Dr. Szollár Beáta zsidó művelődéstörténet szak, I. évf.:
A szokás és törvény egymáshoz való viszonya

A MÓZESI TÖRVÉNYEK ÖSSZEVETÉSE GAIUS, PAULUS, ULPIANUS MŰVEI ÉS EGYÉB RÓMAI JOGI SZÖVEGRÉSZEK ALAPJÁN


Témaválasztásom a Tóra - Szóbeli Tan (D'Rábánán) a Torá Se B'ál Pe és az Írott Tan (D'Orájtá) a Tora SeBiktáv valamint a római törvényhozás legrégebbi alkotása a XII táblás törvénykönyv -későbbi nevén lex XII tabularum hatalmas anyaga alapján összevetni a mózesi törvényeket Gaius, Paulus, Ulpianus műveiből megismert és egyéb római jogi szövegrészekkel. Jelen dolgozatom pars pro toto - rész az egészből, tekintettel az anyag terjedelmére és annak mélységére, mellyel a további tanulmányaim során foglalkozni kívánok. A terjedelmes bibliai héber szövegű Mózesi törvények és szövegmagyarázatok lemásolását technikai okok miatt kényszerültem mellőzni.

Akár a jelent nézzük, akár a múltra tekintünk vissza, mindenütt azt találjuk, hogy az emberek közösségben élnek és hogy az embereknek ez a társas együttélése mindenhol és minden időben bizonyos meghatározott szabályok uralma alatt áll, az emberek élete, az emberek cselekvősége, nagyjában és egészben bizonyos meghatározott szabályok szerint bonyolódik le.

Ezeknek az életszabályoknak eredetét - különbség nélkül mind - a vallás akaratában kereste és találta meg az emberi felfogás, amely az élet minden viszonyát, a társadalom minden intézményét, a természet legkülönbözőbb jelenségeit, egyszóval: az egész természet rendjét egy felsőbb, egy a természet felett álló hatalomra vezette vissza. Ezzel a körülménnyel áll összefüggésben az a tény, hogy volt az emberiség történetében egy olyan időszak, amelyben a legkülönbözőbb életszabályok, mint többek között: a hit, az erkölcs és a jog szabálya - amelyek közül azonban egyik sem igényelheti magának a keletkezés elsőbbségét, mert minden valószínűség szerint együttesen, egyidőben fejlődtek azok ki a fölmerült szükséghez képest - ezek a szabályok mindannyian vallási szabályok formájában jelentek meg.

Hillélnek a klasszikus mondása híven tükrözi a zsidó vallás törvényeire, vallási gondolkodására, erkölcsi szellemére vonatkozó szabályt: " A mi neked gyűlöletes, felebarátodnak se tedd, ez az egész Tóra, a többi csak magyarázata (Sabb.31a)

Ennek nyomaival még a rómaiaknál is találkozunk s így válik csak érthetővé Ulpianusnak a jog hármas alapszabályára vonatkozó tanítása, amely nemcsak erkölcsi, hanem praeceptum iuris, azaz jogi parancs is: honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere -
( Ulp.D.1,1,10,1 )I

A rómaiaknál igen korán kibontakoztak a vallási szabályok köréből a jog szabályai, minden valószínűség szerint az azok megismerése iránt fokozottabban érzett szükség nyomása alatt, ami azután hogy viszonylag korán kielégítést nyert, a vallási szabályok és a jogszabályok között való megkülönböztetésre és ennek élénken tartása vezette őket.

A római ius legrégibb forrása a szokásjog. Az ősi társadalom első normái akkor jöttek létre, amikor a különféle életviszonyokra nézve bizonyos gyakorlat, szokás alakult ki. Ez a gyakorlat a rendezett életviszony jellege vagy a gyakorlat érvényesülésének szankciója szerint lehetett vallási vagy erkölcsi.


A rómaiaknál viszonylag igen korán egymással szembeállítva találjuk az Istenek kinyilatkoztatta vallási szabályokat és az emberek, a polgárok alkotta jogszabályokat a fast és a just. A XII táblás törvénykönyv hű példa erre, amelyet emberi alkotás eredményeként állít a római felfogás. A rómaiak számára a fas az embereknek az Istenhez, a jus ellenben az embereknek egymáshoz való viszonyát határozta meg - történeti időre vonatkozóan megállapíthatóan - úgy, hogy ellentétbe sosem kerültek egymással, amit különben ki is zárt az a körülmény, ahogy a rómaiak vallása állam-vallás volt. Mind a kettő megmaradt a maga körében, s ha - amint ez kivételesen mégis előfordult - a fas átlépte is azt, csak ott tette, ahol a jus hézagosan vagy egyáltalán nem állított fel szabályokat. Azonban a fas befolyással volt a jus-ra, ez tagadhatatlan.

A befolyás feltűnik többek között a büntetőjogban ( a sacratio őseredeti intézményében, amely a kiközösítésnek felel meg - at homo sacer is est, quem populus iudicavit ob maleficium: neque fas est eum immolari, sed, qui occidit, parricidi non damnatut. A büntetés - nevezetesen a halálbüntetés - poena capitis - végrehajtásának két módjánál. a consecratio capitis et bonorum-nál, a bárddal való fejvételnél, amely éppen olyan ceremóniák mellett ment végbe, mint az áldozati állat leölése. b. a poena cullei-nél, amely abban állott, hogy a bűnöst bőrzsákba varrva vízbe dobták s amelynek alapgondolatát a víz tisztító erejében való hit képezte ), a közjogban - a régi jus civile nem egy intézményét illetőleg szabályát vezetik vissza a sacrális eredetre. II.2

A jogforrásnak, aszerint, hogy a jogot ismeretelméleti vagy lételméleti szempontból vizsgáljuk, két fogalma ismeretes a jogelméletben. Az ismeretelméleti értelemben vett jogforrás nem más, mint a jog megjelenési formája vagyis ahonnan a jog megismerhető, lételméleti szempontból ezzel szemben az minősül jogforrásnak, ami a jogot létrehozza, amitől annak léte származik.

A tárgyi értelemben vett jog - a jus -a rómaiaknál a társaságban élő emberek külső életviszonyinak hatalommal biztosított rendje, az emberek külső életviszonyaira vonatkozó szabályok összessége volt, amelyeknek végső forrása az emberek akarata. A római jogot a rómaiak alkották meg a maguk céljaira s a maguk céljainak és viszonyainak megfelelően:.... populus ipse sibi jus constituit, id ipsius proprium est.

A jog tipikus megjelenési formái náluk is a szokásjog és a törvényjog voltak, jelentőségre és szerepre is egymással szemben különböző időben különbözőek.
A XII. táblás törvénykönyv megalkotásától fogva egészen a császárok idejéig csak alig egynéhány törvény jelzi a magánjog fejlődésének hosszú útját, ezalatt a közel nyolcszáz esztendő alatt a jogalkotás túlnyomóan a szokásjog formájában ment végbe, ami szükségképpen kihatott a jogról való felfogásuk tartalmának kialakulása is, amely felfogás a jus fogalmát a lex fogalma fölé emelte.


Ez a felfogás, amely a jogot nem annyira a törvényben, mint inkább az élő gyakorlatban látta, adja meg a praetor jogalkotás terén való szerepének magyarázatát, ez teszi érthetővé azt a szabad állást, amelyet az írott anyaggal szemben elfoglalt. Később persze a törvényjog útján való jogalkotás került fölül, amint a törvényjog háttérbe szorította a szokásjog jelentőségét és szerepét s még inkább, amint a császárok állást foglaltak magának a szokásjognak erejével szemben is, maguknak tartván fenn a szokásjog hatályának elismerését vagy megtagadását.

A mózesi törvényekhez, csakúgy mint a római joghoz szükségképpen hozzátartozik a szokás III., a szokásjog és jogszokás. Ugyanakkor, amennyire azonos kiemelkedő fontossága, eltérő kialakulása és szerepe. Rómában ez a jog mindig íratlanul keletkezett, vagyis létrejöttéhez nem volt szükséges az írásba foglalás, ezért a szokásjogot a rómaiak - görög mintára - szembeállították az írott joggal, vagy a leírt törvényekkel. Ezzel szemben a mózesi törvények soha nem állnak szemben a szokásokkal. A Bábelből visszatérő bölcsek, hogy megszilárdítsák a nép hitét, óvják, védjék Tóráját új törvényeket, rendeleteket és szokásokat hoztak be és hogy ezeket a visszatérők érvényeseknek el is fogadhassák, a Tórából vezették le és abból származtatták valamennyit. A Tórából, amely már szentségi erővel bírt mindenki előtt. E felfogás szerint tehát a Szóbeli Tan kiindulása Ezra idejébe esik. IV.

Ugyanakkor ismert a régi hagyomány, hogy az írásba lerögzített Tórán kívül vannak még ősi hagyományok, amelyek ugyanaddig nyúlnak vissza, mint az Írott Tan. Azonban már korán kétségek merültek fel aziránt, hogy ezek a Szentírás-magyarázatok visszanyúlhatnak-e a zsidóság kezdeteihez, Mózes idejébe? Bizonyára már a Tóraadás ideje előtt is voltak a zsidó népnek törvényei és hagyományai, amelyek továbbra is megmaradtak és alapjául szolgáltak az Írott Tannak. (Midőn Izrael visszatért a bábeli fogságból, Ezra és a többi írástudó szükségét látta annak, hogy a népben megerősítsék a hitet. Izrael tíz törzse elveszett - vitatják, hogy nyomtalanul - Judán és Benjaminon szintén meglátszott a hosszú bábeli fogságban való tartózkodás. Azalatt az idő alatt amíg ott voltak, elfelejtették nyelvüket, arameusul beszéltek, bábeli istenneveket adtak gyermekeiknek, átvették tőlük a hónapneveket, felhagytak régi írásukkal.)

A misna a hagyományos zsidó jognak, vallási és polgári törvényeknek kódexe. Nyelvezete a rabbinikus, vagy újhéber, mely a bibliai szókincsek továbbfejlesztése, újabb nyelvtani formákkal való gazdagítása. Tartalma túlnyomóan haláchikus, csak két traktátus teljesen haggáda: Abót és Middót.

Ezenkívül a traktátusok végén, vagy egyes haláchák köré csoportosítva találunk haggádát. A misna stílusa rendkívül tömör, szűkszavú. Többnyire névtelenül hozza a haláchát, gyakran megnevezi a tannát, vagy a Bölcsek nevében említi.
A misna szűkszavúsága szinte provokálta a további megvitatást. A talmud a misna minden egyes tételét behatóan elemzi, a vallási törvényeken kívül a polgári és bűntető perrendtartásnak legkülönbözőbb kérdéseit úgy, hogy jogi felfogása a statuálta jogintézmény olykor túltesz a római jogon.

Rómában a XII táblás törvény megszületéséhez a szokásjogi szabályok publikálatlansága folytán azok bírói alkalmazásával nem lehetett ellenőrizni, mivel a jogszabályok ismerete pontifices kollégiumának titkos tudományát képezte. A nép hallgatólagos egyetértése ( tacitus consensus populi elfogad egy gyakorlatot, amely írásba foglalás nélkül ( sine ullo scripto ) utóbb mindenkit kötelez (tenebunt omnes ).

Az írott törvény intézkedései sohasem meríthetik ki a gyakorlati élet eshetőségeit. Az írott szövegből bizonyos hermeneutikai eljárással és a már magától fejlődő szokásjog alapján újabb törvény vezethető le, hogy a felmerült különböző esetekre alkalmazzák.

A XII tabulae-t megelőzően a törvényhozásából név szerint mintegy 30 törvény ismeretes, melynek szövege nem maradt fenn. Ezek többsége sem normatív jogszabály, hanem politikai tartalmú intézkedés. Fontos kivételt képez a lex Aternia Tarpeia ill. a lex Menenia Sestia, mely a későbbi források szerint a magistrátusok bírságolási jogáról és a kiszabható bírságok (multae) maximális összegéről ( 30 ökör=30x100 as és 2juh=2x10as, összesen tehát 3020 as) rendelkezett.

A legrégebbi időknek a komplex normarendszerét a rómaiak mores maiorum ( az ősök szokásai ) elnevezéssel jelölték, amely általános, differenciálatlan, vallási-erkölcsi-jogi normák rendszere volt.

Bizonyos szabályok, normák rendszeres követése és kivételesnek minősülő megsértése igen korán kialakította azt a tudatot, hogy e normák betartása nemcsak elvárható, illetve megszegésük nemcsak büntethető, hanem e szabályok kötelező erejűek. Azáltal, hogy az egyes normák kötelező ereje a szokások révén megszilárdult, megszegésüket pedig az állam által gyakorolt szankció rendszeresen és következetesen sújtotta, a komplex ősi normarendszerekből önállóvá váltak a jogi normák, így kialakult a vallási és erkölcsi normáktól egyre inkább önállóvá váló szokásjog.

A jog önálló normarendszerré válása azzal járt, hogy az istenek jogainak tiszteletben tartását (fas) illetve megsértését ( nefas) egyre élesebben elhatárolták az ősi különös értelemben vett iustól, illetve megsértésétől ( tágabb értelemben vett iniuriától ) A törvénykezésre alkalmas napokat dies fastinak nevezték, míg vallási ünnepek számára fenntartott napokat, melyeken a bíráskodás az isteneket sértette volna, a dies nefastinak tekintették.

A szokásjog fogalmát, különösen a consuetudo lényeges részének írásba foglalása után - amit Rómában a XII. táblás törvény valósított meg - nem könnyű meghatározni. ( A puszta írásba foglalás nem teszi írott joggá a szokásjogot.)

Ha a jogi szabályozást állítjuk szembe - mint például a gyámság és gondnokság - az egyes jogintézményekre mindkét esetben részletes rendelkezést találunk.

A gyámság és gondnokság tárgyalása: a gyámság és gondnokság intézménye mind az archaikus Rómában, mind a zsidó kultúrában a tágabb értelemben vett családi vagyonegységv fenntartását szolgálta és mindkét jogi megközelítésben még kifejezetten a gyám érdekeit jutatta érvényre. Ezt tükrözi az a szabály is, amely szerint a gyámi tisztség éppen azt illette meg, aki a gyámolt vagyonának várományosa volt a törvényes öröklés rendje szerint.

Tutela est', út Servius definit, 'vis ac
potestas in capite libero ad tuendum
eum, qui propter aetatem sua sponte
se defendere nequit' ( Paul.D. 26,1,1pr
)
A gyámság - Servius meghatározása szerint
erő és hatalom egy szabad személy felett annak
védelmére, aki kora miatt magát megvédeni
nem képes.

A rómaiak a IV. századig kétféle gyámságot különböztettek meg, a serdületlenek gyámságát ( tutela impuberum ) és a nők gyámságát ( tutela mulierum)

Ezzel szemben a zsidó vallási törvények szerint ha valaki idegen fogságba jutott - Ráb szerint - nem teszik meg a rokont gondnoknak, Sámuel szerint igen. " Ha értesültek, hogy meghalt, mindenki szerint gondnokot állítanak ( mert úgyis örököl ) csak az esetben vitatkoznak, ha nem értesültek róla, hogy meghalt. "

Ráb azt mondja, nem állítanak gondnokot, hátha még kárt tesz a földnek ( elhanyagolja, vagy nagyon kihasználja ) Sámuel szerint igen, mert a gondnok mintegy felesnek tekinthető ( aki a munkájáért a visszatérő tulajdonostól a felét, harmadát vagy negyedét kapja), tehát bizonyára nem okoz kárt.

"Aki gondnokságba veszi az idegen fogságba jutottnak birtokait, nem veszik ki felügyelete alól..." - mit érthetünk a fogságba esettek birtokai alatt? Ha például valakinek atyja, testvére vagy valamely örökséghagyója világgá ment és értesültek, hogy meghalt.... "Az elhagyott birtokokat azonban kiveszik a rokon ( gondnok) felügyelete alól..." - melyek azok? Ha atyja, testvére stb. világgá ment és nem értesültek arról, hogy meghalt. Simon b. Gamliél egy közlésre hivatkozik, hogy a foglyul ejtettek birtokai és az u.n. elhagyott birtokok körüli jogi eljárás egyenlő, az utóbbiak sem vétetnek ki a rokon felügyelete alól.

Van egy harmadik eset is: ha a tulajdonos szándékosan hagyja el birtokát, itt már nincs joga a rokonnak azt gondozásába venni, mert a tulajdonos nyilatkozott, vagy megjelölte volna. Mivel hallgatott, bizonyítja, ellenére van a gondozásbavevés (Rasi)." R. Jehúda mondá Sámuel nevében: ha valaki fogságba jutott és a földjén van gabona learatni, szőlő szüretelni, pálma -és olajfa gyümölcseit leszedni, a bét-din bemegy a birtokba, gyámot állít aki arat, szüretel, gyümölcsöt szed ( az egész készletet megőrzi a tulajdonos számára ) s csak aztán helyezik a rokon gondozása alá ( aki megjavítja, ápolja a földeket s ezért bizonyos rész illeti meg.) Miért nem nevezünk ki mindig gyámot? ( Akinek nem jár érte semmi) "

Mert a bét-din csak kiskorú árvák érdekében fárad gyámot keresni, aki önzetlenül, a vallásos erény kedvéért vállalkozik is, de felnőttek részére nincs gyám. R. Huna mondá: " a fogságba jutott birtokaira nem helyeznek kiskorú rokont, mert inkább árt, mint használ, többet ér az idegen." (Rasi)...

Obligationes bilateráles inaequales - egyenlőtlenül kétoldalú bonae fidei kötelemnek számított például a római letéti szerződés, a deposítum. Ingó dolog ingyenes őrizetbe adása bármikori visszaadás kötelezettsége mellett, amiből kifolyólag a letevő rendszerint csak hitelezőként szerepelt ( visszakövetelhette a letett dolgot ), a letéteményes viszont - mivel ingyen vállalta a megőrzést - rendszerint csak adós ( felhívásra vissza kell adni a dolgot.)
Ha azonban a megőrzéssel költségek merültek fel ( például a letétbe adott állatot etetni kellett, akkor a letéteményes ezen költségei megtérítését követelheti: tehát ebből a szempontból ő hitelezővé, a letevő pedig adóssá vált. Ilyen esetben azonban az ellenkövetelés nem ellenértéke a főkövetelésnek, nem egyenrangú azzal, a kettő nem feltételezi egymást. A depositarius - bár tipikusan őrizetről van szó - mégis , mint ingyenadós csak dolusért felel, azaz ha például a dolgot ellopják tőle, vagy akár kisebb gondatlanság következtében elveszíti azt nem felelős. Ha viszont felhívásra dolusa folytán nem adja vissza a dolgot, mint késedelmes adós felel a vis maiorért is.

A letétre vonatkozó szabályozást nemcsak a római jogban találjuk meg.
"Aki átvesz valamit megőrzésre, arra úgy vigyázzon, mint szent és isteni tárgyra, és senki akár férfi akár nő be ne csapja azt, aki valamit rábízott, még ha egész halom pénzt is nyerhetne rajta, és bizonyos lehetne benne, hogy sohasem bizonyul rá. Mert mindenki cselekedjék becsületesen, gondoljon lelkiismeretére és különösen az Örökkévalóra - aki elől egyetlen gonosz ember sem bújhat el - hogy mindig bizonyságot tehessen: csak olyan dolgokat cselekedett, amelyekért rászolgált embertársai dicséretére."

( Báb. mecz.38a ) " Ha valakinél gyümölcsöt deponálnak, ne bántsa, még ha tönkre megy is " ( például rothadás által -Rasi) Eszerint megfelel a római jogi szabályozásnak, miszerint a letéteményes nem használhatja a dolgot, ha mégis használná furtum usust követ el, és emellett meg kell térítenie a használat folytán keletkezett esetleges károkat is.
R. Simon b. Gamliél szerint: " eladhatja a bét-din előtt, mert ez esetben úgy tesz, mintha egy elveszett tárgyat visszaadna a tulajdonosának." A gemara így fejtegeti: "miért nem szabad eladnia, mégha romlik is? "Azt mondja R. Jóchanan: a misna vitája arra vonatkozik, ha csak a szokásos mérvben romlott meg, de ha ezen túl is, akkor a Bölcsek koncedálják, hogy szabad eladnia - ezzel megmenthető a tulajdonos számára ami menthető. R. Abbá b. Jákob azt mondja, hogy a halácha Simon b. Gamliel szerint van ( azaz, hogy eladhatja ). Gamliél nézetéből következik, a fogságba jutottnak birtokába helyezik gondnokul a rokont, ( míg vissza nem tér a tulajdonos), a Bölcsek szerint ezt nem szabad. Ezzel szemben a talmud: "hátha csak a misna esetében enged Simon b. Gamliel beavatkozást, mert máskülönben az egész depozitum tönkre menne, de a földbirtoknál, bár az elhanyagolás által vesztene értékéből, maga a tőke nem pusztul el a azért nem szabad a rokonnak gondozás alá vennie?" Viszont a Bölcsek csak a misna esetében tiltják a beavatkozást ( a gemara említette okok miatt), de a foglyul ejtés következtében ) gazdátlanná lett birtok gondozását megengedik.

A gemarának tényleg az a megállapodása, hogy a tárgyalt két eset különböző természetű, hogy t.i. a Bölcsek tilthatják a pusztuló terményeknek a megbízott által való eladását, de azért megengedhetik a gazdátlan földnek örökösödési joggal bíró rokon által való gondozását a tulajdonos visszatértéig.

Az egyes törvényeket szentírási alapra helyező midrást találunk a talmudban, a tóraszöveg egymásutánját követve, a haláchikus midrásművekben. Haláichus, mert a Tórának törvényi részeit magyarázzák, az egyes vallástörvényeket levezetik, vagy a már meglévő törvényeknek jogalapot keresnek a bibliai megokolás által.

Amíg a rómaiak a szokásjogból törvényeket alkottak, ez képezve a római jog alapját, addig a szentírásmagyarázat a midrás biztosítja a szóbeli tanok létjogát. (Jeruzsálemi Talmud, Nedarim 9)
"Nagy dolog a Tóra, mert életet ad művelőinek, mind ezen a világon, mind a túlvilágon, amint az le van írva: ">Mert életet adnak (a Tóra szavai) azoknak, akik megtalálják őket, és gyógyulást egész testüknek.<" (Atyák 6:7; Mislé 4:22)


Felhasznált irodalom:

Dr. J.H. Hertz: Zsidó Biblia Mózes öt könyve magyarázatokkal Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület Bp. 1996

Vécsey T.: A római jog institutioi jogtörténeti bevezetéssel a forrásokba Bp. 1907.

Gaius institutioi ford. Bozoky A.: Bp. 1884 új ford. Brósz R.: Bp. 1990.

Collatio legum Mosaicarum et Romanarum

A XII. táblás törvény töredékei ford. Zlinszky J. Bp. 1986

Czyhlarz K.: A római jog instituciói

Tanulmányok az állam és jog kérdései köréből Bp. 1953. Jogi kiadó

Szichenhizt M.: Institutiones iuris prinoti Romani 1829.

Helle Károly: A római jog forrásinak története különös tekintettel az ismert forrásokra 1909.

Thorleif Boman: A héber és a görög gondolkodásmód egybevetése Bp. Kálvin János Kiadója 1998


Jegyzet
i  tisztességesen élni, mást meg nem sérteni, mindenkinek megadni azt, ami őt illeti
II 2

III A hely szokása olyan, mintha törvény lenne. Csak olyan szokásra lehet alkalmazni, amit a Tóra és a vallástörvények megengednek vagy nem tiltanak.
IV Az Írott Tant - a Tórát - Mózes vette át a Sínai hegyen. Ugyanott és ugyanakkor - tartja a zsidó szájhagyomány - Mózes megkapta a Tóra törvényeinek magyarázatát és annak betartásához szükséges utasításokat, és azonnal tovább is adta, vagyis megtanította rá Áron fivérét és annak fiait, valamint Izrael véneit.
Az Írott Tan évszázadokon keresztül mint szájhagyomány szállt apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre. Nem volt szabad leírni, az emlékezetnek gyakorlásából állt a tanítás. Igy lett az ismétlésnek s a tanulásnak fogalma szinoním sáná, mely voltaképpen annyit tesz, mint ismételni. Ebből a főnév misná. A haláchának a jelzett módon való tanítója héberül sóne, arámul tannának nevezik. A haláchának szóbeli tanítása, szájhagyományként való örököltetése egyik nemzedékről a másikra R. Júda Hannászi idejéig tart.

V Dicitur etiam kapitis demi-
nutione solui societatem, quia
ciuili ratione kapitis deminu-)
tio morti c oaequat(úr):sed úti
q(ue) si adhuc (con) sentiant in
s o ci a etatem, noua uide-
tur incipere voci a etas.
Item si cuius ex sociis bo-
na public a e aut priuati m
ulpierint, soluitor so-
ci a etas.
Sed ea quidem soci a etas
de qua loquimur, id e st q oe nu-
do con sensu con trabitur, iu-
ris gentium e st itaque i nter omne s
h omines naturalis ratione
constitit. e st a u t em aliud genus
soci a etatis proprium
ciuiumRomanor um.
olim enim mortuo pa-
tre familias i iter suos h ere des
quaedom erat legitima
simul et naturalis voci
a et a s, quae appell abatur
ercto non cito, id est dominio

Gaius a consensuális societas-szal az örökösközösség intézményét állította szembe, amit a párhuzam kedvéért szintén societas-nak nevez ( societas ercto non cito). Ezt az örökösközösséget, a pater familias halála után együtt maradt sui heredes közösségét már régen ismerjük consortium néven. ( D.3.5.26. pr. D. 10.2,39,3.,) Ha vizsgáljuk a kollektív családközösség és az ezt létrehozó okokat, azt mondhatjuk, hogy a consortium átmeneti kapocs a kollektív családközösség és a klasszikus társaság között. Azonban a consortium, miként ezt Gaius jellemzi, nem azonos a családközösséggel, hanem csak annak későbbi fokozata. A kollektív családközösségben a vagyon nem a családfőé, hanem a családé, mint egységé. Ezért nem is rendelkezhettek vele úgy, mint a teljes jogú tulajdonosok, már azért sem, mert abban az időben az egyéni tulajdon elve még nem fejlődött ki, hanem a vagyont úgy kellett tovább adniuk, amit azt ők örökölték felmenőiktől. A gyerekek egész természetességgel foglalják el apjuk helyét. Ez bizonyítja a " heres" etimológiai kapcsolata az erus - ( dominus )-szal valamint a heres suus, vagyi a családfő halálával önjogúvá vált fiúra vonatkozó különös öröklési szabályok jellege. A heres suus atyja halálával ráháramló javakat birotkbavéve tulajdonképp saját tulajdonát veszi birtokba. Sui quidem heredes ideo appellantur, quia domestici heredes suut et vivo quoque parente qodammodo domini existimantur ( Gaius II. 157.). Tehát nem annyira öröklésről van szó, mint inkább continuatio dominii eorem perducere, ut nulla videatur hereditas fuisse, quasi olim hi domini essent, qui etiam vivo quoque patre quodammodo domini existimantur....itaque post mortem patris non hereditous percipere videntur, sed magis liberam bonorum administrationum consequiatur ( Paulus, D. 28.2.11)

Vagyis tulajdonképpen az administratio bonorum száll a gyermekre, ami azonban valójában nem új jogviszony, hanem csak a régi állapot folytatatása. Az egész változás abban áll, hogy az ifjabb nemzedék szad rendelkezéshez jut. Ezek a szabályok nyilvánvalóan elsősorban a családi vagyonközösség jellemzői. A fel nem osztott családot a. sacrális és b. gazdasági szükségszerűség hozta létre.

a. A sacrális szükségszerűség római familia szoros vallási egységéből folyik. Az istenek tisztelete és az ősök kultusza a családra jutott, ezért a folytatásáért a család egyetemlegesen felel.

b. A gazdasági szükségszerűség arra kényszerítette a családtagokat, hogy a földet közösen műveljék, mert a föld megművelése az erők egyesülését kívánta meg. Nem szabad elfelejtenünk, hogy azokról az időkról van szó, amikor a nomád életről a földművelésre tértek át. Abban az időben a rabszolgák száma nagyon korlátozott volt, valószínűleg csak 1 rabszolga tartása volt szokásos. A szükséges munkát tehát csak közös erőkifejtéssel tudták elvégezni. Eszerint a családközösség az életviszonyok kényszerítésének következménye. A közösség folytatása nem is lehetett kérdés, a közösség megvolt és meg is maradt.
A consortium szerkezetének következménye az lett, hogy valamennyi tag az egész vagyon tulajdonosa és így valószínű, hogy az atya halála után a vagyonközösségben maradt fiúk mindnyájan ugyanabba a census-ba kerültek, amelyikben atyjuk az egész vagyon alapján volt. Ez és a közösség képviselte erő politikailag elönyt biztosit a közösség tagjainak. A területileg szomszédos családok között egy szövetségi rendszer valósult meg, ez egyre nagyobb erőt jelentett a civitason belül. Az erkölcsi oko közül legerősebb a római familia szoros morális összetartó ereje és a régi családközösség emlékéhez való ragaszkodás.


Ercto non cito olyan régi szavakból áll, hogy a klasszikus-kori római auctorok is mindnyájan szükségesnek tartják az idézett szavakat megmagyarázni, mert jelentésüket senki nem értette volna meg. Gaius az erciscere-nek, amiből erctum származik, dividere jelentést tulajdonít (II.219) Találunk olyan magyarázatot is, mely szerint a szavak jelentését erciscivel kapcsolja össze, amit viszont coercere-re, vagyis arcere-re vezet vissza. Ennek jelentése bezárni." Felmerült az a nézet, hogy erciscere- az örökséget felosztnai, erctum ciere-bőlszármazott. Erctum, ciere-vel együtt alkalmazva csak valami mozgatható dolog lehet. A XII. táblás törvény elütti ősi időben, amikor még nomád élet folyt, a meghalt pater familias fiai a tulajdonukat képező, körülkerített csordát szétterelték, mire, mire kis részcsordák álltak elő, melyeket azután újra külön-külön bekerítettek ( diser (c)tio), ezek új erctumot, az örökös saját örökségül kapott tulajdonát képezték.A consortium, illetőleg societas ersto non cito - szöveg érdekes és a római család fejlődésére igen jelentős adatokat tartalmaz.Az intézmény sajátossága római: mai szemmel nézve határozottan különös közösség volt.Tagjai - legalább a XII. táblás törvény óta - mindannyian rendelkeztek az egyoldalú felosztás, illetőleg felbontás jogával.Időtartama tehát tisztán valamennyi tag megegyezésétől függött, mert akérmelyik bármikor előidézhette a közösség megszüntetését.Mindegyiküknek egyenlő jogai voltak nemcsak a vagyon élvezése, hanem a fölötte való rendelkezésre is.

Vissza