Benedek István Gábor:
Dávid
Kedves Hölgyeim és Uraim,
Tisztelettel köszöntöm Benedek István Gábor urat, kedves barátunkat, a most
bemutatandó kiváló kötet szerzőjét. Engedtessék meg, hogy úgy üdvözöljem, mint
régen, ahogy barátai sok-sok évtized óta szólítják: "BIG". Annál is
inkább, mert e három betűnek a kiejtésekor - egy angolos asszociációval - tudjuk,
hogy itt egy "NAGY" emberről van szó. Úgy érzem, amikor évtizedekkel
ezelőtt, a hallgatótársak a "BIG" jelzővel illették Őt, már valamit
tudtak...
Lassan két generációval később, írói pályájának jelentős állomásánál,
könyve bemutatójánál a "BIG" szócskát, akár jelzőként, akár
becenévként, csak megerősíteni tudjuk. Valójában ő korunk egyik nagy írója.
Engedjék meg, hogy Benedek István könyvének ajánlásakor röviden néhány témát
érintsek.
Annak idején - legalább is így tartja a korabeli művészettörténeti legendavilág -
Michelangelo életének számos stíluskorszakát különböztették meg, amelyekben a
művészetek különböző ágaiban kimagasló remekművek sokaságával ajándékozta meg
a világot.
Festőként, szobrászként, költőként, gondolkodóként egyaránt maradandót
alkotott. A korabeli rege úgy szól, hogy, amikor a Sixtusi kápolna mennyezetfreskóit
festette, a felállványozott kápolnában hosszú, hosszú órákon át a hátán
festett, s így hozta létre a világszerte ismert kompozíciókat. Így születik meg az
a freskósorozat, amely önálló fejezetként vonul be az egyetemes
művészettörténetbe. Amikor elfáradt otthagyta a kistemplomot és a nem messze lévő
szobrászműhelybe sietett, ahol később ismertté vált szoborfiguráit - így Dávid
szobrát is - megformálta, próbarajzokat és gipszmintákat készített. A
szoborvéséssel vezette le a benne felgyülemlett, a festészeti misztériumban
összegyűlt fáradságot. Amikor a szobrok vésésétől nehézkesen mozgott már, s
karja, elfáradt, akkor házába sietett és szonetteket komponált. Többek között a
következőt:
"A legjobb művész sem tud
olyan eszmét,
mit fölöslegével nem rejt
a kő
magába; a csak az elmét
követő
kéz bonthatja ki burkából
a testét."
Amikor befejezte a versírást visszasietett a Sixtusi kápolnába. Így teltek múltak a
hetek, a hónapok, s Michelangelo soha nem pihent. Pihenésképpen mindig valami újat
álmodott, alkotott. Mindig abban produkált nagyot, amit akkor a legjobban szeretett.
Igaz "mindent" a legjobban szeretett. A forgandóság, az élet ilyen
megközelítése jellemző szerzőnkre, BIG-re is. Egész életében alkotott, formált,
álmodott és újra kezdett. Az alkotás tüze és a mindenkori megújulás képessége
formálta az ő szellemi arculatát is.
A könyvet olvasva értem igazán, hogy ez nem más mintegy - "Dávidról szóló
vidám és tanulságos mese a hatalomról, és a szerelemről". Tehetségről,
tudásról, az emberi indulatok sokszínűségéről. És a krónikás feladata az, hogy
leírja mindazt, ami örök értékű, példa értékű, elgondolkodtató,
kipellengérezendő, vagy megdicsérendő.
E ponton megállok, és hadd szóljak röviden BIG indulásáról. Hiszen az ő életében
is meghatározó élmény a szülői ház. Az az egyedi légkör, ahol kultúrák
találkozási pontjaként Tótkomlóson nagyszerű emberek születtek, akik egész
életükben táplálkoztak és merítettek gyökereikből. Reprezentánsai, tanúi, és
tudósítói egy letűnt kornak, valamint a zsidó kultúrának. De a magyar kultúra
összességének is. BIG példaképének tartotta, és tartja ma is rajongva szeretett
testvér bátyját, Palit, aki az izraeli magyar ajkú sajtó egyik formálója, színes
és felejthetetlen alakja volt.
Újságírói, írói, szerkesztői munkásságát, ha említem, - hiszen ő mindig
"pihent" - hogy ezt a michelangelói asszociációt engedjem meg magamnak -
mindig megnyilvánult az a szellemi háttér, amelyből egyedi karaktere jegecesedett ki.
Mértékadó ez a XX. század végén vagy a XXI. század elején, hiszen egyértelműen
emberközpontú gondolkodó, a társadalmi kérdések iránt mindig érzékeny, a
tolerancia és a beleélés képességét tételezi fel. Az írói kvalitáson kívül ez
mindenképpen az alkotó ember sajátja.
Az alma materben szívta magába azt a levegőt, amelyet Scheiber Sándor professzor a
judaisztika tudományok világhírű tudósa, a folklorista, az irodalomtörténész, a
vallástörténész teremtett meg. Benedek István Gábor pályájára is döntő módon
hatott Scheiber Sándor aurája.
Évtizedeken keresztül újságíróként, szerkesztőként, cikkíróként mindig az
igazat kereste, s megvetette mindazt, ami talmi, ami értéktelen. Írói
munkásságáról talán a számomra domináns könyvet a Tótkomlósi Tórát
említeném megi. Novelláskötetének hangvétele, mondanivalója és formai eszközei
olyan újszerűen hatottak a modern magyar irodalomra, hogy korunk egyik irodalomkritikusa
méltán nevezte őt a magyar Sholem Alechemnek.
Szerkesztői pályafutásának egyetlen szegmensét emelném ki. Az 1998. augusztusában
megjelenő Remény (Hátikvá) című zsidó társadalmi közéleti, kulturális
folyóiratot, amelynek immár hetedik évfolyama jelenik meg, s amelyben a zsidó
társadalom, közélet és kultúra legfontosabb kérdéseit veti fel. Az első szám
beköszöntőjében így fogalmaz:
"Remény
A magyar nyelv egyik legszebb szava. És ugyanez a szó olvasható a zsidóság
gyönyörű himnuszában is: Hátikva.
S most e füzet fejlécén így együtt, összefonódva látni őket: igazán jó érzés.
Könyvet, újságot, nyomtatott betűt útjára indítani csakis emelkedett
lelkiállapotban lehet. Folyóirat esetében ráadásul ott a vissza-visszatérő
szorongás; vajon elég lesz-e az anyagi erő a következő számig? S persze le kell
írnunk a másik izgalmas kérdést is: fenntartható-e az olvasó érdeklődése akár az
első teljes évfolyam végéig? Mert másként oda a szerkesztő, a szerző, a
nyilatkozó, a lapcsináló hite. A szó varázslata...".
Az előbb említett "emelkedett lelkiállapot" tette lehetővé számára, vagy
inkább úgy fogalmaznék inspirálta őt, hogy létrehozza, majd irányítsa és a nagy
hagyományokkal rendelkező Goldmark teremben, lebonyolítsa a Fűst Milán szellemi
páholyban azokat a beszélgetéseit, amelyekre a magyar közélet személyiségeit hívja
meg és melynek minden egyes történése szinte társadalmi eseményként, tűnik a mai
Budapesten.
E gondolatok fogalmazódtak újra bennem, amikor BIG legújabb könyvét a Dávid
királyról írt Vidám és tanulságos mese a nagy királyról, a hatalomról és a
szerelemről című alkotását forgattam. Való igaz, hogy Dávid király életét
irodalmi formában is már sokszor feldolgozták. Hiszen Szentírásunk egyik
legszínesebb, legösszetettebb személyisége ő. Az államférfi, a hadvezér, a
költő, a férfi alakja rajzolódik ki előttünk, miközben az élvezetes stílusban
megfogalmazott regényből ráismerünk az emberre, aki szemét a földre helyezte ugyan,
de akinek lelke a magasságokat kutatta. Kitűnő munka. Felemelő s tanulságos
olvasmány.
Befejezésül Berachot traktátusának idézetét (3a) ajánlom figyelmükbe:
"Hárfa lógott Dávid király ágya
fölött. S éjfélkor, amikor megérkezett az északi szél, megérintette a hárfa
húrjait és zenét, dallamot csalt ki az ősi hangszerből. Dávid király e pillanatban
felkelt ágyából s a Tannal kezdett foglalkozni egészen addig, amíg feljött a
hajnalcsillag."
E könyv olvasásakor is érezzük a post-talmudikus pillanat ihletett csendjét. Ismét
megszólalt a hárfa hallgassuk azt, és halljuk a Tanítást.
BIG, kedves barátunk, Neked, pedig a latin mondás szavaival kívánjuk, s ajánljuk
kiérdemelt szeretetünket.
Sic itur ad astra!
Schőner Alfréd
(Elhangzott: 2005. december 14-én a Hotel
Intercontinental-ban, Benedek István Gábor új könyve, a Dávid című kötet
bemutatóján) |