Vissza

Benedek István Gábor:
Dávid


Kedves Hölgyeim és Uraim,

Tisztelettel köszöntöm Benedek István Gábor urat, kedves barátunkat, a most bemutatandó kiváló kötet szerzőjét. Engedtessék meg, hogy úgy üdvözöljem, mint régen, ahogy barátai sok-sok évtized óta szólítják: "BIG". Annál is inkább, mert e három betűnek a kiejtésekor - egy angolos asszociációval - tudjuk, hogy itt egy "NAGY" emberről van szó. Úgy érzem, amikor évtizedekkel ezelőtt, a hallgatótársak a "BIG" jelzővel illették Őt, már valamit tudtak...
Lassan két generációval később, írói pályájának jelentős állomásánál, könyve bemutatójánál a "BIG" szócskát, akár jelzőként, akár becenévként, csak megerősíteni tudjuk. Valójában ő korunk egyik nagy írója.

Engedjék meg, hogy Benedek István könyvének ajánlásakor röviden néhány témát érintsek.

Annak idején - legalább is így tartja a korabeli művészettörténeti legendavilág - Michelangelo életének számos stíluskorszakát különböztették meg, amelyekben a művészetek különböző ágaiban kimagasló remekművek sokaságával ajándékozta meg a világot.

Festőként, szobrászként, költőként, gondolkodóként egyaránt maradandót alkotott. A korabeli rege úgy szól, hogy, amikor a Sixtusi kápolna mennyezetfreskóit festette, a felállványozott kápolnában hosszú, hosszú órákon át a hátán festett, s így hozta létre a világszerte ismert kompozíciókat. Így születik meg az a freskósorozat, amely önálló fejezetként vonul be az egyetemes művészettörténetbe. Amikor elfáradt otthagyta a kistemplomot és a nem messze lévő szobrászműhelybe sietett, ahol később ismertté vált szoborfiguráit - így Dávid szobrát is - megformálta, próbarajzokat és gipszmintákat készített. A szoborvéséssel vezette le a benne felgyülemlett, a festészeti misztériumban összegyűlt fáradságot. Amikor a szobrok vésésétől nehézkesen mozgott már, s karja, elfáradt, akkor házába sietett és szonetteket komponált. Többek között a következőt:

"A legjobb művész sem tud
olyan eszmét,
mit fölöslegével nem rejt
a kő
magába; a csak az elmét
követő
kéz bonthatja ki burkából
a testét."

Amikor befejezte a versírást visszasietett a Sixtusi kápolnába. Így teltek múltak a hetek, a hónapok, s Michelangelo soha nem pihent. Pihenésképpen mindig valami újat álmodott, alkotott. Mindig abban produkált nagyot, amit akkor a legjobban szeretett. Igaz "mindent" a legjobban szeretett. A forgandóság, az élet ilyen megközelítése jellemző szerzőnkre, BIG-re is. Egész életében alkotott, formált, álmodott és újra kezdett. Az alkotás tüze és a mindenkori megújulás képessége formálta az ő szellemi arculatát is.

A könyvet olvasva értem igazán, hogy ez nem más mintegy - "Dávidról szóló vidám és tanulságos mese a hatalomról, és a szerelemről". Tehetségről, tudásról, az emberi indulatok sokszínűségéről. És a krónikás feladata az, hogy leírja mindazt, ami örök értékű, példa értékű, elgondolkodtató, kipellengérezendő, vagy megdicsérendő.

E ponton megállok, és hadd szóljak röviden BIG indulásáról. Hiszen az ő életében is meghatározó élmény a szülői ház. Az az egyedi légkör, ahol kultúrák találkozási pontjaként Tótkomlóson nagyszerű emberek születtek, akik egész életükben táplálkoztak és merítettek gyökereikből. Reprezentánsai, tanúi, és tudósítói egy letűnt kornak, valamint a zsidó kultúrának. De a magyar kultúra összességének is. BIG példaképének tartotta, és tartja ma is rajongva szeretett testvér bátyját, Palit, aki az izraeli magyar ajkú sajtó egyik formálója, színes és felejthetetlen alakja volt.

Újságírói, írói, szerkesztői munkásságát, ha említem, - hiszen ő mindig "pihent" - hogy ezt a michelangelói asszociációt engedjem meg magamnak - mindig megnyilvánult az a szellemi háttér, amelyből egyedi karaktere jegecesedett ki. Mértékadó ez a XX. század végén vagy a XXI. század elején, hiszen egyértelműen emberközpontú gondolkodó, a társadalmi kérdések iránt mindig érzékeny, a tolerancia és a beleélés képességét tételezi fel. Az írói kvalitáson kívül ez mindenképpen az alkotó ember sajátja.

Az alma materben szívta magába azt a levegőt, amelyet Scheiber Sándor professzor a judaisztika tudományok világhírű tudósa, a folklorista, az irodalomtörténész, a vallástörténész teremtett meg. Benedek István Gábor pályájára is döntő módon hatott Scheiber Sándor aurája.

Évtizedeken keresztül újságíróként, szerkesztőként, cikkíróként mindig az igazat kereste, s megvetette mindazt, ami talmi, ami értéktelen. Írói munkásságáról talán a számomra domináns könyvet a Tótkomlósi Tórát említeném megi. Novelláskötetének hangvétele, mondanivalója és formai eszközei olyan újszerűen hatottak a modern magyar irodalomra, hogy korunk egyik irodalomkritikusa méltán nevezte őt a magyar Sholem Alechemnek.

Szerkesztői pályafutásának egyetlen szegmensét emelném ki. Az 1998. augusztusában megjelenő Remény (Hátikvá) című zsidó társadalmi közéleti, kulturális folyóiratot, amelynek immár hetedik évfolyama jelenik meg, s amelyben a zsidó társadalom, közélet és kultúra legfontosabb kérdéseit veti fel. Az első szám beköszöntőjében így fogalmaz:

"Remény
A magyar nyelv egyik legszebb szava. És ugyanez a szó olvasható a zsidóság gyönyörű himnuszában is: Hátikva.
S most e füzet fejlécén így együtt, összefonódva látni őket: igazán jó érzés. Könyvet, újságot, nyomtatott betűt útjára indítani csakis emelkedett lelkiállapotban lehet. Folyóirat esetében ráadásul ott a vissza-visszatérő szorongás; vajon elég lesz-e az anyagi erő a következő számig? S persze le kell írnunk a másik izgalmas kérdést is: fenntartható-e az olvasó érdeklődése akár az első teljes évfolyam végéig? Mert másként oda a szerkesztő, a szerző, a nyilatkozó, a lapcsináló hite. A szó varázslata...".

Az előbb említett "emelkedett lelkiállapot" tette lehetővé számára, vagy inkább úgy fogalmaznék inspirálta őt, hogy létrehozza, majd irányítsa és a nagy hagyományokkal rendelkező Goldmark teremben, lebonyolítsa a Fűst Milán szellemi páholyban azokat a beszélgetéseit, amelyekre a magyar közélet személyiségeit hívja meg és melynek minden egyes történése szinte társadalmi eseményként, tűnik a mai Budapesten.

E gondolatok fogalmazódtak újra bennem, amikor BIG legújabb könyvét a Dávid királyról írt Vidám és tanulságos mese a nagy királyról, a hatalomról és a szerelemről című alkotását forgattam. Való igaz, hogy Dávid király életét irodalmi formában is már sokszor feldolgozták. Hiszen Szentírásunk egyik legszínesebb, legösszetettebb személyisége ő. Az államférfi, a hadvezér, a költő, a férfi alakja rajzolódik ki előttünk, miközben az élvezetes stílusban megfogalmazott regényből ráismerünk az emberre, aki szemét a földre helyezte ugyan, de akinek lelke a magasságokat kutatta. Kitűnő munka. Felemelő s tanulságos olvasmány.

Befejezésül Berachot traktátusának idézetét (3a) ajánlom figyelmükbe:

bigdavid-heb.gif (1553 bytes)

"Hárfa lógott Dávid király ágya fölött. S éjfélkor, amikor megérkezett az északi szél, megérintette a hárfa húrjait és zenét, dallamot csalt ki az ősi hangszerből. Dávid király e pillanatban felkelt ágyából s a Tannal kezdett foglalkozni egészen addig, amíg feljött a hajnalcsillag."

E könyv olvasásakor is érezzük a post-talmudikus pillanat ihletett csendjét. Ismét megszólalt a hárfa hallgassuk azt, és halljuk a Tanítást.

BIG, kedves barátunk, Neked, pedig a latin mondás szavaival kívánjuk, s ajánljuk kiérdemelt szeretetünket.

Sic itur ad astra!

Schőner Alfréd

(Elhangzott: 2005. december 14-én a Hotel Intercontinental-ban, Benedek István Gábor új könyve, a Dávid című kötet bemutatóján)