Schulhof Izsák írja a „ Budai Krónika” című művében: „ A város a
török birodalom uralma alatt állott, s lakozásunk viruló volt, akár
a zöldellő olajfa, biztonságos és nyugalmas- valóban elmondhattuk:’ki-ki
a maga szőlőlugasában, a maga fügefája alatt ’tanyázhatott', nem volt
ártás az országban. Az élelem olyan olcsó volt, hogy aki hallja el
sem hinné: a hizlalt marha húsának fontja négy fillérbe került, a
hizlalt birka vagy kecske húsának fontjáért nyolc fillért kértek, de
az olyan kövér volt, hogy a zsír fehéréből ki sem látszott a hús
vörössége. És mérhetetetlenül olcsó volt a rengeteg fajtájú meg
méretű hal is, és egy nagy mérő-azaz pint- bort két császári
garasért vehettünk a kereskedőtől, de ha magának is volt présháza,
és egyedül készítette a borát, a bor pintje nem került többe ,
legföljebb három vagy négy krajcárba. Meg az a rengeteg gyümölcs, a
mindenféle édesség!- és valamennyi olyan nagyon olcsón, hogy
elmondani vagy leírni sem győzné a krónikás.”i Ebből a vallomásból
jelentős dolgokat tudunk meg a törökköri Buda zsidóságának életéből.
E sorok az akkori idők áldásos voltát fejezik ki. A Táncsics Mihály
utcai feltárt zsinagóga falán ábrázolt Dávid-csillag alatti írás is
ezt fejezi ki. Ezen a képen a papi áldás – 4Móz 6:24-26- szövege
olvasható. Dolgozatomban ezt a kort akarom kissé vázlatosan
ábrázolni.
Budára való visszatelepedésük után hamarosan felvirágzott a régi
zsidónegyed. Az 1547. évi török összeírás szerint a Várban 238
keresztény, 75 zsidó és 60 kopt ( görögkeleti szerb) család lakott.ii Az összeírás a zsidókhoz hozzá számít még 28 „ vendég”
családot. Ezek a zsidó „vendégek” 1541 és 1547 között települtek be
Törökországból. Vendég-státuszukból következtethetünk arra, hogy nem
azokhoz tartoztak, kiknek elei korábban Budán éltek , hanem azoknak
a szír-szefárd zsidóknak ivadékai, akiket Szulejmán szultán
birodalma, mint spanyolországi menekülteket fogadott be.
A török kor a budai zsidóság etnikai összetételében is változást
hozott. A középkor budai zsidósága a német, osztrák, morva, cseh,
lengyelországi zsidóságnak , az askenázi zsidóknak csoportjához
tartozott. A török kori Budán- irodalmi adataink szerint- számottevő
a kisázsiai szír-szefárd zsidóság beáramlása is.iii
Valószínű ez az oka annak, hogy miért van a török kori Budán két
zsinagógája a zsidóságnak. Ezt a tényt ugyanis Evlia Cselebi, a
török világutazó jegyzi fel 1660 környékén. Feljegyzésében megemlíti
azt, hogy a török kori budai zsidóság éles rítus-különbségekben élt.
Megemlíti azt is, hogy az egyik szektának, az askenáziaknak tagjai a
másik szektának, a szír-szefárdoknak templomát nem is látogatták.iv
A budai zsidó közösség végig a XVI.században meglehetősen kicsinek
mutatkozik. 1546-ban ötven, 1559-ben negyvennégy, 1569-ben
negyvenkilenc, 1590-ben pedig százkilenc dzsiszje-adó-( török állami
adó)fizetőt írtak itt össze a török hatóságok( az 1590-es, magasabb
dzsiszje-fizető-szám nem a zsidó lakosság számának növekedését,
hanem a kivetési rendszer változását jelzi).v Kis lélekszáma ellenére
a budai zsidó közösség jelentős gazdasági erőkkel rendelkezett. A
budai basáknak a bécsi kormányszervekhez intézett – egyébként ízes
magyar nyelven írt- levelei, rendre-sorra zsidókat neveznek meg a
hódoltságból megszökött- budai, pesti, nagymarosi- magyar kereskedők
kárt vallott hitelezőiként.
A hódoltságban portyázó végvári katonák előszeretettel vadásztak a
budai zsidó kereskedőkre. Tudták: lényegesen magasabb sarcot
remélhetnek értük, mint az elfogott törökökért, bármilyen magas
rangú tisztek legyenek is azok. 1567-ben Forgách Simon egri
főkapitány nem kevesebb, mint 10000 forintban állapította meg egy
Mózes nevű budai zsidó szabadon bocsátásának árát, és a nála talált
árukat is megtartotta sarcként.vi
Az ún. „ tizenötéves háború” idején- amikor Buda vára három ostromot
is átvészelt ( 1598,1602,1603)- a budai zsidó hitközség csaknem
teljesen szétszórodott. „ Buda városa ostrom alá vétetett, fegyver s
éhség sújtják, olyannyira, hogy a város legtöbb lakosának az
ostromlók dühe elől menekülnie és családostul békés helyeken
nyugalmat keresnie kellett, ahol ezt megtalálhatta; az egyik itt, a
másik ott, csak kevesen, akik nem menekülhettek el, maradtak ott”-
jellemzi a helyzetet Chájim Sábthái szaloniki rabbi egyik budai
vonatkozású döntvényében.vii Ugyancsak az ő döntvényében olvashatunk
arról is, hogy „ azokat a szegényeket, akiknek nem volt miből
élniük, a hitközség kénytelen volt kiűzni, hogy másvalahová
menjenek”. Legnagyobb részük magában Konstantinápolyban talált
menedéket; 1603-ban ötvenkilenc budai zsidót írtak össze itt,
közülük egyet vagyonosnak, tizenkilnecet közepes módúnak,
harminckilencet pedig csekély vagyonúnak minősítve.
A háború befejezése ( zsitvatoroki békeszerződés, 1606. november.
11.) után a budai zsidó közösség sorai csak lassacskán rendeződtek.
1627-ben mindössze tizenegy, 1633-ban is csak húsz adózó családfőt
talált a török defterdár a „ zsidó mahalléban”. A regenerálódást a
háborút itt átvészeltek és a háború után visszatérni kivánó
menekültek közti belső meghasonlás is hátráltatta. A budai hitközség
lélekszáma 1660 körül érte el a háború előttit; ekkor a választásra
jogosult férfitagok nyolcvan volt. Ez a szám az 1660-as, 1670-es
években jócskán megnövekedhetett, hiszen a litvániai, alsó-ausztriai
és morvaországi üldözések menekültjei közül is sokan Budán kerestek
és találtak menedéket.viii
A közösség megerősödésével és belső konszolidálódásával párhuzamosan
a budai zsidók csakhamar visszahódították azokat a gazdasági
poziciókat is, amelyeket a „ tizenötéves háború” előtt birtokoltak.
Abból, hogy a megszorult Duna-Tisza-közi mezővárosok tanácsai és
polgárai a század második felében is elsősorban közöttük akadtak
hitelezőkre, következik, hogy a budai zsidók-akárcsak a
XVI.században- ekkor is főként tőkepénzesként, uzsorázsként folytak
bele a hódoltság gazdasági életébe. Főként a török birodalom
területén előállított iparcikkekkel kereskedtek. Ruhaneműt és
szőnyeget hoztak be nagy mennyiségben a magyar piacokra és juttattak
ki a királyi Magyarország területére. De lehetett náluk kapni
bőröket, fémet, fémárukat, sőt nyugati fegyvereket: sisakokat,
vérteket és kardokat is. Nyilván sok volt zsidó kézen azok közül az
aprócska kis boltok közül is, amelyek százszámra rekesztették el a
budai utcákat, balkánias városképet kölcsönözve ennek az eredetétől
fogva nyugati típusú településnek.
Egyes budai zsidók adó- és vámbérlőként épültek be a török
igazgatási szervezetbe, mások a török hadsereg számára szállított
élelmiszerek révén igyekeztek tőkéjüket gyarapítani.
Ezekből is látható, hogy a budai zsidók sorsának alakulása, fő
vonásaiban, jól nyomon követhető. A török összeírásokból, a Budán
szép számmal előkerült zsidó sírkövek felirataiból s más
szórványadatokból több száz budai zsidó nevét ismerjük már.
Többségük arc és személyiség nélküli árnyként vonul el előttünk,
mindössze néhány arcél körvonalai bontakoznak ki határozottabb
vonásokkal. Ilyen a nagy tudós hírében álló Efrajim ha Kohén rabbié,
akinek életútját fia örökítette meg az utókor számára apja
döntvénytárának kiadásához csatolt előszavában. Efrájim Vilnóból
menekült Morvaországba, ahol Trebitschben és Meseritschben élt.
Innen Prágába, majd Bécsbe vándorolt, onnan szólította Budára az
itteni hitközség hívó szava. 1666-tól 1678-ig töltötte be a budai
rabbi tisztét, a hitközség neve az ő működése nyomán vált ismertté
szerte a zsidó diaszpóra világában. Mind a török birodalomból, mind
Itáliából és a német birodalomból gyakran fordultak hozzá, hogy
döntéseit, tanácsait kikérjék.
A budai közösség ismertségét igazolja az a tény is, hogy 1617-ben a
Jeruzsálemi Pinhász szerint a szafedi(cfati) askenázi hitközség 9
hitközséggel, köztük a budaival levelezik.ix
A budai zsidó közösségnek is megvoltak a maga egyesületei. A
responsumokból ismert, hogy működött jótékonysági, temetkezési és
betegápoló egylet. Budát külföldön is tisztelték, egy forrás szerint
a galut egyik legelőkelőbb közössége volt. Ezeken túl megvoltak azok
a körök, melyekben a férfiak esténként vagy hetente egy éjszaka a
Bibliát, a Szentírás-magyarázatokhoz a Talmudot,illetve a zsidó
misztikát tanulmányozták, megfelelően képzett emberek segítségével.
Egy ilyen 30 főből álló társaság vezetője volt Schulhof Izsák.1
Összefoglalva elmondhatjuk azt, hogy a zsidóság életében a török kor
áldásokkal teli volt, amely kort Buda visszafoglalása szakította meg
és fejezte be.
Felhasznált irodalom:
1. Raj, Tamás-Vasadi, Péter: Zsidók a törökkori Budán. Makkabi
Könyvkiadó. Budapest.2002.
2. Scheiber,Sándor: Magyarországi zsidó feliratok a III.századtól
1686-ig. Budapest.1960.
3. Schulhof,Izsák: Budai Krónika. Európa Könyvkiadó ( Magyar
Helikon). Budapest.1979.
4. Zolnay, Laszló: Buda középkori zsidósága és zsinagógáik.
Budapest. 1987.
1 Raj,Tamás-Vasadi,Péter: I.m., p. 50.
i Schulhof,Izsák: Budai Krónika, Európa Könyvkiadó ( Magyar
Helikon), Budapest, 1979, pp.5-6.
ii Zolnay, László: Buda középkori zsidósága és zsinagógáik,
Budapest, 1987, p.37.
iii Zolnay,László: I.m., p. 37.
iv Zolnay,László: I.m., p. 37.
v Szakály,Ferenc: Aki a török Budát elsiratta in: Schulhoff,Izsák:
Budai Krónika, Európa Könyvkiadó ( Magyar Helikon), Budapest, 1979
p.78.
vi Schulhof, Izsák:I.m., p.79.
vii Idézi Szakály Ferenc in Schulhof, Izsák: I:m., p. 79.
viii Schulhof,Izsák: I:m., p.80.
ix Raj,Tamás-Vasadi,Péter: Zsidók a törökkori Budán, Makkabi
Könyvkiadó, Budapest, 2002, pp.49-50.
Budapest, 2006.05.
Ambrus Sándorl
zsidó művelődéstörténet előadó szak III. évfolyam
|
