Vissza

Ausch Klára:
Ajándékba kaptam az életet

Az idő múlásával arányosan nő a vészkorszakra való visszaemlékezések, beszámolók száma. Ezekhez csatlakozik a kecskeméti BT-Press kiadásában megjelent Ajándékba kaptam az életet című könyv, amely Ausch Klára, egy 16 éves lány feljegyzéseit tartalmazza Auschwitzból.

Története szomorúan ismerős: a nagykanizsai polgári család a második magyarországi deportáló vonattal érkezik a haláltáborba, ahol édesanyja és rokonai többsége azonnal gázkamrába megy, ő fegyvergyári munkára kerül, tetovált rabszáma 80673.

Ettől az időponttól kezdve a diáklány egyetlen törekvése és lehetősége a túlélésért vívott harc, amelynek sikere -mint a könyv címe hangsúlyozza a legnagyobb ajándék, amelyet kaphat az emberek által megteremtett pokolban. Kétségbeesett napi küzdelmében egyetlen személy segítségére számíthat, nagynénje végig vele van, együtt élik meg a felszabadulást. Nincs lágerszolidaritás, ember embernek farkasa, csak saját életét próbálja menteni. 8 és fél hónapot tölt Auschwitzban, a krematórium mellett, látják a lángokat érzik az égett hús szagát. Januárban kiürítik a lágert, halálmeneteken keresztül Németország belsejében találkoznak a szovjet csapatokkal. Öröme nem felhőtlen, a szép fiatal lány nagyon nehezen tudja elkerülni a katonák erőszakosságát, nehezen jutnak haza, ahol a nagy családi ház egyetlen kis szobáját kapják csak vissza.

Már 1945 májusában elkezdi leírni a velük történeteket, talán ez adja írásának frissességét és hitelességét. Döbbenetes, amikor beszámol a magyar zsidók jóhiszeműségéről és hiszékenységéről, akik úgy szállnak fel a marhavagonba, hogy Gödöllő környékére mennek mezei munkára. Még a haláltáborban is reménykedik anyja életben maradásában. Hálásan emlékezik meg arról a kevés fogolytársról, akik valamelyest segítettek a gyereklánynak. Identitása nem sok, az először hallott jiddist furcsa keveréknyelvnek érzi.

Utószóban értesülünk további életéről, olvashatjuk egy későbbi levelét, amely sorstársai érzéseit is tükrözi: " Egyikünk sebe sem tudott igazán begyógyulni, bárhogy is folytattuk az életünket...Igazán boldogok nem lehettünk és a MIÉRT végigkísérte az életünket."

Megérdemli, hogy elolvassuk feljegyzéseit!

Róbert Péter