Forgách András:
ZEHUZE

 

Forgách András eddigi legterjedelmesebb műve szokatlan alkotás, minden tekintetben. Egy anya -később nagymama - három évtizeden át írja leveleit saját emigrációjából lányának, aki szintén hazát változtat. Persze ez nem ilyen egyszerű, hiszen mindketten az "óhazába" térnek vissza, az anya még a 20-as években települ az akkori Palesztinába, a lány Magyarországra, ismerős környezetbe megy "vissza". Feltűnnek a levelekben a család más tagjai is, valóságos családtörténet bontakozik ki a lapokon, levél- és családregény dualizmusát valósítva meg. Ennek ellenére nem lehet besorolni a könyvet az újabban nagyon megszaporodott zsidó "mispoche-irodalom" műfajába, több annál!

Nem akármilyen levelek, nem akármilyen család - de a feladási hely sem érdektelen, a dátumok néha történelmi csomópontok egyben. Meglepő, de ennek ellenére nagyon keveset olvashatunk a háborúkról amelyek 1948-49-ben, 1967-ben és 1973-ban megrázták a Közel-Keletet. Annál többet kritizálja az izraeli politikát, állásfoglalásainak hátterében az egyre gyengülő kommunista mozgalom áll, amelynek a levélíró hölgy -aki egyébként vagyonos polgári családba született - aktív tagja. Ne felejtsük, hogy nem láthatta eszméinek megvalósítását Kelet-Európában! Használja a mozgalmi zsargont, otthon faliújságja van - igaz, hogy filmsztárok és bokszolók képeit teszi rá.

Egyetlen szózuhatag a könyv, némi túlzással azt mondhatnánk, hogy néhány bővített mondat, egyre több héber kifejezéssel, a cím "zehuze" is körülbelül a magyar "ez az" illetve a pesties "ez van" megfelelője. Azért nem szakad el a magyar gyökerektől, élénk "Szöged" emléke, felvillan még Lőw Immánuel alakja is, utal a hazai "unterlandi" és "oberlandi" zsidók ellentétére, habár Erecbe érkezésekor "idegen volt minden és rögtön oly otthonos". Később is figyeli a magyar történéseket, néha elég sajátos szemszögből. Látszik, hogy a Szabad Nép jut el hozzá, mert pl. lelkesedik Nazim Hikmetért, a nálunk élő török emigráns költőért.

Bizonyos mértékig érezhető a leveleken s így a művön Yoyce hatása, pedig könyve nem tetszik a nagymamának, unalmasnak tartja. Meg kell mondanunk, hogy a remek helyszínrajz dacára a Zehuze nem könnyű olvasmány, néha nehéz a családtagokat fejben tartani, múlt és jelen keveredik - talán kevesebb levél is elég lett volna, időnként monotonnak tűnik ez a három évtizeden átívelő monológ.

Ennek ellenére a szerzőnek ez a műve is bizonyította, hogy dramaturgnak és írónak egyaránt kiváló.

 

Róbert Péter
2007.09.07