége van a világnak!
 

Róbert Péter
2017.03.01