Borsányi-Schmidt Ferenc egyetemi docens:
ZSIDÓ "SIKER-STORY" MAGYARORSZÁGON
A Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egylet (MIKÉFE) létrehívása és működésének 107 esztendeje


Elhangzott a Magyar Tudomány napja 2005 rendezvénysorozat, Méltatlanul elfeledve című előadásán a Szentírás- és Talmudtudományi Tanszék  rendezésében. (Budapest, 2005. november 29.)

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszöntöm Önöket abból az alkalomból, hogy együtt emlékezhetünk a magyarországi zsidó történelem egy fontos eseményére és ezen keresztül egy nagy jelentőségű társadalmi képződményére, a Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyletre.
A feledés homályából kíséreljük meg előhozni a 107 esztendőt megélt, és a magyarországi zsidóság érdekében oly lelkesen, nagy ügybuzgalommal és sok leleménnyel tevékenykedő Egyletet. Azt az Egyletet, amelynek a gyakorlati eredményeken túl még az is érdeméül tudható, hogy nagymértékben hozzájárult a zsidóságról Magyarországon néhány évszázada meggyökeresedett hamis, torzképnek legalább a magyar társadalom egy részében végbement megváltozásához. Nevezetesen ahhoz, hogy az Egyletet alapításától kezdve támogató magasabb társadalmi rétegek, valamint a működését érdeklődéssel figyelő jóhiszemű, de kétkedő középrétegek tagjai meggyőződhettek arról, hogy a zsidók nemcsak kereskedni tudnak és akarnak, hanem a kézműiparban, de még a mezőgazdaságban is megállják a helyüket.
S meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a MIKÉFE iskoláiban, műhelyeiben és gyakorló telepein képzett szakemberek közül többen elkerültek a XIX. és a XX. századi álijákkal Erec Jiszráélbe és ott már a világ számára is megmutathatták, hogy az évezredes nyomorgatások és üldözések ellenére a zsidó ember képes arra, - sőt még sokkal többre is - amire az őket becsmérlő hajdani szomszédaik. Eredményesen művelték a termőföldet, termőföldet varázsoltak a sivatagból, s megművelt földjüket fegyverrel védték meg az ellenséggel szemben.
Amikor úgy véljük, vagy feltételezzük, hogy a MIKÉFE neveltjei jelen voltak az izraeli országépítés kezdeteinél, egyáltalán nem állítjuk, hogy a MIKÉFE cionista szervezetként alakult volna meg, vagy hogy létrejöttében, tevékenységében cionista célok, vagy cionista gondolatok is nyomon követhetők.
A MIKÉFE a sajátos, és kimondhatjuk: a párja nélkül álló magyar zsidóság szülötte, ennek a zsidóságnak arra irányuló erős törekvését testesítette meg, azt akarta szolgálni, hogy hazát találjon abban az országban, amelyben érzése és vágyai szerint meg kellett találnia.
A XIX. század 30-as 40-es éveiben a Magyarországon élő zsidók tekintélyes hányada - és nemcsak a reformok iránt fogékony, haladó szellemű már-már polgárokra gondolok - magyarnak érezte magát, - zsidóságát főleg vallási téren élte meg. Ízlelgette és tanulta a magyar nyelvet, családi körben is megszólalt ezen a nyelven, amely lassan, de egyre szélesedő körben elfoglalta a jiddis, vagy a német helyét, és 1845-ben Lőw Lipót szájából a nagykanizsai zsinagógában elhangzott az első magyar nyelvű prédikáció.

Nem akarom a lokálpatriotizmus, még kevésbé valamiféle "hungaro-judaeo" sovinizmus vádját magamra vonni, - de meg kell állapítanom, hogy a magyarországi zsidóság története a XIX. század első évtizedeitől a Holokausztot megelőző, illetve azt bevezető évekig egy rendkívüli, a világ egyéb tájain élt zsidóság történetétől lényegesen különböző korszak volt. Különlegessége, egyedülállósága abban mutatkozik meg, hogy a Magyarországon élő zsidóság attól kezdve, hogy a lehetőség megnyílt előtte, egyedülálló módon viszonyult a többségi társadalomhoz, vagyis a magyarsághoz, annak kultúrájához, nyelvéhez, és ami még fontosabb: szinte a lehetőségek megnyíltától rögtön a nagyszabású alkotó munka útjára lépett. A kor magyar társadalmának többsége, legalábbis mérvadó részének többsége, zömében nyilvánvalóan nem érzelmi okokból, hanem józan, praktikus megfontolásból, pozitívan fogadta a zsidóság szinte fenntartás nélküli közeledését, majd azonosulási törekvését. És a két fél - a befogadást igénylő és a befogadó - közös produktuma, a társadalmi egyenjogúsítást megelőző évtizedek, majd az 1867-es egyenjogúsítást követő idők csodálatra méltó és valóban egyedülálló társadalmi, gazdasági és kulturális pezsgése és virágzása, az a máshol nem tapasztalható és máshol meg nem ismételt jelenség, ami miatt a magyarországi zsidóság történetét és azt, amit szellemi és materiális téren létrehozott, a világ- és a zsidóság történetének különleges és egyedi csodájának tekintem. És ennek a csodálatraméltó kor történetének egyik ragyogó fejezete, egy kiemelkedő jelensége, hatását tekintve óriási eredménye volt az a "siker-story", amit a Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egylet, a MIKÉFE elnevezés jelképez, és munkásságának 107 éve illusztrál, bizonyít.

A MIKÉFE létrehívása egyszerre fejezte ki mindazt, ami a magyarországi zsidóság jelentős hányadának vágya és szilárd elhatározása volt. A történelem szeszélyes alakulása, szomorú és tragikus eseményei folytán Európába száműzött nép pragmatikus módon, a realitásokat nagyon helyesen felismerve, valóban európaivá, az európai nemzetek nagy családjának egyenjogú tagjává kívánt válni. Az egyenjogúsításra áhítozó zsidóság nemcsak egyenlő jogokat, hanem ezekből következően egyenlő kötelességeket is akart. Az egyenlő jogok és egyenlő kötelességek velejárója a helytállás az élet minden területén: az életet fenntartó tevékenységekben, a különféle hasznos és szükséges foglalkozási ágakban, a művelődésben, a honvédelemben, a közigazgatásban, és mindenütt, ahová az ország és a társadalom állítja egyenjogú polgárait.

A MIKÉFE ezt az összetett, magasrendű célt szolgálta. Le akarta bontani és a maga lehetőségeivel és eszközeivel le is bontotta azokat a korlátokat, amelyeket korábban a törvények, később a megcsontosodott szokások és nézetek állítottak a magyarországi zsidóság polgári léte, boldogulása elé. Megnyitotta azoknak a foglalkozási ágaknak a gyakorlati és elméleti oktatását a zsidók előtt, amelyek korábban távol állottak a zsidó élettől. Földműveseket, asztalosokat, lakatosokat, és a különféle iparágak ismerőit, mestereit képezte magas szinten a magyarországi zsidóság, - végső fokon Magyarország számára. Így nemcsak mesterséget, megélhetést adott a korábban kirekesztettek kezébe, hanem hozzájárult az évezredes tévhit-néphit eloszlatásához, ahhoz, hogy a zsidó csak a kereskedéshez, csak a pénzügyletekhez, illetve csak az ilyen jellegű foglalkozásokhoz ért, csak ezekhez van kedve, hajlandósága.

A MIKÉFE és a két évvel később alakult Magyarító Egylet, hivatalos nevén "A honi izraeliták közt magyar nyelvet terjesztő pesti egylet" felbecsülhetetlen eredményeket ért el a magyarországi zsidóság kulturális és egzisztenciális felemelkedésében, a magyar társadalomban a zsidóságot megillető hely kijelölésében és e hely elfoglalásában. Ugyancsak jelentősek az érdemei a többségi társadalomban a zsidóságról alkotott, illetve évszázadok során táplált hamis, torzkép valamelyes megváltoztatásában.

Akkor, amikor elismerjük és értékeljük a MIKÉFE és a Magyarító Egylet jelentőségét a magyarországi zsidóság emancipálásában, egyáltalán nem glorifikáljuk a szóban forgó korban erőteljesen megindult asszimilációs törekvéseket, illetve magát az asszimilációt. A korlátokat nem ismerő asszimiláció az I. világháborút követő években, majd az Anschluss után, a zsidó-törvények és a Holokauszt idején túlméretezett légvárnak, rejtett zsákutcának bizonyult. A MIKÉFE azonban nem az asszimilációt, a hagyományainktól való parttalan eltávolodást tűzte ki céljául, s nem ezekért munkálkodott. A MIKÉFE kitűzött célja, létrejöttének legfőbb indítéka az előnytelen életkörülmények között élő zsidóság gazdasági-egzisztenciális felemelése, és életlehetőségeinek biztos alapra helyezése, valamint a társadalmi elfogadottság, a bizonyítékokkal alátámasztható és indokolt emancipáció kivívása volt.

Ezeket a célkitűzéseket - és talán még többet is - a MIKÉFE sikerrel teljesítette.

Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy röviden felvázoljam Önök előtt a MIKÉFE létrehívását és áttekintsük működésének 107 esztendejét.
Mindenek előtt, fel szeretném hívni figyelmüket arra, hogy a MIKÉFE elnevezésében az "Egylet" szót nem pontatlanságból, vagy tévedésből használom, hanem abban az időszakban, amelyről most beszélni fogok az "Egylet" szóalakot használták, és később változtatták Egyesületre.

A XIX. század közepéig a zsidó kereső lakosságnak több mint a fele önálló kereskedő volt, vagy valamilyen formában a kereskedelemből élt. Ennek ellenére szembetűnő, hogy a XVIII. század végétől az 1840-es évekig számottevő emelkedést mutat a kézművesek száma, azonban a kereső zsidó összlakossághoz viszonyítva arányuk alig haladta meg a 10 %-ot.
A zsidó kézművesek 1833-ban 33 különféle mesterséget űztek. Ezek között olyan kevésbé gyakori, és többségében városi érdeklődésre alapozott szakmákat találunk, mint az esernyőkészítő, optikus, rézmetsző, sírkőfaragó- és vésnök stb. A leggyakrabban előforduló szakma a szabó-ipar volt. Az említett évben 54 mester 45 inassal, illetve segéddel dolgozott. Bácskai Vera kutatásai szerint akadtak olyan szabóműhelyek, amelyekben akár kilenc alkalmazott is dolgozott, - közéjük számítva az inasokat is. Ezek az iparosok már szinte ruha előállító kisüzemként, mintegy konfekciós cégként működtek. Eredményes tevékenységük nagymértékben hozzájárult a szabó céhek tagjainak ellenséges reakciójához, ahhoz a vádaskodásához - ezt szintén Bácskai Verától tudjuk - hogy az ócskaruhákkal kereskedő zsidók zömében a zsidó és más kontár - ( itt főleg a zsidó és a kontár fogalmak társításáról volt szó!) szabók által készített új ruhákkal kereskedtek.

Az elmondott és a hasonló vádak is illusztrálják, hogy a MIKÉFE megalakulása előtt, de egy ideig még utána is, a zsidó iparosok, kézművesek képzését és boldogulását nem annyira a még meglévő néhány korlátozó törvény és a hivatalok, a hivatalnokok, hanem a privilégiumaikhoz görcsösen ragaszkodó, a konkurenciától félő, rettegő, és éppen ezért a zsidók felvételét elutasító, - még tanoncképzésüket sem vállaló céhek - a tagságukat alkotó keresztény mesteremberek akadályozták és sokáig sikerrel meg is hiúsították.

Az 1839-1840-es országgyűlés, bár még nem valósította meg a zsidóság polgári egyenjogúsítását, mégis jelentős lépéseket tett, komoly eredményeket ért el a század első évtizedeiben még mindig jelen lévő, de mindenképpen érzékelhető, a középkorra emlékeztető jogfosztó törvények, rendeletek felszámolása érdekében.

A zsidóság egyenjogúsításának eszméjét a magyar országgyűlésben báró Eötvös József képviselte a legkövetkezetesebben. Eötvös nemcsak az országgyűlésen elmondott, rendkívül határozott hangú beszédeiben, hanem írásaiban is - közöttük a Budapesti Szemlében 1840-ben közölt írásában - mélyrehatóan tekinti át a zsidóság helyzetét. Eötvös szenvedélyesen cáfolja a zsidókkal szemben hangoztatott vádakat, a zsidóság "másságának", elkülönülésének okát a többségi társadalom előítéleteivel és a zsidók irányában alkalmazott bánásmóddal, illetve a zsidókat sújtó korlátozásokkal magyarázza: "...nem csudálatos, ha az, kit földön csúszni kényszerítünk, végre kígyó természetét vevé magára."

Eötvös minden fórumon hirdeti és követeli a zsidó feltétel nélküli egyenjogúsítását. Indokolásában kiemeli, hogy az emancipáció egyrészről az egyetemes emberi értékek, jogok és az emberiséggel egyidős törvények szerves része, elválaszthatatlan velejárója, másrészről a nemzet - esetünkben a magyar nemzet és Magyarország - valamint a zsidóság közös érdeke, mindkettejük javát szolgálja - szolgálná! - egyaránt. A zsidókat ért évezredes vádakat, gyanúsításokat elveti; a babona, az alaptalan mítoszok - legendák körébe utalja. Írásaiban és parlamenti beszédeiben javasolja, sőt követeli a zsidók jogokkal, a többségi társadalommal azonos jogokkal való felruházását, valamint a velük kapcsolatos előítéletek felszámolását.

Eötvös állásfoglalása döntő befolyást gyakorolt az országgyűlésre. Az általános hangulat pozitív alakulását jelezte Vas vármegye követe, aki javasolta, "hogy az izraelitáknak a Magyar Hazában szabad lakás és azon polgári jussok, melyekkel egy nemtelen bír [itt természetesen a nemesség előjogaira utal!] megadassanak."

Az alsó-és felsőtábla az egyenjogúsítás szükségességében egyetértett, csak az idő alkalmasságában, illetve a feltételek meglétében volt nézetkülönbség. Az azonnali és teljes körű emancipációt sürgető alsótáblával szemben a főrendiház a fokozatos jogkiterjesztést javasolta, és ennek megfelelően a következő enyhítéseket látta időszerűnek:
1.) A türelmi adó megszüntetése;
2.) A zsidók az országban bárhol lakhassanak;
3.) Szabadon űzhessenek ipart;
4.) Jobbágy- és városi telket vásárolhassanak;
5.) Bevándorlási engedélyt azonban csak azok a külföldi zsidók kaphassanak, akik vagyonnal rendelkeznek, iparuk, vagy tudományuk által az ország hasznára lesznek.

Az emancipáció szükségességének megítélésében tapasztalható fejlődésnek, valamint az ügyben elért, az országgyűlés által szentesített eredményeknek nagy részük volt abban, hogy 1842-ben, a Pesti Izraelita Hitközség kezdeményezésére, dr. Jakobovics Fülöp, nagytekintélyű orvos, tanár, mint elnök-igazgató és Kern Jakab alelnök vezetésével megalakult "A nehéz kézműveket és a földművelést az izraeliták közt terjesztő pesti egylet". Kimondott és meghirdetett célja, hogy "zsidó ifjakat neveljenek nehéz kézimunkára és a magyar ipar fejlesztésére." Meg nem fogalmazott, de nyilvánvaló vezérgondolata, fő indítéka az volt megálmodóinak és létrehozóinak, hogy átalakítsák a magyarországi zsidóság társadalmi struktúráját, rétegeződését, hogy "a mérleget átbillentsék", de legalábbis egyensúlyba hozzák: ne a kereskedelem, a pénzügyletek, és két-három értelmiségi foglalkozás uralja a magyarországi zsidó társadalom képét. Az egylet létrehívóinak elképzeléseiben, vágyaiban egy erős, tevékeny és életrevaló zsidó iparos és földműves, gazdálkodó réteg oktatással történő toborzása, kellő szakmai ismeretekkel való felvértezése, és megfelelő támogatással munkába állítása rajzolódott ki. Ennek megvalósulása - mint korábban utaltunk rá - kettős eredménnyel kecsegtetett: biztos keresetet, perspektívával járó egzisztenciát juttatni a szinte tengődő zsidók ezreinek, valamint a magyar társadalom előtt bebizonyítani, hogy a zsidóság alkalmas arra, és kellő akarattal és tehetséggel rendelkezik ahhoz, hogy az ország társadalmában szükséges, és nemcsak a korábban számára "kijelölt"- engedélyezett helyeket betöltse. Jakobovics elnök kezdeményezésére az Egylet rögtön megalakulása után jelentkezett az Országos Iparegyesület alapító tagjainak sorába. A jól megszerkesztett, a célokat részleteiben megvilágító folyamodvány eredményeképpen 1843. januárjában, a gróf Batthyány Lajos elnökletével tartott ülésen a fiókegyesületek sorába iktatták az Egyletet, amely később a "Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egylet" nevet vette fel.

A hatósági elismertetéshez még szükség volt az alapszabályok jóváhagyására. Ehhez több magas állású támogatót kellett megnyerni, hiszen az Egylet létrejötte nem minden fórumon, nem minden szinten váltott ki örömet. A zsidóság arra irányuló törekvését, hogy a produktív foglalkozási ágakban fokozottabban képviseltesse magát, széles körökben ellenérzéssel, legjobb esetben tartózkodással fogadták.

Szimpátiában és támogató szavakban, sőt tettekben sem volt hiány. Kossuth Lajos úgy nyilatkozott a Pesti Hírlapban, hogy helyesli a zsidóság ilyen irányú törekvéseit. József nádor, amikor bemutatták előtte az alapszabályokat, elismerő szavakkal fejezte ki tetszését, és támogatásáról biztosította a küldötteket. Gróf Török Bálint, a Helytartó Tanács tagja dícsérőleg nyilatkozott, és kijelentette, hogy javasolni fogja az alapszabályok elfogadását. Még hozzáfűzte, hogy kívánatosnak tartaná a mesterségeket tanuló gyermekek számának növelését, valamint az Egylet működésének nagyobb arányú kiterjesztését a vidékre.

Mindezen valóban tekintélyes és az ügyben véleményadási, sőt javaslattételi joggal bíró személyiségek támogató hozzáállása mellett, helyesebben ennek ellenére, elsősorban a céhek fellépése, mondhatni támadó akciói következtében sokáig húzódott a legfelsőbb szentesítés. Az Egylet ellenzőinek, főleg a céheknek az érvei, a "fegyvertáruk" kimeríthetetlennek tűnt, ha figyelembe vesszük, hogy annak ellenére késett oly sokáig a döntés, hogy a Helytartó Tanács már megadta az alapításhoz szükséges engedélyt. Végül a Pesti Izraelita Hitközség közbenjárására 1847-ben kézbe vehette az Egylet a Királyi Helytartó Tanács jóváhagyó végzését.

Annak érzékeltetésére, hogy a nemrégiben megalakult, és minden előzmény - tehát tapasztalatok híján - született vállalkozás milyen sikeresen kezdte meg tevékenységét, álljon itt egy rövid részlet a Budán, 1844. április 15-én tartott tanácsülés jegyzőkönyvéből: "... mostanában tanításban vagyon: 3 kádár, 5 sütő, 1 képfaragó, 1 fazekas, 2 szíjgyártó, 7 nyerges, 8 lakatos, 2 varga, 11 csizmadia, 3 kovács, 14 asztalos, 6 kerék gyártó, 2 szerkovács, 1 esztergályos, 1 erőművész, 1 szappanyos, 1 aranymíves, 1 selyemszövő, 1 bádogos, 1 órás, 1 üveges, 1 sipkás. - Felszabadítatott mindeddig: 1 kádár, 3 sütő, 1 képfaragó, 3 lakatos, 2 kovács, 2 nyerges, 1 varga, 2 csizmadia, 4 asztalos, 4 kerékgyártó, 2 erőművész, 1 szappanyos, 1 fazekas, 2 szijgyártó. Még a folyó évben fel fognak szabadulni: 1 sütő, 1 kádár, 1 csizmadia, 1 asztalos."

Ugyancsak ebben a jelentésben áll a következő mondat:
"Még említenünk kell, hogy több politikai okoknál fogvást az Egylet' hatásköre mindeddig csak a nehéz mesterségek' terjesztésére szorítkozott; azonban a választmány azon van, hogy a földművelésnek elterjesztését is a magyar izraeliták között minden módon előmozdítsa."

Szólnunk kell arról is, hogy hasonló egyletek - természetesen jóval csekélyebb méretekkel - már korábban, az 1820-as években, léteztek Nagykanizsán, Aradon, Nagyváradon, Pozsonyban, Kassán és Miskolcon.

Sok akadállyal kellett az Egyletnek megküzdenie, és csak a támogatóitól nyert nagy pénzáldozatok árán sikerült a keresztény mestereket rábírni arra, hogy zsidó tanoncokat felvegyenek.

A zsidó iparos-mesterek, akik József nádor közbenjárása folytán, 1843-tól kezdve, hatósági intézkedésre és helytartótanácsi végzéssel szabadultak fel, nagyon sok nehézséggel és akadállyal találták magukat szemben, mert a céhek elzárkózása, visszautasító, ellenséges magatartása nem enyhült. Ennek ellenére a zsidó kisipar nagyon lassan, a kitartó, céltudatos munka és következetes törekvések, gyakran küzdelmek eredményeképpen fejlődésnek indult.

Az 1840-es évek általános, Nyugat- és Közép-Európában is tapasztalható ipari fellendülése, és a kedvező körülmények hatására az addig sikeres üzleti tevékenysége révén meggazdagodott néhány zsidó polgárnak megerősödött a vállalkozási kedve, - és megfelelő anyagi háttérrel is rendelkezett hozzá - minek következtében felgyorsultak és megszaporodtak a gyáralapítások.

Az ekkoriban alapított gyárak már nemcsak a hazai igényeket szándékoztak kielégíteni, hanem rendszeres külföldi megrendelésekre is számítottak és kaptak is, ami hozzájárult ahhoz, hogy a magyar ipar termékei ismertebbé és népszerűbbé válhattak a határokon kívül. Nem mulaszthatjuk el, hogy e gyárak és gyárosok között megemlítsük az óbudai Goldberger Sámuel és fiai kékfestő gyárát, amelyet bár nem ekkor, hanem vagy 60 évvel korábban, 1785-ben alapítottak, de csak az 1840-es évek derekán érte el termelékenységének azt a szintjét, amely már alkalmassá tette arra, hogy helytálljon a külföldi piacokon, tevékeny részese lehessen a kapitalista versenynek. A Goldberger-gyár és a hamarosan létrejövő többi zsidó alapítású nagyüzem azután kivehette részét a szárnyait bontogató MIKÉFE támogatásában, vagyis részben a tanoncképzésben, részben pedig a már felszabadult ifjú mesterek önállósodás előtti gyakorlat szerzésében.

Amikor bepillantást nyerünk a MIKÉFE struktúrájába, működésébe és széleskörű, sokrétű tevékenységébe, önkéntelenül felötlik bennünk, hogy bármiféle elismerés, vagy dicséret csak halvány tükröződése annak, ami valójában megilleti a magyarországi zsidóság e csodálatos alkotását. Nézzünk körül a kor magyar, vagy Európa egyéb tájain létező oktatási rendszerében, vagy vizsgáljuk meg az 50, 100 évvel későbbi helyzetet, és hasonlítsuk össze a MIKÉFE különböző korszakaival! Büszkeséggel fogjuk nyugtázni a MIKÉFE esetében észlelt sajátosságokat.

Vegyük például a szociális és a kulturális körülményeket!

A MIKÉFE megalakulását követő negyedik-ötödik évben a kézműves növendékek esetében már természetes juttatásnak tekintették a következők biztosítását:
1.) Mesternél való elhelyezés 3-4 évnyi tanulmányi időre; lakás és élelmezés a szerződésben kikötve, a részletek meghatározva.
2.) Teljes ruházat a tanulmányi időre.
3.) Vasárnapi iskola és rajziskola fenntartása; ennek biztosítása a tanuló számára.
4.) Anyagi, illetve más természetű támogatás.
5.) A szerződtetés és a felszabadítás költségeinek, valamint a tandíjnak vállalása.
6.) A tanulmányok, vagyis a tanoncidő leteltével a kötelező "vándorlásra" ruhával és költségekkel való ellátás.

A vezetőség szociális érzékét dicséri az az elhatározás, hogy a felvételeknél előnyben részesítik a Hitközség árváit. Ugyancsak figyelemre méltó az a gyakorlat, hogy a segélyezést a tanulmányok végeztével, a felszabadulás utáni időre is kiterjesztették.
A szociális intézkedések és az anyagi jellegű támogatások mellett a vallásos nevelés és a kulturális képzés, a szellemiek oktatása is fontos szempont volt. A hitoktatás már 1843-ban megkezdődött. A Hitközség vallásoktatói díjazás nélkül vállalkoztak a nemes feladatra.

Az egymást követő tanévek tapasztalata alapján többször szabályozták, szigorították a felvételi követelményeket. A felvételt nyertek között tapasztalható elmaradottság az általános ismeretekben 1843-ban arra késztette a vezetőséget, hogy iskolát létesítsen, amelyben a vallástanon kívül az elemi ismereteket, a szükséges tantárgyakat is oktatták a növendékeknek.

Az Egylet megalakulásakor természetesen szem előtt tartotta az alapítók egyik hangsúlyozott célkitűzését, ami az Egylet nevében is megtalálható: vagyis a földműves-képzést. A kezdeti néhány évben ez a nagyon jelentős program csak a tervek és törekvések szintjén jelentkezett, ugyanis a tanulókat oktató mestereket és az oktatásnak helyet adó műhelyeket könnyebb volt megtalálni, mint a földműves képzéshez szükséges kellékeket, - nem utolsó sorban magát a földet és a képzést biztosító gazdákat. Az Egylet igyekezete nem volt eredménytelen, és 1844-ben már jelentkeztek zsidó gazdálkodók, akik vállalták a képzésben való tevékeny részvételt. Ugyanebben az évben a Pesti Izraelita Hitközség létrehozott egy földművelési alapot, ami a kezdeti költségek nagy részét fedezte.

1847-ben öt gazdálkodó - természetesen bérelt birtokon - jelezte szándékát földműves-növendékek oktatására és a szükséges feltételek biztosítására. 1848 elején nyolc pesti és két vidéki tanuló nyert az említett bérlőknél elhelyezést. A tanulók szinte kivétel nélkül árvák voltak.

Az 1848-as forradalmi hangulat és az azt követő események nem kedveztek az Egylet lendületes munkájának és a néhány éve elindult folyamatos fejlődésnek. A jegyzőkönyv március 25.-i bejegyzése arról tudósít, hogy a közgyűlés során az elnök foglalkozott a bekövetkezett politikai eseményekkel, de ennek részleteit a jegyzőkönyv nem örökítette meg.

A tényeket ismerjük. A zsidók hittek a március 15.-i békés körülmények között indult forradalom jelszavainak, fogadalmainak és ígéreteinek őszinteségében; a 12 pont 4. követelésének, amely "a törvény előtti egyenlőséget, polgári és vallási tekintetben" fogalmazta meg. A zsidók lelkesedésének és a forradalommal való azonosulásának adott hangot a "Magyarországi és Erdélyhoni Zsidók Képviseletének" március 17-i kiáltványa, amely a magyar zsidókhoz intézte szózatát: "Tisztelt Honfiak! Nagy esemény ment véghez; ami csaknem mindenütt véres áldozatokba került, a két testvér és szomszéd fővárosaink dicsőségére legyen mondva, itt a lakosok [...] által békés és törvényes úton vívatott ki; és a hasonló siker fog, mint reméljük, a magyarok józan és erélyes szabadságszeretete által az egész országban eléretni. [...] Ezen nagyszerű mozgalomban semmiféle személy-, rang-, vagy valláskülönbség nem volt és nem is észrevehető; mind a bátor izraelita tanuló ifjúság, mind a városok egyéb izraelita lakosai; első pillanattól fogva egybeforradtak az összes népességgel [...] ők magyarok és nem zsidók, mint külön nemzetbeliek, mert ők, és mi mindnyájan csak akkor leszünk külön vallásfelekezet gyanánt tekintendők, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz [...] és mi csak honfiak, csak magyarok vagyunk, miután hazánk már minket is kebelébe fogad, és egyéb lakosaival egyenlősít; [...] .

A kiáltvány hasonló fennkölt gondolatokkal folytatódik, amelyeket azonban néhány nap múlva, március 20-án a rideg valóság kijózanító lehelete árnyékolt be. Pozsony lakossága már március 20-án bemutatta, hogy a zsidóságnak nem sok oka volt a lelkesedésre és reménykedésre. Az éppen ülésező országgyűlés szeme láttára valóságos zsidóüldözést rendeztek!

A pozsonyiak különösen durva és ellenséges, mondhatjuk vérszomjas fellépésének fő motivációját a korabeli vélemények részben annak tulajdonították, hogy a pozsonyi polgárok képtelenek voltak elfogadni azt az 1840-ben hozott törvényt, amely engedélyezte a zsidóknak, hogy a város egész területén lakhassanak, s ami még inkább ingerelte a polgárokat: a város egész területén nyithattak és működtethettek üzletet, műhelyt. A törvény életbelépte napjaitól minden törvényes lehetőséget igénybe vettek a törvény visszavonása érdekében, - sikertelenül. Most a forrongó néphangulatban, a szabadságjogokat sürgető követelések közepette alkalmasnak látták a helyzetet törekvéseik erőszakos érvényesítéséhez.

A zsidók ellen felkelt polgárság március 20-án nagygyűlést tartott, amelyen négy pontban fogalmazták meg követeléseiket:
1.) A helybeli napilap Neustadt nevű zsidó szerkesztője azonnal távozzon a laptól;
2.) A városi "serház" zsidó üzletvezetője úgyszintén hagyja el hivatalát;
3.) A városban lakó zsidók (akkori szóhasználattal: izraeliták) "kiűzessenek";
4.) A házaló kereskedelmet (amelyet főleg zsidók gyakoroltak!) többé ne engedélyezzék.

A pozsonyi pogrom és velejárói nem voltak egyedi események, elszigetelt jelenségek. Az általános helyzetet, a forradalom lángjától szabadjára engedett közhangulatot legjobban jellemzi Kossuth Lajos reakciója, amellyel a március 31-i országgyűlési ülésen elutasítja Schnée Lajos képviselő indítványát a zsidók egyenjogúsítására: "Most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volna, mint e népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségeik dühének."

Bár a zsidók nem nyerték el az ország többi polgárával egyenlő jogaikat, mégis bekövetkezett az, amit Kossuth meg akart akadályozni. A zsidók az ország különböző pontjain, egymástól távol eső vidékein ellenségeik pusztító dühének váltak áldozataivá, és 1848-49 nagy zsidó történetírójának szavaival (aki maga is mártír-halált szenvedett 1944-ben), tehát Bernstein Béla főrabbi szavaival: "[...] oly üldöztetéseket szenvedtek el, amilyenek a középkor kellő közepébe beillettek volna."

Mindezek ellenére a zsidók - bár megkeseredett gondolatokkal - de szívvel-lélekkel, fizikai és anyagi részvételükkel, munkálkodásukkal a forradalom mellé álltak, és ahol környezetük nem gátolta, ahol lehetővé tette, ott tevékenyen részt vettek a forradalmi küzdelmekben, a fegyveres harcokban. A bukás utáni bírósági ítéletek és Haynau táborszernagy az egész magyarországi zsidóságot sújtó hihetetlen mérvű hadisarca kellőképpen jellemzi a zsidóság részvételét az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban.

Illusztrációként ragadjunk ki kettőt a zsidókat sújtó ítéletek közül. Azért ezt a kettőt - (bár ezeknél súlyosabb ítéleteket is hoztak zsidók esetében is ) - tehát azért ezt a kettőt, mert iparosokról lévén szó, talán valamiféle kapcsolatban voltak a MIKÉFE-vel.

Az Esti Lapok 1848. április 5.-i száma, a 4. oldalon tartalmazza a következő rövid közleményt:
"Grüneck és Kohn, kik a magyar kormánynak sapkát és zsinórt szállítottak, az első 10, a második pedig 8 évre vári munkára nehéz vasba ítéltetett; - a pesti zsidó községnek 40 ezer pengő forintot kellett fizetni, mert Grüneck és Kohn pesti zsidók."

1849-ben, a fegyverletétel, a szabadságharc bukása után az egyesületek, az egyletek többségének működését tiltották, nem engedélyezték. Az ezt követő néhány évből az Egyletről, az Egylet működéséről kevés adatunk van. Azt tudjuk, híradások is szólnak róla, hogy az oly eredményesen munkálkodó, mindenki által tisztelt alapító elnök, dr. Jakobovics Fülöp, 1850-ben Pestről Bécsbe költözött, tehát megvált tisztségétől; új elnök választását a rendőrhatóság nem engedélyezte, sőt utasította az Egyletet, hogy ha működését folytatni szándékozik, akkor az alapszabályokat - a kívánalmaknak megfelelően - módosítsa, dolgozza át. Az Egylet az új alapszabályokat 1853-ban benyújtotta, ám az 5-6. paragrafusra hivatkozva, a jóváhagyást megtagadták. E paragrafusok feltételként szabják meg a magyar nyelvtudást, s az iskolai oktatás kötelező tárgyává teszik.

1858-ban, már kedvezőbb körülmények között, a rendőr-igazgatóság jóváhagyta a változatlanul maradt alapszabályokat, s az Egylet engedélyt kapott a közgyűlés megtartására.

Érdekes és érdemes megjegyezni, hogy az Egylet a nehezebb időkben, az alapszabály körüli huzavona idején is tevékenykedett, végezte a létrejöttekor vállalt munkát. Az 1853-ban közreadott beszámoló szerint az elmúlt tíz év során az Egylet 159 növendéket oktatott, akik közül 92 szabadult fel, s kapott mesterlevelet. Ugyancsak a korlátozások idejéből, 1855-ből van az adatunk, amely szerint abban az évben 3. 300 forintot fordított az Egylet szociális és kulturális célokra. A következő években a taglétszám és a növendékek létszámának örvendetes és jelentős emelkedését regisztrálják, és említés történik a bevételek, közöttük az adományok gyarapodásáról is.

A választmány 1860-ban elhatározta, hogy a tanoncok felvételekor nagyobb körültekintéssel és szigorral fog eljárni, hogy így is elejét vegye annak, - amit addig több esetben tapasztaltak - hogy a tanulók egy része már az első évben elhagyja helyét, illetve megszakítja a tanulást. Az ilyen esetek hátráltatták az Egylet törekvéseit és rossz visszhangot keltettek a környezetben, vagyis azt, hogy "lám a zsidók iparosnak, kézművesnek nem valók; nem alkalmasak az ilyen munkára!"

Ugyanebben a határozatban kimondták, hogy " [...] a vezetőség a mesterek közül azokat tartja a legalkalmasabbaknak, akik ebből az egyletből nőttek ki." Ez a megállapítás egy újabb szociális lépést vont magával: felemelték az önállósítási kölcsön összegét. - Ne feledjük: 1860-ban!

A választmányi jegyzőkönyvben meg is örökítették a kitűzött célt: " [...] hogy az egylet inasaiból vált mestereket első elrendezkedésökben kamatozástól ment kölcsönökkel segítse, hogy iparukat tisztességesen űzhessék, az egylet inasait fölfogadhassák, kik mestereik példája által feltüzeltetve, derék iparosokká fognak válni."

Nézzük ugyanennek az évnek két kulturális - művelődési intézkedését:

Létrehozták a korábban már elhatározott rajziskolát, minthogy a megfelelő rajzkészséget a korabeli iparos képzésben alapvető fontosságúnak tartották, és hiányát a jó mesteremberré válás akadályának tekintették. Olyan jól működött ez a rajziskola, hogy rövid idő múltán, a hatósági jogosítás birtokában, az egyleti növendékeken kívül, mások számára is hozzáférhetővé tették.

A korábban ugyancsak említett "vasárnapi iskola" is komoly sikereket ért el. Itt a növendékek - akkor használt megfogalmazásban - "a héber vallástanban és más szükséges elemi tárgyakban nyernek oktatást."

A birodalmi - tehát nemcsak Magyarországot érintő - törvénykezés két eseményéről is meg kell emlékeznünk, hiszen ezek rendkívüli mértékben befolyásolták, méghozzá jó irányban, a magyarországi zsidóság életét, gazdasági, illetve megélhetési viszonyait. E törvények természetesen a MIKÉFE fejlődését, tevékenységi lehetőségeit is előrelendítették.

Új ipartörvényt hoztak az Osztrák Birodalomban, amely 1860-ban életbe is lépett. Ez az ipartörvény teljesen összhangban volt az Európa fejlett iparral rendelkező országaiban már legalább egy évtizede alkalmazott gyakorlattal, vagyis megszüntetett minden korlátozást az iparűzés-, a kis- és nagyipar terén. Jótékony hatásaiból a MIKÉFÉT az érintette leginkább, hogy megszűntek azok a korlátok, amelyek a tanoncok szerződtetését, valamint a végzettek felszabadítását akadályozták.

A másik törvényi rendelkezés eltörölte a magyarországi zsidóságot addig sújtó birtokszerzési tilalmat, és feljogosította az ország zsidó polgárait ingatlan és földbirtok szerzésére. Ez a változás lehetővé tette az Egylet számára a földvásárlást, tehát a mezőgazdasági képzéshez szükséges önálló tangazdaságok létrehozatalát.

1863-ban érdekes eseménynek volt tanúja a főváros közönsége, különösen pedig a pesti zsidóság. A Szentföldre, a mai Izraelbe utazván Magyarországon töltött néhány napot Sir Moses Montefiore, a nagy angliai zsidó emberbarát, gyülekezeti vezető, pénzügyi személyiség, minden zsidó ügy lelkes támogatója, a korai izraeli telepítések, létesítmények megálmodója és pénzügyi megvalósítója. Pesten meglátogatta az Egyletet, megismerkedett vezetőivel és az ott folyó sokrétű, magas színvonalú oktató-szervező munkával, ami láthatóan nagy hatással volt rá. Megállapította, hogy az Egylet céljai szinte azonosak az övéivel, s a megvalósítás is hasonló módon történik. Csak annyi a különbség, hogy a MIKÉFE Magyarországon munkálkodik a zsidó kézművesség és földművelés fellendítésén, - Montefiore pedig ugyanazt a Szentföldön teszi. A nagy filantróp nemrégiben elhunyt hitvese emlékére létre hozta a "Montefiore Mózes és Judit alapítványt" 500 forint alaptőkével. Ekkoriban csatlakozott az Egylet támogatói sorába Wechselmann Ignác, a később lovagi rangra emelt nagyvállalkozó, oly sok zsidó jótékonysági és szociális intézmény létrehozója, aki vállalta, hogy az Egylet növendékeit elhelyezi nagyszámú munkahelyein és egyéb építkezéssel kapcsolatos szakmákban.

1866-ban bővültek a MIKÉFE külföldi kapcsolatai. A párizsi Alliance Israelite Universelle felkéréssel fordult az Egylethez az ügyben, hogy vállalja szerbiai zsidó fiúk kiképzését különféle ipari szakmákra. Az Egylet öt fiú képzésére vállalkozott.

A MIKÉFE 1867-et, mint a magyarországi zsidóság törvényben kimondott egyenjogúsításának esztendejét köszöntötte. Az egyenlő polgári jogok biztosítása minden korábbi akadályt és nehézséget elhárított az Egylet eredményes működése elől. Végleg megszűntek a műhelyi elhelyezés és a külső mesternél történő szerződtetés korlátozásai, valamint a végzett növendékek felszabadítását nehezítő, késleltető körülmények. A felszabaduló tanoncokból mesterek lettek, a következő iparos nemzedék tanítói.

1865-től szembetűnő az Egylet jelentőségének, fontosságának, távolabbra mutató értékeinek egyre szélesebb körű, mondhatjuk: általános, -tehát nemcsak zsidó körökben tapasztalható - elismertsége. Ezzel együtt pozíciója, tevékenységi köre és ilyen irányú képessége gyors iramban fejlődik, erősödik. Mindezek természetes velejárója, hogy az Egylet alaptőkéje, és általában véve az anyagi-pénzügyi lehetőségei is látványosan növekednek, erősödnek. Ez természetesen megmutatkozik a növendékek számának emelkedésében is. Az Egylet a különféle szakmák, mesterségek oktatásához kiemelkedő szakembereket szerződtetett; ennek, valamint a gyakorlatban megmutatkozó eredményeknek gyorsan híre ment, amit fényesen bizonyít az a tény, hogy a hetvenes-nyolcvanas években már nem-zsidó tanoncok is gyakran jelentkeztek felvételüket kérve.

A MIKÉFE 43 esztendős működés után, 1885-ben kulturális tevékenységéért elnyerte a vallás- és közoktatási miniszter, Trefort Ágoston, hivatalos elismerését. A MIKÉFE volt az a szervezet, amely 1892-ben, Magyarországon elsőként létesített tanoncotthont. A MIKÉFE fennállásának félszázados évfordulójára, - 1891/1892 folyamán - az Egylet növendékeinek létszáma a korábbi három esztendőhöz viszonyítva majdnem 50 százalékkal emelkedett, vagyis 299-ről elérte a 410-es létszámot.

1908-ban, a kor és a környező államok viszonylatában magas színvonalú kertészképző telepet hozott létre, amelyhez megfelelő nagyságú területen hamarosan virágzó tangazdaságot szervezett. A kertészképzés céljára a főváros akkori határában, Kőbányán, a X. kerület Keresztúri út 130-134. számú telken 25 hold jó minőségű, de elhanyagolt állapotú földterületet vásárolt, amit rendkívül gyorsan alkalmassá tett a termelésre. Az itt felállított gazdaságot ellátták a szükséges épületekkel és üvegházakkal.

Az Egyesület 1910-ben kelt jelentéséből tudjuk, hogy 1909-ben "490 kézműves inas, 51 ösztöndijas ipariskolai tanuló és 30 földműves növendék állott az Egyesület pártfogása alatt."
1929-ben közzétett adat szerint addig az esztendőig "több, mint 7000 ifjut nevelt fel becsületes iparossá, földművessé, kertésszé."

Az Egyesület eredményeinek sorra vételekor mindenképpen említenünk kell, hogy nem szűkölködött tehetős támogatókban. A MIKÉFE munkáját és céljai megvalósítását zökkenőmentessé tették a folyamatosan érkező adományok és az időről-időre létrehozott alapítványok.

A MIKÉFE "siker-story"-ját az 1930-as évek végén és a 40-es években, az ismert történelmi okok és körülmények folytán egyre sötétedő fellegek környékezték. A magyarországi zsidóság helyzetének és életkörülményeinek bizonytalanná válása természetesen az Egyesület életében is megmutatkozott. A MIKÉFE addig megszokott, "olajozott" működését akkor torpantották lekűzdhetetlen akadályok, amikor a legnagyobb szükség lett volna a centenáriuma felé közeledő, az oktatás és nevelés mellett egyre inkább szociális intézményként is tevékenykedő Egyesület munkájára.

Korábban említettem, hogy 1842-ben az alapítási szándékot a szociális célok és gazdasági meggondolások mellett legalább olyan mértékben befolyásolta a magyarosodás eszméje, az egyenjogúsítás és a magyarrá válás vágya, - vagyis az asszimiláció felé vezető út megrövidítőjét, egyik állomását álmodták meg a MIKÉFÉ-ben. Ez az eszmeiség a zsidóságot sújtó törvények idején is élt. Az Egyesület évi jelentéseiben és egyéb kiadványaiban a magyar zsidóságot ért méltánytalanságok egészen 1940-ig még említésre sem kerültek, ezzel szemben felhőtlen örömmel köszöntötték a Bécsi döntések révén visszanyert területeket és az "országgyarapító" kormányzót.

Az 1940/41. évről szóló jelentés hasonló hangnemben kezdődik, de ebben már az új területgyarapodás felett érzett öröm kifejezése mellett a honi zsidóság sorsa iránti aggodalom is hangot kapott:

[idézem] "Nagyobb és nagyobb lett két évtized előtt megcsonkított hazánk, és e felemelő valóságban elfojtjuk keservünket zsidó sorsunkért, mint ahogy a gyermek nem fordulhat el édesanyjától, még ha az ütlegeli is."

A MIKÉFE tagjait sem kímélő, sok áldozatot szedő munkaszolgálat, a német megszállás és az azt követő megsemmisítő táborokba hurcolás, a nyilas hordák öldöklő örjöngése, a budapesti gettó és a csillagos házak elleni támadások, mind arra ösztönözték számos életben maradt MIKÉF-isták fiatalt és a középkorú volt növendékek között is többet, hogy a megtanult mesterségeket és a tanulmányaik alatt beléjük oltott munkaszeretetet most már ne az asszimiláció árnyképének oltárán hamvasszák el, hanem az öntudatos zsidó élet és az erre épülő zsidó jövő építésére fordítsák.

A haláltáborokból, a munkaszolgálat poklából visszatérők, és a szenvedéseket itthon túlélők közül sokan megtalálták az utat az 1945 után szerveződő és bíztató távlatokat mutató cionista szervezetekbe. A múlt század végi, és a századunk elején megindult kisebb létszámú aliják útvonalán ismét MIKÉF-isták indultak a szabadságáért harcoló, majd 1948-ban a függetlenséget megszerző Izraelbe, ahol az országépítés és a honvédelem szaktudásuknak megfelelő helyet biztosított számukra. De a világ más tájaira is jutott hajdani MIKÉFE-neveltek is rétermettségükkel és az anyaintézményben nyert szakértelmükkel elismerést és becsülést szereztek a nagy vérveszteséget szenvedett magyar zsidóságnak és emléket állítva csodálatra méltó alkotásának, a Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyesületnek, az újabb diktatúra szorításában, 1949-ben, végleg elhervasztott MIKÉFÉ-nek.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egylet alapításának és további történetének - e valódi siker-sorozatnak - áttekintése, a bepillantás mozgalmas eseményeibe és sikerekben gazdag működésébe valamelyes magyarázatot ad arra, hogy 107 éves fennállása alatt miért övezte oly ragyogó dicsfény az Egylet létét és sokrétű eredményekkel teli tevékenységét. Azt is megértjük, hogy ma, 56 esztendővel erőszakos, a hatalom által elrendelt megszüntetése után a közelünkben, vagy távoli országokban, de egyaránt velünk élő volt MIKÉFISTÁK miért érzik életük talán legszebb időszakának az ott töltött éveket, és miért ragaszkodnak oly nagyon a mára csupán az emlékezetben és a fennmaradt dokumentumokban élő "siker-story", a MIKÉFE emlékéhez.

A MIKÉFE fennállásának legutolsó öt esztendeje egy újabb "siker-story". Az legutóbbi éveket megelőző korszak nehézségek tömkelegével, az életet szinte elviselhetetlenné tévő törvények, rendszabályok terhével nyomta, nyomasztotta a magyarországi zsidóságot. Mindezeket, a munkaszolgálat szörnyűségeit és a Holocaustot túlélők új reményekkel és küzdeni akarással felélesztették a MIKÉFÉ-t. Dolgoztak és tanítottak, harcoltak a megmaradásért és tenni akartak az oly sokat szenvedett, maradék zsidóságért. -

A MIKÉFE történetének ez a korszaka, az 1945-től 1949-ig tartó újjáéledése és küzdelmei, tagjainak felkészítése az ereci munkára, - már egy másik előadás körébe tartoznak.

Hölgyeim és Uraim, - köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz