Forgách
András eddigi legterjedelmesebb műve szokatlan alkotás,
minden tekintetben. Egy anya -később nagymama - három
évtizeden át írja leveleit saját emigrációjából lányának,
aki szintén hazát változtat. Persze ez nem ilyen egyszerű,
hiszen mindketten az "óhazába" térnek vissza, az anya még a
20-as években települ az akkori Palesztinába, a lány
Magyarországra, ismerős környezetbe megy "vissza". Feltűnnek
a levelekben a család más tagjai is, valóságos
családtörténet bontakozik ki a lapokon, levél- és
családregény dualizmusát valósítva meg. Ennek ellenére nem
lehet besorolni a könyvet az újabban nagyon megszaporodott
zsidó "mispoche-irodalom" műfajába, több annál!
Nem akármilyen levelek, nem akármilyen család - de a
feladási hely sem érdektelen, a dátumok néha történelmi
csomópontok egyben. Meglepő, de ennek ellenére nagyon
keveset olvashatunk a háborúkról amelyek 1948-49-ben,
1967-ben és 1973-ban megrázták a Közel-Keletet. Annál többet
kritizálja az izraeli politikát, állásfoglalásainak
hátterében az egyre gyengülő kommunista mozgalom áll,
amelynek a levélíró hölgy -aki egyébként vagyonos polgári
családba született - aktív tagja. Ne felejtsük, hogy nem
láthatta eszméinek megvalósítását Kelet-Európában! Használja
a mozgalmi zsargont, otthon faliújságja van - igaz, hogy
filmsztárok és bokszolók képeit teszi rá.
Egyetlen szózuhatag a könyv, némi túlzással azt mondhatnánk,
hogy néhány bővített mondat, egyre több héber kifejezéssel,
a cím "zehuze" is körülbelül a magyar "ez az" illetve a
pesties "ez van" megfelelője. Azért nem szakad el a magyar
gyökerektől, élénk "Szöged" emléke, felvillan még Lőw
Immánuel alakja is, utal a hazai "unterlandi" és "oberlandi"
zsidók ellentétére, habár Erecbe érkezésekor "idegen volt
minden és rögtön oly otthonos". Később is figyeli a magyar
történéseket, néha elég sajátos szemszögből. Látszik, hogy a
Szabad Nép jut el hozzá, mert pl. lelkesedik Nazim Hikmetért,
a nálunk élő török emigráns költőért.
Bizonyos mértékig érezhető a leveleken s így a művön Yoyce
hatása, pedig könyve nem tetszik a nagymamának, unalmasnak
tartja. Meg kell mondanunk, hogy a remek helyszínrajz dacára
a Zehuze nem könnyű olvasmány, néha nehéz a családtagokat
fejben tartani, múlt és jelen keveredik - talán kevesebb
levél is elég lett volna, időnként monotonnak tűnik ez a
három évtizeden átívelő monológ.
Ennek ellenére a szerzőnek ez a műve is bizonyította, hogy
dramaturgnak és írónak egyaránt kiváló.
Róbert Péter
2007.09.07
|