Borsányi-Schmidt Ferenc egyetemi docens:
A RÉGI ZSIDÓSÁG NYELVEI A BABILÓNIAI FOGSÁG (I.E. 585-535) UTÁN ÉS IZRAEL ÁLLAMA ÚJJÁALAKULÁSA (1948) ELŐTT


Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VIII. Nemzetközi Tanácskozásán, melynek címe: "Hineni..." volt. (Debrecen, 2006. május 26 - 28.)

 

Tisztelt Moderátor Asszony, Tisztelt Hölgyeim és uraim!
Kedves Megjelentek!


A zsidó nép nyelvtörténete hűségesen tükrözi a zsidóság szétszóródását, szétszóratását, földünk területén. A zsidók, illetve a Bibliában (1 Mózes 10: 2l, l4:13.) legelőször előforduló nevükön, a héberek - éver, illetve ivri (egyes számban) - történelmének kezdeti szakasza az arámi (arameus) nyelvterületen játszódik. Az arámi nyelv hatása az első, a zsidóságot létében meghatározó és napjainkig legfontosabb héber (ivrit) nyelvre, a Szent Nyelvre (l'son há-Kódes) oly erőteljes volt, hogy szinte az arámi és a kánaáni egybeolvadásából származottnak tűnt. A zsidó nép életében a héber nyelv egyeduralma hozzávetőlegesen a politikai függetlenség első elveszítésének, illetve Jeruzsálem és az első Szentély pusztulásának koráig (i. e. 586.) terjed.

A babilóniai fogság (i. e. 586-i. e kb. 516) után a héber nyelv már nem volt a zsidók egyetlen, a köznapi társalgásban használt nyelve, vagyis népnyelv. Az elhurcolt népességnek csak egy része tért vissza hazájába: tekintélyes lélekszámú diaszpóra maradt Babilóniában és Mezopotámia környező területein. A zsidók, erőteljesen bővülő sugarú szétszóródásuk, kialakuló népes diaszpórájuk következtében az idegen nyelvek ismeretére és egyre intenzívebb használatára kényszerültek. Ezt követően a zsidóság történetének különböző korszakaiban és helyszínein természetszerűen elsajátította, majd átvette és sajátjaként használta a környezete által beszélt nyelvet. Ez a nyelv azonban már az átvétel során módosult, és az idő multával önálló nyelvjárássá, esetenként szókészlete és nyelvtani szerkezete alapján megkülönböztethető, saját nyelvvé fejlődött. Így jött létre a zsidó-arámi (árámit), amelyet a szakirodalom tárgumi arám néven említ. 

A sémi nyelvcsaládba tartozó akkád (asszír-babilóniai) nyelv, az arámi dialektusainak egyike, bizonyosan közel állott a héberhez. Az arámi már néhány évszázada Elő-Ázsia lingua francája, a térség összekötő, érintkezési nyelve volt, és az i.e. 6. század utolsó évtizedeiben olyannyira elterjedt a használata, hogy az egész Közel-Ketel uralkodó nyelvévé vált, így előidézve a hébernek, mint zsidó népnyelvnek a háttérbe szorulását a mindennapi életből. Az arámit, az Izraelben és az országon kívül, főleg Mezopotámiában élő zsidóság többségének nyelvét átszőtték a héber nyelv, a zsidó vallás és szellemiség fogalmai, szavai; nyelvtanában, mondatfűzésében is nyomon követhetők voltak a héber grammatika sajátosságai. Ez a nyelv már semmiképpen sem tekinthető az arámi egy dialektusának, hanem az arámi és a héber egybeolvadása útján létrejött változatának, vagyis önálló zsidó nyelvnek. Közel hasonló jelentősségre tettek szert kialakulásuk és virágzásuk idején a későbbi zsidó nyelvek is, közöttük a zsidó-perzsa (párszit), amely több nyelvjárásra oszlott, a zsidó-görög (j'vánit), a zsidó-arab (jáhudi: itt jelentkezik első ízben a nyelv elnevezésében a zsidó jellegre való utalás (v. ö. "jiddis"), a zsidó-francia (lá'áz, vagy lo'ez, /"idegen nyelv"/), zsidó-spanyol (ladino, vagy judezmo), a zsidó-német (jiddis, jüdisch-deusch) stb.

Felmerül a kérdés, hogy vajon miért formálták át, miért "rontották el", miért beszélték "hibásan" az ókori és középkori zsidók, illetve utódaik a környezetüktől átvett nyelvet. Egészen a legújabb korig, az asszimiláció koráig, miért használták a befogadó népek fejlett, gazdag irodalommal rendelkező nyelvét, legalábbis egymás között a "maguk képére formálva"? Nyilvánvalóan nem azért, mert nem tudták tökéletesen elsajátítani. Magyarázatként az irodalomban és a hagyományban több megokolással találkozunk, valószínűnek és valószínűtlennek tűnővel egyaránt. Egy kérdésben azonban mindegyik megegyezik: tudatos nyelvi elkülönülésről van szó. A véleményt nyilvánító tekintélyek közül említsük a Chátám Szófér (Rabbi Móse Schreiber /1762-1839/), a hírneves pozsonyi cháchám, vagyis bölcs, idevágó gondolatait (S'elot u-T'suvot, 'Even há-'Ezer II.: 11. és D'rásot I.: 166.):

"A mi rabbijaink jól tudták a helybeli nyelveket, de azokat szándékosan másképpen beszélték mert a Jeruzsálemi Talmud Sábbát traktátusa szerint, a tizennyolc dolog között, amit a rabbik elrendeltek, ott található, hogy "a zsidók ne beszéljék a nem zsidó környezet nyelvét"[...] azért, hogy ne keveredjünk össze a népekkel." A mérvadó rabbiknak azonban nem mindegyike fogadta el kötelező érvényűnek a hivatkozott talmudi véleményt. Példaként említjük a világszerte ismert hajdani huszti rabbit, Sik Mózest (Rav Mose Sik, 1807-1879), aki ma is széles körben használt döntvényei között elutasítja azzal a megokolással, hogy a többi kommentár másképpen magyarázza a talmudi idézetet (Ld. Likuté Chátám Szófér, London, 1965. 82: 11.)

A más nyelvekből fejlődött zsidó nyelvek, nyelvjárások létrejöttével és formálódásával kapcsolatban természetesen más elméletek is vannak. Egyes kutatók másként látják a jiddis kialakulásának és fejlődésének okát( (Az ezredforduló tájékán a mai Németország területére költözött ún. ásk'náz (askenáz) zsidók egy ideig ugyanazt a németet beszélték, mint bárki más[...]Később[...]elkezdődött egy nagyon erős Keletre való vándorlás Lengyelország, Ukrajna, Galícia területére( ekkor az ő németségük elszakadt[...] a németekétől[...] az otthon maradt német nyelvű zsidókétól[...] és elkezdte a maga útját járni. (Nádasdy Ádám, in( Múlt és Jövő 1991. 1. pp. 34-35.) Nádasdy azt is említi, hogy a jiddis azért is távolodhatott úgy el a némettől, mert a távolba került zsidók (elszakadtak a német nyelvű iskoláktól, irodalomtól, kultúrától( és az időközben végbement nyelvújítási folyamatokat sem ismerhették meg. Megjegyezzük, hogy a 11-18. századi németországi zsidók, akik német területen laktak, egyáltalán nem jártak német iskolába, saját iskoláikban pedig német nyelven nem oktattak. Német nyelvi ismereteiket iskolán kívül szerezték. A 18. század végéig, a Moses Mendelssohn által megindított hászkáláig, a zsidó felvilágosodásig a német irodalom sem befolyásolta az országban élő zsidók nyelvét, kultúráját. Nádasdy és a vele egy nézetet valló kutatók gondolatmenetének lényege, vagyis a német nyelvterületről elvándorlás (gyakran menekülés) részben valóban hozzájárult az ásk'náz zsidók nyelvének a némettől való eltávolodásához, de semmiképpen sem magyarázza a jiddis nyelv ismert kialakulását és önálló irodalmi nyelvvé válását. (A német nyelvterületről távolba szakadt zsidók évtizedek, vagy egy-két évszázad során miért nem változtattak nyelvet, miért nem vették fel új hazájuk nyelvét?) A jiddis és általában a zsidó nyelvek kialakulásának döntő okát mindenképpen a Chátám Szófér magyarázatában kell keresnünk. A logikus és bizonyított érvek sorában a vallási különállás, a vallási törvényekhez és az ezek nyomán sarjadt kulturális és társadalmi, s nem utolsó sorban a népi sajátosságokhoz való ragaszkodás mind hozzájárult a jiddis és a többi zsidó nyelv kialakulásához, a kezdeti dialektikus állapotból az önálló nyelvvé váláshoz. A Jeruzsálemi Talmud említett traktátusának érvelése mellett hangsúlyoznunk kell, hogy a héber nyelvi szókészlet és bizonyos grammatikai elemek nemcsak ebből az okból kerültek a jiddisbe (és az egyéb zsidó nyelvekbe), hanem azért is, mert a zsidó vallás a bibliai kortól, a nemzetté válás idejétől kezdve töretlenül és elválaszthatatlanul eggyé forrott a l'son há-kodessel. A szentnek vallott héber nyelvvel és a vallással kapcsolatos szavak, fogalmak csakis héber alakjukban kerülhettek az újabb keletű népnyelvbe. Ilyen például a német eredetű buch (ld. Buch= könyv ) helyett a héber eredetű széfer ( =könyv, a Tóra), a cházán (= kántor), a mikve (= rituális fürdő) stb. A nyelv a csoportos életforma, a társadalmi formáció jellemző funkciója. A zsidóság, mint az emberi társadalom egy csoportja, a zsidó vallás talaján, annak hatására alakult ki, következésképpen a zsidó nyelvek a judaizmus csoportformáló képességének alkotásai. Ennek bizonyítékai között említendők azok a jellegzetességek, amelyek mindegyikük közös sajátosságai( 1. a héber és az arámi szavak, kifejezések, illetve ezek nyelvtani elemei, 2. a héber írásrendszer (ábécé), 3. a vallási- és a szellemi élet, valamint az elvont fogalmak szavainak kizárólagosan héber megfelelői, még akkor is, ha a nyelv egyéb esetekben más eredetű szót használ.

A történettudomány, a szociológia és a nyelvfilozófia megállapításait is hasznosító filológusok már nem vonják kétségbe az általuk is használt (zsidó nyelvek( meghatározást, a korábban elterjedt elnevezésekkel szemben. Az e nyelvekre régebben alkalmazott utalások - dialektus, zsargon, keveréknyelv, rontott nyelv, zsidós tájnyelv stb. - egyike sem alkalmas a modern nyelvészet és filológia számára. Egy nyelvi rendszert, egy nyelvi struktúrát akkor tekinthetünk egy bizonyos nyelv dialektusának, ha ugyanahhoz a kultúrkörhöz, ugyanahhoz a műveltségi hagyományhoz tartozik, amelyet maga az alapnyelv képvisel. Ebből következik, hogy egy zsidó nyelvi rendszer, amely szellemiségét tekintve a zsidóság, a judaizmus talajából, kulturális örökségéből sarjadt, és folyamatosan oda tartozik, nem lehet egy olyan nyelv dialektusa, amelynek szellemi, műveltségi, vallási és egyéb gyökerei a kereszténység, vagy az iszlám kultúrájában találhatók.

Zsargonnak sem nevezhetjük ezeket a nyelveket, mert a zsargonnak jellemző tulajdonsága az a korlátozott, körülhatárolható szókészlet, amelyet bizonyos foglalkozás, mesterség művelői, vagy sajátos társadalmi réteg tagjai használnak, tehát nem szolgálhat beszélői között az általános, teljes körű, anyanyelvi szintű kommunikáció eszközéül.

A zsidó nyelvek semmiképpen sem kevertebbek, mint számos más nyelv, amelynek az önállóságát senki nem vonja kétségbe. Legyen az az angol, a francia, a perzsa, vagy akár a magyar.

A "rontott nyelv" bélyege sem indokoltabb, mint mondjuk az olasz, vagy a spanyol esetében, amelyeket nem nevezünk a latin rontott változatának.

A "zsidós tájnyelv" elnevezés is oly mértékben indokolt, amennyire elfogadott a nyelvészek körében a "franciás, vagy gallo-latin" a francia, vagy az "angolos, vagy anglo-germán", illetve a "norman angolszász" az angol, a "törökös, vagy turko-perzsa-arab" a török nyelv esetében.

A hazájától a középkor küszöbén megfosztott zsidóság körében, a gálutban, a diaszpórában kialakult nyelvek között, jelentőségét tekintve kétségtelenül a 10-11. század táján, a mai Németország területén keletkezett jiddis emelkedett ki és őrizte meg sajátos helyzetét a legerőteljesebb módon. A jiddis, mint a hajdani ásk'náz zsidóság népnyelve a zsidó lakosság nyomán a történelmi Magyarország területén is elterjedt.

"A jiddis nyelv és a zsidó vallásos élet szerves összetartozását Szófér Mózes pozsonyi főrabbi, a reform korszak ortodox szemléletű zsidóságának nagy lelkipásztora ismerte fel a legvilágosabban [...] figyelmeztette a zsidó tömegeket [...] hogy most, amikor az elvilágiasodás következtében a vallás veszélybe került, a nyelvhez kell fordulnia segítségért [...]. Figyelmeztette híveit, hogy tartsanak ki a jiddis nyelv mellett, mert a tőle való elszakadás egyet jelent a zsidóságtól való elszakadással, vagy legalábbis megkönnyíti azt." (Schőn Dezső: Tíz millió zsidó nyelve. Kolozsvár, 1942. p. 57.)

A jiddisnek Európában és a világ más tájain, pl. Magyarországon is sajátos nyelvjárásai alakultak ki. Legjellegzetesebb dialektusait az egykori Szabolcs-Szatmár vármegyében, a Felvidéken, Kárpátalján, Erdély északkeleti szögletében és Budapesten beszélték.

A magyarországi zsidó ortodoxia nyelve körülbelül 1870-ig kizárólag a jiddis volt, azután mintegy 1890-ig a jiddis és a jiddis-deutsch, 1890 és az első világháború között a "hochdeutsch" és a magyar - természetesen helyenként és szituációnként a jiddis dominanciája mellett -, a világháború utáni időkben már főleg magyar (v.ö. Schőn Dezső, i. m. p. 58.), bár a vallási életben, az imaházakban, vallási tanintézményekben a jiddis ezután is megőrizte korábbi pozícióját.

A jiddis, mint a világi kultúra és az irodalom nyelve Magyarországon megkésve és erőtlenül jelentkezett. A XIX. század negyvenes éveinek néhány szerzőjétől eltekintve (pl. Moritz Gottlieb Saphir) csak műkedvelő kísérletekkel találkozunk az 1893-ban Nagybocskón született és 1945-ben mártírhalált szenvedett Holder József jelentkezéséig, aki saját emelkedett költőiségű versein kívül a magyar költészet nem egy jelesét tolmácsolta jiddis nyelven, s Madách művének, Az ember tragédiájának valóban méltó színvonalú jiddis átültetését is megalkotta.

A jiddis nyelvű szépirodalom Erdélyben bontogatta szárnyait. 1932-ben, Máramarosszigeten Ojfgáng címmel hetilap indult, amelyben kortárs írók, költők kaptak nyilvánosságot. 1941 tavaszán Jing Máramaros című szépirodalmi gyűjtemény felé fordult a jiddis irodalom és nyelv kedvelőinek figyelme. A kiadványban Cheszkel Ring, Wolf Tambur és más fiatal máramarosi jiddis költők és elbeszélők jelentkeztek új műveikkel. A sokat ígérő kezdeményeknek a Holocaust közelgő, vészt hozó árnya és a bekövetkezett tragédia vetett véget.


Előadásom, bár több sajátosan zsidók által beszélt nyelvet, tehát ún. zsidó nyelvet érintett, bizonyos fokon, az előadás szabta lehetőségek szerint, az igazi téma, a tulajdonképpeni tárgy kétségtelenül a jiddis nyelv volt, a Holokauszt előtti Európa zsidó lakosságának többsége által anyanyelvként, vagy második nyelvként beszélt idióma.

Nem az volt a célom, hogy a jiddist, vagy bármely más zsidó nyelvet gyakorlati szempontból, vagy elméleti szinten bevezessek, ez már csak a lehetőségek korlátai miatt sem lett volna járható.

Pusztán az lehetett és az volt a célom, hogy megemlékezzem és emlékeztessek a vészkorszak által elpusztított jiddis anyanyelvű európai zsidók millióira, a zsidóságnak, a hagyományőrzés folytán, legjavára.

Emlékezzünk a hajdan volt nagy és kisebb zsidó közösségekre, amelyeket a náci gyilkosok alkalmi segédeikkel, kiszolgálóikkal meggyilkoltak. Emlékezzünk e közösségek egyes tagjaira, akik többnyire jiddis szóval fordultak az Örökkévalóhoz és jiddis nyelven szóltak egymáshoz. 

Emlékezzünk a hajdan volt, nagy létszámú és oly sok kiválóságot, szentéletű, nagytudású rabbikat, különféle szakterületek világszerte ismert tudósait termő és vele az emberiséget megajándékozó magyarországi zsidó ortodoxiának, amelynek java részét, - gyermekeket, erejük teljében lévőket és tisztes öregeket - a gyűlölet tüze elpusztított az embertelenség kohójában.

Őreájuk emlékezzünk!

Köszönöm szíves figyelmüket!

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz