Bevezető
Ennek a könyvnek terv szerint 2011 áprilisában a német
könyvüzletekben kellett lennie. Soha sem került oda. A Rowohlt,
egyike a legnagyobb kiadóknak Németországban, vállalta a kiadást és
az ezzel járó promóciókat és reklámot. Bestsellerként harangozták
be. Még a kiadó közelébe sem került. Alexander Fest, a Rowohlt
vezére tett róla, hogy így legyen.
Ez a könyv, mondta, csak akkor kerül kiadásra, ha beleegyezem, hogy
kissé "konfliktus mentesítsük." Meg volt rá a terve, egy elég
egyszerű terv. "Vágja ki, vagy írja át a leginkább "irritáló"
részeket. Hogy miért? Nos, vannak dolgok, melyek jobb, ha nem
kerülnek napvilágra. Hát nem egészen így mondta. Sokkal durvábban
fogalmazott. "A maga könyve sajnálatosan primitív és
félreinformáló."
Mi is volt a baj a könyvvel?
Hamarosan megtudtam
a választ. Szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy csak a
"megszerkesztett" (húzott, vágott) változatot hajlandók kiadni. A "szerkesztett" részek nagytöbbsége a német antiszemitizmus látható
jeleivel volt kapcsolatos, amiket feltárni szándékoztam. Ezeket
szándékuk szerint, mind ki kellett volna hagynom. Meg azokat az
interjúkat is, melyek elárulják a nyilatkozó, akár csak látens
antiszemitizmusát is. Egy tollvonással alakítsam át a nyilatkozók
jellemét. Egyéb téren is komoly innovatív érzékről tett
tanúbizonyságot Fest Úr. Arra kért, hogy ahol a zsidó szót
használom, ott írjam át Izraelre, mert nem igazán vet jó fényt a
németekre, ha a zsidógyűlöletük felszínre kerül, de Izrael az
egészen más. Az politikai kérdés és az izraeliek köztudomásúlag
rossz emberek.
Amit Fest Úr a könyvemmel csinálni akart az sem értelmet sem jól
informáltságot nem kölcsönzött a könyvnek, hanem azt úgy hívják,
hogy cenzúra. Egy olyan cenzúra, ami egy iráni kiadónál semmi
meglepetést nem okozott volna. Fest Úr kissé bedühödött, amikor ezt
közöltem vele, de nem változtatott.
Ez így ment hónapokig, vele vagy az általa megbízott tárgyaló
felekkel egy cseppet sem jutottunk előre. A vitáink, melyek nem
voltak mentesek durva szóbeli bántalmazástól, sőt nem egyszer
részükről még az antiszemitizmus határát is átlépte, nem vezettek
eredményre. Mindennek elmondtak engem, csak jó fiúnak nem, voltam
még "hisztérikus zsidó" is, pont mintha a "minden hisztérikus zsidók
védőszentjének, Woody Allennek" lennék édestestvére.
Hát igen, a zsidók "hisztérikusak."
Hogy beleférjünk
az adott keretbe, a fordító itt elveszi a szót a szerzőtől és inkább
elmeséli, hogy a következő 4-5 oldalon miről is ír Tenenbom.
Ügyvédek, újságírók, barátok próbáltak a továbbiakban besegíteni,
főleg az íróra akartak hatást gyakorolni, hogy változtasson, de
hiába. Még azt is megmondták privátim Tuvja Tenenbomnak, hogy így,
amíg ilyen kvázi antiszemita képet fest a németekről, egyetlen német
kiadó sem fogja a könyvét kiadni. A dolognak semmi köze sincs az
igazsághoz –mondták - a németekről festett igaz képhez. A németek
egy törzs, mondták, és egy törzs megvédi önmagát.
Ez egy olyan dolog, amihez amerikai íróként, Tuvia nem szokott
hozzá. Amerikában a könyvespolcok tele vannak Amerika-ellenes
könyvekkel és senki sem tiltakozik. Mert ez valahol a szabad
véleményalkotás alapelve. Na, de Németország nem Amerika, mondja
Tuvia Tenenbom.
Az író, akinek művészettörténetből és társadalomtudományokból van
tudományos fokozata, alapítója és művészeti igazgatója a new-yorki
Zsidó Színháznak, nem feltétlenül a "mindenek feletti" igazságot
keresi és nem feltétlenül annak érdekében akarná könyvét kiadni.
Nem. Saját elmondása szerint egyetlen szóba sűríthető minden indoka:
Amerika. Azt írja, hogy a jelenlegi politikai atmoszférában, ahol
sokaknak szinte a vallásukká vált az emberi jogok területén
elért eredmények szinten tartása, jól jöhet egy "reality check," egy
reális helyzetkép.
Mint mondja, Németország ma a világ egyik legerősebb gazdasága.
Olyan ország, ahonnan sok érték származik, mint például a legtöbb
amerikai kiadó vállalat. Olyan ország, mely óriási hatással van
Amerikára (és a világra), olyan ország, amely a legfejlettebb
emberjogi jogvédelemmel rendelkezik, olyan ország, mely az egyik
legélhetőbb demokráciának tartja önmagát, olyan ország, amelyet
nagyon sokan nagyra és követendőnek tartanak Amerikában, olyan
ország, amely a különböző országok egymásra hatását kutató 2011-es
BBC körkérdés során a Legpozitívabb Hatású Ország címet nyerte el.
Mégis olyan ország, amely nem változott azóta, hogy Hitler hatalomra
került ebben az országban.
Nem,- kapja ismét vissza a szót egy kis ideig Tuvia Tenenbom,-
természetesen Hitler ma nem uralkodik az országban, ma a Náci párt
jogfosztott, társadalmon kívüli és a németek nem semmisítenek meg
zsidókat és melegeket többé. De, egyvalamit ne feledjünk: nem Hitler
alkotta meg a Holokausztot, ő csupán egy olyan társadalomban
működött, amelynek zsigereibe már régebben beivódott a gondolat. Az
emberek készen álltak. Hitler, egy osztrák senki, csak felkavarta a
gyűlölet fortyogó üstjét, amit már előtte jól megtöltöttek, és ő
csak hozzátette, ami benne is munkálkodott. Az emberek szívük
szerint álltak mögéje, ahogyan állnának ma is. Az akkori
zsidógyűlölet és a mai zsidók iránti "averzió," amit ebben a
könyvben szeretnék reálisan visszaadni, egyazon tőből fakadó
ellenérzés.
Igen, tudom, hogy borzasztó dolog azt mondani egy egész
nemzetről, egy egész népet vádolni azzal, hogy alapvetően
rasszista. De, akármennyire is borzasztó dolog a vád, sokkal
borzasztóbb, ha igaz. Teljes szívemből kívánom, hogy tévedjek és
a Németek, akiket mindig is kedveltem, nem is olyanok,
amilyeneknek én láttam őket.
A továbbiakban a
szerző röviden ismerteti a kiadó főszerkesztőjének, Herr Festnek az
életrajzát, kiemelve azt, hogy a család erősen náci szimpatizáns
volt a régi időkben. Fest apja Joachim, a náci építész Albert Speer
írott munkáinak volt a szerkesztője és úgy irt egy Hitler
életrajzott, hogy a Holokausztot meg sem említette. A kor (60-as,
70-es évek) zsidó prominensei bojkottáltak mindennemű találkozást az
idősebb Festtel.
A fordító itt
ismét átadja a szót Tuvja Tenenbomnak:
A következő
oldalakon megszólalnak azok az emberek, akikkel találkoztam, és
olvasható mindaz, amiket nekem mondtak. Nem minden szól a zsidókról.
Lesz szó szállókról, autókról, tetoválásról, éttermekről,
templomokról, sörről, heroinról, fociról, melegekről, pénzpiaci
helyzetről és hot-dogról. De a zsidó bekúszik, beszivárog minden
nyilatkozatba és ott van minden oldalon. Ha létezik olyan fogalom,
hogy német kényszerképzet, akkor azt úgy hívják, hogy a Zsidók.
Köszönettel tartozom
mindannyiuknak, hogy beengedtek szívükbe, lelkükbe és hogy
betekinthettem életükbe. A foci vb lázában sokkal szívélyesebbek
voltak, a világbajnoki cím elérésének reményében és izgalmában
sokkal nyíltabban viselkedtek velem és mutatták meg belső énjüket, a
bennük rejlő gondolatokat. Nem én vagyok az üzenet és nem is akarok
az lenni. Ez a könyv nem rólam szól, hanem az emberekről. Ez a könyv
nem a múltról szól, hanem inkább a jövőről, Amerika és a Nyugat
jövőjéről.
Szóljon az igazság.
5. fejezet. Találkozás Németország elitjével. Beszélgetés
Helmut Schmidt, volt kancellárral, és egy a magas kultúrát képviselő
újság főszerkesztőjével.
Járom Hamburg utcáit és kérdezgetem az embereket, hogy büszkék e
arra, hogy németek. Mintha egy próféta, egy forradalmár, netán egy
filozófus vagy valami hasonló gyógyíthatatlan betegség járkálna
köztük két lábon. "Büszke vagy e arra, hogy német vagy?" Nem, nem,
nem és nem, jönnek a válaszok. Nincs egyetlen igen sem.
Beszédbe elegyedem egy fiatal nővel, aki hozzáment egy férfihez, aki
a nagyapja lehetne. Régebben a professzora volt, mondja a hölgy.
Nagy gondolkodó lehet, az öreg, hogy magába bolondította a hölgyet.
A proffal beszélgetek. "Büszke, hogy német lehet?"- kérdezem. "Nem,
természetesen, nem"- válaszolja. Tovább beszélgetünk. Ő pár korsó
sör mögül mondja, az én múltam pár lájt Kóla, amit errefelé "Dáet
Kólának" hívnak. Egyszer csak közel hajolok hozzá és a fülébe súgom:
"Sötét szobában van egyedül, anyaszült meztelenül. Egy angyal
ereszkedik le a mennyből. Gyönyörű, elégedett este. Aztán az angyal
megkérdezi: "Büszke vagy, hogy német lehetsz?" Mi a válasz?
"Hát igen, persze." Válaszol a professzor jó hangosan. No, igen. Nem
véletlen, hogy ez a csinos ifjú hölgy beleszeretett ebbe a "klasszikus" gondolkodóba.
Kik is azok a Németek? Fogalmam sincs. Van egyáltalán valami, ami
német az útlevélen és a nemzetközileg (jelenleg) elismert határokon
kivűl? Hát igen, van. De tegyenek nekem egy szívességet, ne
kérdezzék meg, hogy mi az. Mert nem tudom. Csak azt tudom erre
mondani, hogy nyakig vagyok benne. Rajta vagyok. Minden
idegszálammal azon vagyok, hogy találjak egy embert, aki büszke
arra, hogy német. Azt még nem tudom, hogy mit fogok csinálni, ha
találok egyet, megpofozom vagy megcsókolom, de mindenképp jól jönne
pszichém karbantartása okán.
Másnap találkoztam Mathiasszal. Azt mondja ő büszke kelet-német, de
nem igazán büszke a németségére. Semmi estre sem a németségére. Azt
mondja, a nyugat-németek sokkal kevesebb alkoholt isznak, mint a
keletiek. Próbálom ezt felfogni. Mit ért az alatt, hogy kevesebb? Mi
a frász történik ott keleten, te jó ég? Ezek ott sör folyókban
fürdenek, vagy mi? Miközben ő és barátnője Evelin sörüket
kortyolgatják, megosztják velem a német karakterről és jellemző
tulajdonságokról kialakított véleményüket; komolyság, rend,
barátságtalanság, tisztaság. Ezért van aztán az, hogy a radikális
baloldal annyira mocskos. Hogy ne látszódjanak németnek, mondják.
Most már tényleg találnom kéne egy tisztafejű, okos emberi
teremtést, hogy ebből a magam teremtette káoszból kivezessen. Ha
nem, hát fogom magam és az első géppel itt hagyom ezt az országot.
Akár hamufelhő, akár nem. Akár egy milkát is adnék a Lufthansának
csakhogy vigyen innét minél messzebbre. Izlandra mondjuk. Nem
érdekel.
Sikerült létrehozni egy találkozót a legidősebb egykori német
kancellárral, Ő Exellenciája, Helmut Schmidt Úrral. Ez az ember egy
ikon ebben az országban, mondják. Ez kell nekem. Minimum egy ikon
kell ahhoz, hogy visszatérjenek eredeti gondolataim, szándékaim.
Szólásra nyitom a számat, veszem a levegőt, amikor az Ikon
megszólal:
"Engedjen meg egy technikai megjegyzést: én 91 éves vagyok, viszont
füleim már 101 évesek. A felét meg is értem annak, amit mond, a
másik felét meg ezzel itt fönt, ezzel a kis komputerrel, ami nem
Apple sem HP gyártmány, hanem egyenesen Istentől való, ezért kissé
lassan dolgozik. Ehhez képest ön nagyon gyorsan beszél, kérem,
beszéljen lassabban."
Nagyon lassan, épp, hogy még ne legyen nevetséges, felteszem az első
kérdésemet: "Egy korábbi Francia miniszterelnök, Valéry Giscard
d’Estaing azt mondta annak idején, hogy az ön édesapjának a papája
zsidó volt. Ez igaz?" Az ördög tudja, hogy miért éppen ez jutott
eszembe első kérdésként? Mintha tényleg rám tartozna. Vagy, hogy
egyáltalán számítana valamit. De hát az ember nehezen állja útját a
nyelvének, ha az egyszer elindul...
Hát a válasz? "Igen"
Én meg folytatom, mint valami született idióta: "Eddig Ön ezt
senkinek sem nyilatkozta. Miért?"
"Nem volt rá ok, hogy erről beszéljek." Hát innentől kezdve,
hívhatjátok Schmidt urat akár ikonnak is, de számomra, ne nevessenek
ki, ő egy zsidó. Igazoltan. Tehát ez az interjú, akármilyen idegenül
is hangozzék bárki fülének, szépen átalakul két zsidó közti
beszélgetéssé.
Két zsidó beszélget... Az első zsidó, aki csekélységem, megkérdezi a
második zsidót, Őikonságát: "Vajon létezik valamiféle nemzeti
karakter jelleg, amitől egy német német lesz?"
Második zsidó gondolkodik. Egy zsidó válasz mindig sok időt vesz
igénybe. Kétezer éves száműzetés alatt megtanultak türelmesnek
lenni. Tehát türelmesen várok, míg zsidó társam válaszol.
Kiszámíthatóan, mint maga a száműzetés, meg is jön a válasz. "Egy
egész könyvet írhatna erről." Hát ez briliáns. A pontos válasz,
amire vártam. Mi zsidók igazán megértjük egymást. Türelmesen vártam
tovább, hogy kibontakozzon. Adj időt egy zsidónak a kibontakozásra,
fogadj rá, hogy ki is használja.
Másodikzsidó Úr beszél nekem nemzeti nyelvről. Beszél
irodalomról, kollektív emlékezetről. Elmondja, hogy bizony a
nemzetek büszkék történelmük jó eseményeire, ez igaz a németekre is.
"De a németeknek van egy csomó esemény a történelmükben, amit
szégyellhetnek. Itt van mindjárt a Holokauszt, ugye ez az egy szó
értelmezi az egész esemény-sorozatot." Igen, máig is eszerint élnek.
"A németek, mondja, nagyon óvatosan fogalmazzák meg véleményüket az
Arab-Izraeli konfliktusról, mert attól félnek, hogy antiszemitának
tarthatják őket." Egyszerűen, tisztán összefoglalja a dolgot az
Első zsidó számára: "A Holokauszt a németek kulturális öröksége, és
az is fog maradni." Hát, ha valaha is kétséges volt, hogy ez az
ember zsidó, most megbizonyosodhatunk erről. Egy igazolt zsidó.
Ahogy az már lenni szokott, mikor két zsidó beszélget, a másik
jogán, megkérdezem tőle: "Meddig lesz ez a német örökség része?"
Zsidók, ha még eddig nem derült volna ki, kérdéssel felelnek egy
feltett kérdésre. Ezért, hogy hű legyen ezen tradícióhoz, a másik
zsidó megkérdezi: Mondok egy példát: milyen rég volt az amikor
Jeruzsálemet elfoglalta Nebukadnecár és lakóit száműzetésbe vetette?
Kétezer évvel ezelőtt, mondom. Még nem fordult elő, hogy egy zsidó
korrekció nélkül fogadta volna el egy másik zsidó válaszát. Rabbi
Helmut se lépte át az árnyékát: "Kétezer ötszáz évvel ezelőtt. Több,
mint kétezer ötszáz évvel ezelőtt." Á, most már értem: ha mi zsidók,
tudunk kétezer ötszáz éven keresztül gyászolni, akkor a németek is
gyászolhatnak ennyi ideig. És, hogy még bizonyosabb legyek az előző
gondolatom helyességében, Rabbi Helmut hozzáteszi: "A németek
legalább ennyi ideig fognak emlékezni a Holokausztra." Ha kell több
száz, több ezer éven keresztül. Remélem, hogy ez a beláthatatlan
jövőjű tény, arra készteti a németeket, hogy szerfelett óvatosak
legyenek, nehogy még egyszer a közelébe kerüljenek hasonló
bűnöknek."
Egy másik zsidó szokás, ha még eddig nem hallottak volna róla, hogy
történelmi eseményeket a jelennel kötnek össze, és összekevernek
múltbéli gondokat a mostaniakkal. Így hát megkérem a Rabbimat, hogy
magyarázza, értelmezze nekem azt a mostani tüntetés és
erőszakhullámot, ami itt Hamburgban zajlik az utcákon. A Rabbi,
ahogy azt a rabbinikus tradíció megköveteli, először is
kinyilvánítja elhatárolódását. Azt mondja: "Nem az én feladatom
erről beszélni, s mert nem voltam ott, nem tudom." És most, hogy a "felülemelkedés" megtörtént, a Rabbi hűen a tradícióhoz, közelít a
válaszhoz és beavat. Azt mondja: "Azért persze olvastam az
újságokban, hogy ezek az Interneten keresztül megszervezték, hogy
emberek mindenhonnan jöjjenek Hamburgba, pusztán az erőszak
öröméért. Sokan közülük nem is németek. Sokan közülük Török
háttérrel rendelkeznek. Sokan közülük, ahogyan ezt régen mondták,
anarchisták. Csak néhány fiatalról van szó, akik nem akarják
elfogadni a rendet és a hatóság felügyeletét. Láthatja ugyan ezt
Párizs külvárosaiban és London bizonyos negyedeiben. Nem hiszem,
hogy ez tipikusan Német jelenség lenne. Nagy hatása van erre a
dologra az elektronikus médiának. "Ha nincs televízió, ha nincs
internet, sokkal nehezebb lenne egy ilyen zavargást megszervezni."
Nem tudom, hogy mondtam-e már, de úgy a "másik zsidó" is, mint én is
nagyban füstöltünk az egész beszélgetés alatt. Egyikről a másikra.
Két lánc-füstölő. Nem vagyok biztos benne, hogy itt mi a törvény,
hogy szabad e dohányozni vagy sem, de egy dolgot már most ki lehet
jelenteni: Hamburgban senki sem fog rászólni két dohányzó zsidóra,
hogy hagyják abba. Nem. Felejtős a dolog. Ha bárki megpróbálná,
azonnal rásütnék a bélyeget: antiszemita. Nincs olyan német, aki jó
néven venné rezüméjén ezt a kis piszkot...
Ezért, a sűrű füstfelhőben megkérdezem: büszke Ön arra, hogy Német?
"Soha sem hangsúlyoztam büszkeségemet a kultúrám okán" Soha? "Nem,
soha." "Jobban szeretne egy más kultúra részese lenni?" "Nem, azt
sem." Aztán, két cigaretta között, amint éppen a szájában lógó, még
meg nem gyújtott fehér rudacska izgatottan várja a kezében lévő
tettre kész öngyújtóval való találkozást, a lánc-füstölő Rabbi
elmereng ifjúi évein: "A háború után gondolkoztam a kivándorláson az
Egyesült Államokba. Nagybátyám felajánlott egy állást a gyárában és
egy lakást, ami az övé volt. Ez tényleg komoly kihívás volt,"-
mereng az idősb füstölgő zsidó. Nem fogadtam el az ajánlatot. Miért,
nem? "Mert német vagyok." Hát elég fura ez a német Rabbi, azt meg
kell hagyni. Erre rá kell gyújtani. Ha egy zsidó rágyújt egy új
cigarettára, nagyon fontos, hogy új témába is kezdjen, egyúttal.
"Mi a véleménye Angela Merkelről"- kérdezem füstölő partneremet.
Partner vagy sem, rabbi Schmidt, elutasít mindenféle megjegyzést
mondván, már harminc éve nincs a politikában. De kis idő múlva,
amikor arról faggatom, hogy milyen érzés ikonnak lenni a ma
Németországában, azt mondja, hogy az igazi ok, amiért ő egy ikon
azzal függ össze, hogy a jelenlegi kormányzat már nem olyan
meggyőző, mint régebben, az ő idejében volt. No, kérem, ez tipikus
rabbinusi gondolkodás. Helmut egy igen ritka keveréke egy elmélkedő
tudósnak és egy politikusnak, noha nem tudom eldönteni, hogy melyik
része hat inkább a másikra, melyik az erősebb. Nehéz eldönteni.
Egyezségünk szerint, ha készen vagyok, joga van, hogy a kész írást
elolvassa és hogy bármit, ami nem tetszik, kihúzzon. Ez nekem tágabb
lehetőséget ad arra, hogy jobban, mélyebben megismerjem ezt az
embert. Vajon, hozzányúl- e később, saját gondolataihoz? Vajon,
visszatér e saját mondataihoz, hogy javítson vagy meggondolva magát,
kihúzzon szavakat? De bármit is fog tenni utólag a szöveggel, egy
dolog teljesen világos a számomra: Ő az az ember, aki éli a
történelmet és egyúttal szereti is a történelmet. A történelem
bukfenceit és apró, nüánsznyi fordulatait tökéletesen ismerő és
azokat élvezettel összerakó ember képe bontakozik ki előttem. Ahogy
itt ül kerekesszékében, persze az idő múlásának nyomai látszanak
testén, de agya, mint a kés éles és ugrásra, azonnali riposztra
kész. Élvezi munkáját a Die Zeitnél és büszkén beszél róla. Azt
mondja az újságjáról, hogy "teljes mértékben függetlenek vagyunk.
Senki sem mondja meg nekünk, hogy mint nyomtassunk ki vagy mit nem."
Szavaiból süt a büszkeség.
Beszélgetésünk befejező mondatán, kérdésén gondolkodom éppen, mikor
a Bölcs visszatér az arab-izraeli konfliktushoz. Közli, hogy minden
elismerése Anwar Sadaté és hogy Menachem Begint nem értékeli sokra.
Meg is magyarázza:
"Ha Mose Dajan (Izrael védelmi minisztere abban az időben) írta
volna alá a béke egyezményt Sadattal, akkor ma már tartós béke lenne
a Közel-Keleten. Azok, akik megölték Sadatot és Rabint, tudták, hogy
mit csinálnak." Helmut a történész, ami valójában, egy eléggé
figyelemre méltó előrejelzéssel fejezi be az interjút: "A háború a
Közel-Keleten nagyon könnyen válhat a Nyugat és az Iszlám világ
közti háborúvá. Aminek a során Izrael végső soron igen kis
szereplővé válik. Szereplővé, ha egyáltalán."
Valahogy úgy érzem, ne kérdezzék miért, hogy ez az ember fiatalabb
éveiben nem igen ment ki az utcára, hogy üres üvegekkel dobálja meg
az embereket csak úgy pusztán szórakozásból.
Miután elbúcsúzom, és magam mögött tudom a Második Zsidót,
lenyugszom és kezdem visszanyerni higgadtságomat. Nem, dehogy megyek
Izlandra. Nem. Még nem. Van a dologban némi logika. Van valami
rendszer itt Németországban. Nem mindenki bunkó. Némi történelmi
érzék is van a levegőben nem csak sörszag.
Lehet, de csak lehet, hogy azért iszik mindenki ennyi sok sört, hogy
feledjék a Holokausztot. Hát, lehet. Minden lehetséges. Talán én is
azért füstölök el ennyi cigarettát, mert el akarom felejteni
Auschwitzot. Az ember sose tudhatja.
Valami azért kissé zavar. Amit a "Füstölgő Zsidó" mondott, hogy "jó
részük török eredetű volt," és ezt tényszerűen tudom igazolni,
teljességgel hamis. Vele ellentétben, én részt vettem a
tüntetésekben, és egyetlen török férfit vagy nőt sem láttam a
tömegben. Azt is mondta, hogy ezt a kis infót a médiából szerezte.
Mivel időmilliomos vagyok, elhatározom, hogy utánanézek a dolognak.
Hogyan jusson információhoz az ember, ha a Médiáról van szó?
Jó ötletnek látszik, ha az ember látogatóba megy és bekopog. Kérdés:
Bekopog, de kihez?
Hallottam, és el ne mondják senkinek, hogy én elmondtam, hogy itt
fenn Északon van egy nagyon okos média ember félig olasz, félig
német, aki amúgy a Giovanni de Lorenzo névre hallgat. Ő a Die Zeit
főszerkesztője. Találkám van vele.
"Már 11 éves kora óta él Németországban"- mondja nekem.
"Olaszországban én vagyok a Német, Németországban meg az Olasz."
Rabbi Schmidttel ellentétben, ez az ember nem zsidó. "Tehát, akkor
Ön micsoda, német vagy olasz"- kérdezem. "Erre nem tudok
válaszolni"- jön a válasz.
Tényleg nem zsidó. Nem tud válaszolni egy feltett kérdésre, vagy egy
másik kérdést feltenni a válasz helyett. Ő egy fél ilyen, fél olyan.
Milyen érzés fél ilyennek és fél olyannak lenni? Hallgassuk a
válaszát:
"Az olaszokhoz való viszonyom főleg emocionális, míg a németekhez
olyan házasságféle kapcsolat fűz. Túl sok emóció a házasságban nem
vezet jóra."
Hát ez egy igen magasröptű filozófiai megnyilvánulás és egy igen
mély pszichológiai megfigyelés. Idő kell, hogy megemésszem. Úgy
döntök, hogy némi csevej nem árthat meg, hát megkérdezem:
"Milyen a német karakter?" Abban reménykedem, hogy legalább egy fél
óráig fogja csűrni, csavarni ezt a témát, bőven hagyva időt előző
kijelentésének feldolgozására. De nem. Ó nem. Ez a Félilyen
Félolyan Fő-fő vezető még feljebb emeli a lécet és a gondolatok
még mélyebb rétegeibe merészkedik amivel, teljességgel összezavar
engem.
Először a német fele nyilvánul meg, azzal a már megszokott
általánossággal, hogy mi mind egyenlők vagyunk, azonos színűek és
azonos magasságúak. Miután ezzel teljességgel kielégítette a benne
lévő németet, a benne lévő jobbik fél, az olasz szólal meg. "A német
lét"- mondja- "azt az állandó félelmet jelenti, hogy a mosodába
adott hibátlan ruhák, valamiféle káros alak vagy érték
változtatással jutnak vissza." Imádom. Kezdem megkedvelni ezt az
embert.
Hadd mondjam el, és ez maradjon köztünk, letagadom, ha valaki idézni
meri: ez annyira én vagyok. Ez az egyik legbensőbb félelmem: a
Mosoda. Nem csoda, hogy ha némely embereknél kihúzom a gyufát, ezek
a népek simán lenémeteznek. Egy német veszett el bennem. Hogy
kerülhetett egyáltalán belém? Lehet, hogy születésemnél elcseréltek
a kórházban? Igen, tessék nevetni, ha jól esik, de történnek
ilyesféle dolgok. Képzeljék csak el, hogy zsidó barátaim kiderítik,
hogy valójában én német vagyok. Más se kéne nekem. Te jó ég, nem.
Inkább ki se lépek a klotyóból. Egy életre bent maradok, esküszöm.
Annyira megdöbbenek saját gondolatomtól, hogy megkérem a Fő-főt,
hogy precízen járja körül a témát, világítsa meg számomra a
lényeget. És ő megteszi. Hál’ Istennek, hogy a Die Zeit
főszerkesztőjének nincs jobb dolga, minthogy engem, a "klotyóba
zárkózott" németet eligazítson legbensőbb félelmeinek útvesztőjében.
"Ez egy patologikus félelem a lerakódott Patinától meg a
Piszoktól,"- mondja. Ez tipikus német.
Rólam beszél, de milyen alapon, semmi bizonyítéka sincs. Ó Istenem,
fut végig rajtam: tényleg német lennék? Pont ez kell nekem most.
Miután eddig egy zsidó életét éltem, hirtelen, brutálisan kiderül,
hogy német lennék. Nem lehetnék valami más? Ölni tudnék azért, hogy
olasz lehessek. Vagy akár albán. De német? Pont német, ennyi év
zsidó lét után. Hát ez pokol. De senkit sem okolhatok ezért. Ha az
ember úgy dönt, hogy meglátogat egy fél olasz/fél németet csak magát
hibáztathatja. Mi jó sülhet ki ebből? Csak egy olyan bolond, mint
én, az előre látható jövőre vak és érzéketlen ember merészkedik
ilyen veszélyes vizekre.
És ekkor Félilyen Félolyan Úr aki, ebben biztos vagyok, tisztán
belelát az én belső nyomorúságomba, hirtelen élvezkedni kezd ezen a
buta és kényes témán. "Évekkel ezelőtt"- mondja Félilyen Félolyan
Úr, "egy német miniszternek le kellett mondania, mert ajánló levelet
irt a sógorának. Mint fél olasz, azt mondom Önnek: egy olasz
miniszternek akkor kellett volna lemondania, ha nem ír ilyen levelet
egy rokona számára. Németországban meg a levél megírásáért kell
lemondania."
Keblemre, Mister! Mit gondol, én nem szívesen lennék olasz, egy
ízig-vérig itáliai? Ölni tudnék azért, hogy Berlusconi lehessek.
Miért cseszegetsz Te engem?
Mindezeket természetesen magamban gondolom, szó nem hagyja el
ajkaimat. Helyette, ahogy az egy átlagos idegbeteg zsidótól
elvárható, ezt mondom: "Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen
felvilágosodott ország ilyen mélyre süllyedt a Második
Világháborúban?" Nem vagyok biztos benne, hogy a Die Zeit
tiszteletreméltó szerkesztői irodájában fennállása óta valaha is
feltettek ilyen vagy ehhez hasonló buta kérdést. Ha eljön majd az
idő, midőn belőlem a Die Zeit főszerkesztője válik, egy dolgot
garantálhatok: kihajítok mindenkit, aki ilyen kérdést tesz fel
nekem. Milyen szerencse, hogy a főszerkesztő még mindig Félilyen
Fél- olyan és nem én.
"Helmut Schmidttel beszélgettem a minap erről. Azt mondta, hogy nem
igazán bízik a Németekben. És Ő egy volt Kancellár!" Fogalmam sincs,
hogy ez miképpen illik ide, mennyiben válasz a feltett kérdésemre,
de Rabbi Helmutnak, ennek a Másik Zsidónak a puszta említésére is
teljesen lehiggadok, megnyugszanak az idegeim.
És most, miután megnyugodtam, hirtelen ismét megéreztem a zsidót
magamban, folytatom a kérdezősködést Giovanninál, történetesen, most
az anarchistákról. A zsidók imádnak beszélgetni mindenféle
elhajlókról. Ezért vagy azért, de ez a téma nagyon érdekli őket,
azóta amióta csak elhagyták Egyiptomot.
"Az anarchisták egyre inkább azokra az emberekre hasonlítanak, akik
ellen harcolnak" – mondja. "Ez folyamatosan jellemző minden
radikális politikai mozgalomra. Nem igazán hiszek egyes népek
egymással kibékíthetetlen örökletes tulajdonságaiban."
Nem vagyok egészen biztos abban, hogy egyetértek vele, de ugyanakkor
abban sem vagyok biztos, hogy nem értek egyet vele. Egyszerű tényt
közölt és legnagyobb sajnálatomra be kell látnom, hogy nem vagyon
genetikus, bármiféle génekkel foglalkozó tudós. Igaz, lehettem volna
doktor, vagy legalább is biológus, de nem lettem. Pusztán csak
annyit tudok, hogy hogyan kell leírni: g. e. n. e. t. i. k. a.
Ennyi. De ugyan akkor nem igazán tartom helyénvalónak, hogy
tüntessek genetikával kapcsolatos hiányosságaimmal pont most. Ezért
témát váltok.
Elmesélem Félilyen Félolyannak, hogy hogyan üdvözöltek engem az
új-nácik. Ne kérdezzék, miért ugrott elő ez a kérdés a közelmúltam
emlékei közül. Pszichiáter sem vagyok.
Félilyen Félolyan meglepettnek tűnik. Erre utaló reakciója csupán
egy szó: "Valóban?"
És akkor, mivel tisztában vagyok vele, hogy Félilyen Félolyan Úrhoz
beszélek, hirtelen átváltok a radikális jobb oldalról a radikális
balra. Miért is ne? Elmondom neki a megfigyeléseimet, hogy a
radikális baloldal piszkos, koszos ellentétben Tiszta Úr radikális
jobbjától. Így válaszol. "Igen, ez igaz. No, de egy baloldali (ez
természetesen nem én vagyok) szemszögéből nézve, szeretném
megjegyezni, hogy senki sem lehet tökéletes."
Egy Német Olasz öltönyben, villan belém a gondolat Giovannival
kapcsolatban. Más szóval, Német lélek, Olasz testben. Karizmatikus
egyéniség, magát és a dolgokat uraló teljes kontroll birtokában, aki
egész újságírói birodalmát folyamatos mosoly kíséretében irányítja.
Ha klisékben vagy sztereotípiákban gondolkoznék, akkor azt mondanám,
hogy gondolatainak tartalma strikt német, de a csomagolása
olasz dizájn. Ennek az embernek van stílusa. De van egy másik, egy
mélyebb szintje karakterének is, ahova csak akkor engedd
betekintést, ha biztonságban és kényelmesen érzi magát
társaságodban. Ha ez megtörténik, lelke legmélyebb kútjában is
biztonsággal kapsz levegőt, mint hal a vízben. Tökéletes vendéglátó.
Barátságos, kellemes, vidám és nagyszerű mesélő. Ha eléred, hogy
levetkőzzön minden tartózkodást, gátlást, kivirul és sziporkázik.
"Ha érzékelni akarod a Németország és Olaszország közötti
különbséget, akkor itt egy válasz: az én három éves kislányom, ha
azt akarja mondani, hogy Igen, mindig olaszul mondja, hogy
Si, még a németeknek is. De ha azt karja mondani, hogy Nem,
mindig azt mondja, hogy Nein, csakis Nein, soha azt,
hogy No. Még az olaszoknak is."
Hát, ezt meg mivel magyarázod?
Giovanni nevetésben
tör ki: "A nyelv hangja!" Van a németekkel kapcsolatos sztereotípiák
között egy, ami úgy hangzik, hogy a legtöbbet használt német szó a
verboten. Igaz ez? Azt mondja dehogy, ez is csak a kerengő
hamis sztereotípiák egyike.
Olyan újságokat olvas, mint a New-York Times, vagy az
International Herald Tribune és mint mondja: "azt írják, hogy
Németország el akar különülni Európától, az Oroszokhoz vonzódik,
hogy újra létrehozzák az Apollót,
de ez egy nagy marhaság. Ezek mind Németországon kívül élnek,
imádják a saját sztereotípiáikat."
Miután a Times és Tribune szóba került, megérkeztünk
Giovanni birodalmába, a Média területére. "A Die Zeit a
legnagyobb napilap, a Bild Zeitung után!"
Mi jellemző a Die
Zeitre?
"Legelsősorban a
Tradíció; komoly és már tradícióvá érett múltunk van itt. Unser
Heiligen
Öt és fél éve vagyok már itt. Úgy próbáljuk megújítani az újságot,
hogy két dolgon még véletlenül se változtassunk. Az egyik, hogy nem
akarunk kioktatók lenni, mi nem mondjuk meg az embereknek, hogy mit
gondoljanak, csak megteremtjük annak a lehetőségét és körülményeit,
hogy kialakíthassák saját véleményüket. Semmi ideológiai nyomás. A
másik: igyekszünk elkerülni, hogy a pillanatnyi divat követői,
korszellemesek legyünk. He he, ez egy egészen jó szó vicc, nem?
Korszellemesek."
Kívülről harangszó hallatszik be az irodába. A megfelelő pillanat,
hogy Giovanni előálljon egy történettel: "Néhány héttel ezelőtt, itt
járt egy zsidó barátom Tel-Avivból és amikor meghallotta a
harangszót azt mondta: A harangozó biztosan látja, hogy egy zsidó ül
itt. Ez szabotázs.
Giovanni hisztérikus felhangokkal kevert nevetése közben, keresztül
megy a szobán és becsukja az ablakot. Az ablaktól visszajőve, azt
mondja:
"Amikor kezdtem itt, azt mondtam, hogy teljes mértékben elfogadom a
ház tradícióit, kivéve egyet. Abban az időben a vezérelv az volt,
hogy ’ olyan újságot csinálunk, amilyent mi szeretünk.’ Ezt
folytatni saját halálunkat jelentette volna, mondtam. Szem előtt
tartva, hogy a szemét attól még nem biztos, hogy jóízű, hogy a
legyek milliárdjai azt szeretik, úgy hiszem, azt mondtam, hogy olyan
újságot kell csinálnunk, amelyik figyel az olvasói igényeire, hogy
mit és miről akarnak olvasni. Nem tehetjük azt, amit akarunk,
pusztán azért, mert mi úgy gondoljuk jónak. Hat év alatt 60
százalékkal növekedett az eladás."
Melyek az újság erős részlegei és melyek a gyengébbek?
"Politika és művészet a legerősebb részlegünk." És a gazdaság, teszi
hozzá később.
De nagyvonalúan nem beszél arról, hogy melyek az újság gyengéi.
Ahogy egy régi zsidó mondás tartja:
"Csak a bolondok mondanak el mindent." Giovanni Lorenzo
teljes mértékben tisztában van azzal, hogy hosszú út áll még előttem
a "megismerésig," ezért segíteni akar. Megosztja velem,
Németországgal kapcsolatos őszinte érzéseit:
"Itt az emberek úgy gondolják, hogy olyan országban élnek, ami
nem igazán működik jól. De mindazon országok közül, amelyeket
láttam, meglátogattam, azt mondhatom: Ez az ország egy kivételes
ország. Ez az ország az emberiség történelmének legborzasztóbb
országa romjain épült fel. Munkálkodjunk együtt azon, hogy ez a
csodálatos alkotás, ami itt fekszik előttünk, megmaradjon.
Nagyapámat elvitték koncentrációs táborba, amikor a nagyanyám erről
beszélt, mindig lehalkította a hangját, mert félt, hogy a
szomszédok, valaha nácik, meghallják. Hála Istennek, AZ a
Németország a múlté, azok az emberek már nem élnek. Ismerem ezt az
országot. Én házasságot kötöttem Németországgal. Vannak örömök és
élvezetek, amik frenetikusabbak, de a jó házassághoz a meglévők
ideálisak."
Viszlátot bólintottam Félilyen Félolyannak s csak amikor már messze
jártam Tőle, jutott eszembe, hogy elfelejtettem érdeklődni nála a
tüntető törökök felől. Amiért jöttem. De bolond vagyok.
Noteszomba felírtam: meglátogatni a törököket mielőtt még lezárnám
ezt az utazást.
Fordította: Friedmann Sándor
|