Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VII. Nemzetközi
Tanácskozásán, melynek címe: "TE ÉRTED..." volt. (Debrecen, 2005. május 27
- 29.)
Egy évvel ezelőtt, amikor találkoztunk azt is ünnepeltük, hogy Magyarország az
Európai Unió tagjává vált. Nagy érdeklődéssel figyeltük, amikor június 18-án
Brüsszelben, az Unióhoz tartozó huszonöt ország állam- és kormányfői aláírták
azt az alkotmányos szerződét, amely még nem alkotmány a szó szoros értelmében,
amelyet még minden országnak ratifikálnia kell. Ez a szerződés egy preambulumból és
négy részből áll.
A vita a preambulum körül folyt, hogy bevegyék-e Európa keresztény
"örökségét". Ezzel szemben egy számunkra is korrektebb meghatározás
született: "Európa civilizációt hordozó földrész", lakói ugyanis
"folyamatosan kifejlesztettek olyan értékeket, amelyek a humanizmus alapjául
szolgálnak: az emberi lények egyenlősége, szabadsága, az ész tisztelete"; és
"szándékukban áll folytatni a civilizációnak, a haladásnak, a jólétnek ezt az
útját minden lakója javára, beleértve a leggyengébbeket, és leginkább
rászorulókat."
Európa népei, jóllehet "büszkék maradnak önazonosságukra és nemzeti
történelmükre, elhatározták, hogy felülmúlják az ősi megosztottságot, s egyre
szorosabb egységben építik közös sorsukat. Ebben a nagy kalandban Európa
kiváltságos helyet biztosít az emberi reménységnek: az európai állampolgárok
inspirációt merítenek Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből,
amely értékek mindig jelen voltak örökségében, s a társadalmi életbe kapcsolták a
személy központi szerepét, sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogait és a jog
tiszteletét."
Az első fejezet 51. paragrafusa az egyházak és nem felekezeti szervek státuszáról
szól, amely leszögezi, hogy az Unió tiszteletben tartja, és nem veszélyezteti azt a
státuszt, amelyet az egyes nemzeti törvényhozások biztosítanak az egyházaknak, a
vallási társulatoknak vagy közösségeknek a tagállamokban. Az Unió Alapszabályában
olyan szavak szerepelnek, mint szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállam, emberi
jogok tisztelete, tolerancia, igazságosság, szolidaritás; melyeknek zsidó gyökere
van. Amikor a szerződést figyelmesen átolvassuk két hiányosságot észlelünk. Az
egyik, hogy nem beszél a családról, amely minden társadalom alapsejtje. A másik az,
hogy jó lett volna, ha a szerződés kifejezetten elutasítja a támadó háborút, mint
a tagországok közötti konfliktusok megoldásának eszközét.
Amikor az Európai Unió alapszabályát lapoztam, és kinyitottam szent iratainkat, az
alábbi rész, mintegy véletlenül került hozzám. "S mondá az Örökkévaló
Józsuénak: "Menj át a Jordánon!"; s Józsuénak át kellett mennie. A
Jordán szó azt jelenti, hogy sebes folyó, de azt is, hogy halál. Veszélyes dolog volt
rajta átmenni, és féltek is az emberek, mert Izrael népe nem tudott úszni, csak
reménykedni, hogy az Isten segít. A zsidóságé volt már a Kánaán, mert Isten adta,
de nekik át kellett menni, hogy birtokba vegyék. A biztatás is megvolt: csak légy
bátor és erős, csak légy bátor és erős, se jobbra, se balra ne hajolj el attól,
amit Isten parancsol. Tudj egyenesen menni, ne légy szélben ingadozó nádszál, amely
azt nézi, hogy melyik embernek mi a véleménye.
A zsidó nép történelme során többször átment a Jordánon, a halál folyóján, s
mindig fenn tudott maradni. Így volt ez a huszadik században, Európában is, amikor a
Soá; a katasztrófa, a szerencsétlenség, a megsemmisülés sújtotta. Zsidó asszonyok,
férfiak, öregek, fiatalok, gyermekek és csecsemők millióit alázták meg,
sanyargatták, kínozták, fosztották meg emberi méltóságuktól, eddig soha nem
látott módon. Akik túlélték a szállítás, a megsemmisítő tábor borzalmait a
gázkamrákban lelték szörnyű halálukat. Azok, akik túlélték, egész életükben
hordozzák nyomait.
E minden előzmény nélküli példátlan bűn számos kérdést vet fel. Történészek,
szociológusok, politológusok, pszichológusok vizsgálják, hogyan kerülhetett sor
erre, s egyes esetekben hogyan zajlott le. A tudományos kutatások még messze járnak a
végeredménytől, hiszen ilyen eseményt nem lehet a történettudomány hagyományos
mércéjével a történelem sodrába beilleszteni.
Először is mélyreható erkölcsi emlékezésre van szükség, amely az áldozat
hangjára figyel és hallgat. A Soára emlékezés folytán valamennyiünknek át kell
menni a Jordánon, hogy tiszta ismereteink legyenek, s meg kell felelnünk annak a
parancsnak is: "Emlékezz meg!", amely az áldozatokra emlékezik és az
élőket figyelmezteti.
A Soára való emlékezést soha nem szabad kioltani. Amikor ez évben arra emlékeztünk,
hogy hatvan éve szabadult fel Auschwitz, akkor lelkünkben az is benne volt, hogy a
zsidó-keresztény viszony újragondolása szükséges.
A kereszténység évszázadokon át azt hirdette, hogy meg kell vetni a
"Krisztus-gyilkos zsidókat"; amivel közvetve ugyan, de jócskán hozzájárult
a Soá előidézéséhez. Ahogy Emánuel Lévinás zsidó filozófus megjegyezte, az
auschwitzi hóhérok ismerték a katekizmust, de ez nem tartotta vissza őket a bűnök
elkövetésétől.
Elsőként a protestáns egyház 1947-ben a svájci seelisbergi konferencián már
beismerte, hogy a "zsidók megvetésének" tanításával hozzájárultak a
hatmillió zsidó áldozat halálához.
A katolikus egyházon belül a második vatikáni zsinattól kezdve (1962-1965) van
változás, amely felismerte és elismerte a zsidók és a keresztények közötti
spirituális kapcsolatot, és elítélte az antiszemitizmus minden megnyilvánulását.
II. János Pál Pápa őszinte barátja volt a zsidóságnak, akiket "idősebb
testvéreinek" nevezett.
Azonban még nagyon sok feladat van a bűnbánat és megtérés útján.
Az egyház felelősségének el nem ismerése fejeződik ki abban, hogy az egyház
hangsúlyozza a különbséget a keresztény nép régi, pogromokhoz vezető
zsidóellenessége és a nácik modern, faji és pogány antiszemitizmusa között. Azzal,
hogy az egyház fiainak és lányainak a múltban a zsidókkal szemben elkövetett bűneit
elismeri ugyan, az egyház - amint tette II. János Pál Pápa 2000-ben, amikor
bocsánatot kért Istentől - ezzel szemben egyszersmind elutasította azt a gondolatot,
hogy az egyházat kollektív felelősség terhelné a zsidóüldözésért.
Hogy milyen sok tennivaló van az is mutatja, hogy a zsidó és katolikus
történészekből álló bizottság, amelyet 1999-ben hozott létre a Pápa, azzal a
céllal, hogy tanulmányozza az egyház magatartását a második világháború idején,
két évvel később félbeszakadt, mert nem volt biztosítva számára a szabad és
korlátlan hozzáférés a vatikáni levéltár anyagához. Ezért tovább sem
tisztázódhat XII. Pius Pápa szerepe, ami félő, hogy tovább terheli a
zsidó-katolikus kapcsolatot, annál is inkább, mert Vatikánban folyik XII. Pius
boldoggá avatási ceremóniája.
Ezért, hogy a Soát és előzményeit tisztán lássuk, s a zsidó-keresztény
párbeszédet tovább fejlesszük, döntöttem úgy, hogy e kérdésről szeretnék
szólni.
A kereszténység a zsidóságból jött létre. A vitákat a Tóra értelmezése körüli
kérdések váltották ki. Először belügynek számított a konfliktus, amely később
zsidó-keresztény konfliktus lett. Az Újszövetség sok helyen tükrözi a zsidók és
keresztények közötti akkoriban uralkodó ellentétek hevességét. A zsidók bűnét a
Passió azon idézetével indokolták: - Az egész nép azt feleli: "Az ő vére
rajtunk és gyermekeinken!" (Mt 27,25) - s Poncius Pilátus szerepe
minimalizálódott. Ez a felkiáltás kirekesztésre és ellenségeskedésre adott
alkalmat, s indokul szolgált a sok évszázados zsidóüldözés számára. A második
évszázad vége felé Szárdeszi Melitónál szerepelt először az a teológiailag
tarthatatlan vád, hogy a zsidók Istenölők.
A második századtól kezdve számos zsidóellenes értekezés olvasható. A IV. század
végén, miután Teodóziusz császár végleg betiltotta a pogány és eretnek
vallásokat, a keresztény egyházban fellépő mozgalmak, a zsinagógák elpusztítása
és kényszerítés útján próbálták a zsidókat elnyomni. A keresztény császárok
ugyan ragaszkodtak a zsidóság "mint engedélyezett vallás" megtűréséhez,
de ugyanakkor korlátozták is a zsidó birodalmi polgár jogait: például megtiltották
számukra különböző hivatalok gyakorlását, vagy új zsinagógák építését.
A teológia egyik irányzata a zsidók megtűrését azzal a várakozással kapcsolta
össze, mely szerint valamikor majd megmenekülnek, azaz megtérnek, de ezzel
párhuzamosan fejlődött tovább az elvetés teológiája is, mely szintén a bibliai
hagyományokra hivatkozott. A pápák és a középkori császárok elvben ragaszkodtak az
egyházi kánonjog és a római jog hagyományaihoz. Ezzel szemben a királyok, fejedelmek
és nemesek, valamint az egyházközségi klérus tagjai, a szerzetesek és a hívek
válságos helyzetekben mindig újból és újból bántalmazták a zsidókat.
Válságos helyzetekben - éhínség, háború, járvány, társadalmi feszültség - az
emberek bűnbakot keresve, a kelleténél gyakrabban fordultak a társadalom leggyengébb
láncszeme, a zsidó kisebbség ellen. A nép prédikátorai a zsidók üldözésére és
megölésére bujtogatták az egyszerű népet. Általában mindig voltak olyanok is, akik
a zsidók mellé álltak. de a világi és az egyházi hatóságok gyakran nem tudták,
vagy nem is próbálták megállítani a felhergelt népet, s nem nyújtottak hatékony
védelmet.
A negatív zsidókép nemcsak a teológiában, hanem a népi vallásosságban is
gyökerezett. Így a zsidóüldözést vagy mészárlást Istennek tetsző, sőt Isten
szándékában álló tettnek lehetett beállítani. Az első keresztes hadjárat során
arra biztattak a prédikátorok, hogy "Isten ellenségein" bosszulják meg
Krisztus vérét.(Mt 23,25) Noha püspökök általában megpróbálták megvédeni a
zsidókat, sok helyen keresztény lakosok is felléptek érdekükben, már 1096-ban
sokezer férfit és nőt, aggot és gyermeket mészároltak le. Sok zsidó a
kilátástalan helyzetben önkezével vetett véget életének.
Azoknak a vádaknak hatására, mely szerint a Talmudban, s más zsidó irodalomban
megsértették Krisztust és Szűz Máriát, 1242-ben Párizsban, majd máshol is
nyilvánosan elégették a Talmudot. Már 1290-ben elűzték a zsidókat Angliából, majd
1395-ig több hullámban Franciaországból. Különösen traumatikus hatással járt a
spanyolországi zsidóság kiűzetése. A keresztényeknek megtiltották, hogy az
elűzött zsidókat befogadják, így tízezreknek kellett spanyol hazájukat elhagyni.
Az újkorban sem javult lényegesen a zsidókhoz fűződő viszony. A reformáció
egyházai is átvették és tovább folytatták a hagyományos zsidóellenes
beállítódást. A zsidókat gettóba szorították, s nem rendelkeztek ugyanazokkal a
jogokkal, mint a nem zsidó polgárok. Kelet-Európával ellentétben Európa nyugati
felén a felvilágosodás elterjedésével felmerült az a törekvés, hogy javítsanak a
zsidók jogállásán. Elismerték polgárjogaikat, egyre erősebben vettek részt a
gazdasági életben, ezáltal azonban a zsidók a XIX. századi gazdasági válságok
okozta zsidóellenes hangulatkeltés és akciók céltáblájává váltak. A vallási
előítélet háttérbe szorult, az ellenségesség inkább gazdasági és társadalmi
okokból irányult a zsidók ellen.
A XIX. században a zsidóellenesség új formája jelent meg - az addig ismeretlen
állítással - mely szerint a zsidók alacsonyabb rendű fajhoz tartoznak. Ez a
fajelmélet a zsidók ellen felhozott gazdasági, politikai, kulturális vádakkal
kapcsolódott össze.
Minden idők legsúlyosabb zsidóüldözését a rasszista, társadalmi, politikai és
vallási zsidóellenesség keveréke előzte meg. A rasszista antiszemitizmus a
nemzetszocializmus programjává vált. Hitler már politikai felemelkedése előtt
nyíltan és agresszíven képviselte az antiszemitizmust. Amikor 1933-ban birodalmi
kancellár lett megkezdődött a németországi zsidók számára a rettegés ideje.
Elvesztették állásukat, a zsidó üzleteket bojkottálták, a zsidó szerzők könyveit
elégették. Az 1935-ös nürnbergi törvények megtiltották "árják" és
zsidók házasságkötését. 1938-tól kezdve arra kényszerültek, hogy
"Izrael"; vagy "Sára" nevet viseljenek. 1938 november 9-10-re
virradó éjszakán felgyújtották és elpusztították a zsinagógákat, üzleteket és
lakásokat fosztogattak. Harmincezer zsidót zártak koncentrációs táborba, százat
meggyilkoltak.
1942 január 20-án döntötték el "A zsidókérdés végső megoldásának"
végrehajtását, az európai zsidóság teljes megsemmisítését. A berlini Wannsee-i
konferencián tervezték meg azt, amit mi Soának nevezünk, melynek során hatmillió
hittestvérünket vesztettük el. Ezen a konferencián döntöttek a roma-holocaustról
is. Ezekben az években a keresztény egyház nem lépett fel a zsidók érdekében. Az
1938-as pogrom idején a német püspökök nem tiltakoztak nyilvánosan. A Soá ideje
alatt sem ítélték el félreérthetetlenül, nyilvánosan és egyértelmű módon a
zsidó nép ellen elkövetett gyilkosságokat. Ezt ma már azzal indokolják, hogy ha
felléptek volna, akkor a nemzeti szocialisták még kegyetlenebbül fordultak volna a
zsidó nép ellen. De féltek az egyházat érő megtorló intézkedésektől is. Ebben a
helyzetben azonban nem utolsósorban a sok évszázados zsidóellenesség, a
prédikációk és az iskolai oktatás során közvetített zsidóellenes előítélet
nyilvánult meg, amely hozzájárult ahhoz, hogy a lakosságban nehogy szolidaritás
ébredjen az üldözött zsidó kisebbség iránt.
Tisztelt tanácskozás!
E történelmi távlat felidézése egyértelművé kell, hogy tegye, hogy mennyire
negatív volt az elmúlt két évezred zsidó-keresztény kapcsolatainak mérlege. Nem
elegendő a történelmi terheltség megállapítása, a keresztény egyházaknak is
vállalniuk kell a felelősség rájuk eső részét. A katolikus egyház "Nostra
aetate" kezdetű nyilatkozatának negyedik cikke (1965) megváltoztatta a katolikus
egyház és a zsidó nép kapcsolatát. E cikkelyben arról van szó, hogy az egyház
elutasít minden üldözést, bárkit is érjen, miközben megemlékezik a zsidókkal
való közös örökségről. A nyilatkozat sajnálatát fejezte ki a gyűlölet, az
üldözések, az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről
érték a zsidókat. A Zsidókkal való Vallási Kapcsolatok Pápai Bizottsága
irányelveket és utasításokat fogalmazott meg, amely szerint az antiszemitizmus, mint a
rasszizmus minden más formája "Isten és az emberiség ellen elkövetett
bűn". A Vatikán 1993 december 30-án Izrael állammal megkötött
alapszerződésében ismételten "elítéli a gyűlöletet, üldözést, s az
antiszemitizmus minden más megnyilvánulását, mely bárhol, bármikor, bárki
részéről a zsidó nép vagy egyes zsidó személyek ellen irányul."
Mindezek ellenére beszélnünk kell a keresztény egyházak felelősségéről a
Soáért, mivel olyan légkör teremtődött a zsidó néppel, a zsidósággal szemben,
amely ellenséges viszonyulást eredményezett, s előkészítette a talajt a nemzet
szocialista zsidóüldözés és megsemmisítés számára. A zsidóellenes gondolkodási
és szokásrendszerek a Soához vezető út mérföldkövének számítanak.
1995 január 27-én Auschwitz felszabadulásának 50. évfordulója alkalmából a német
püspökök a következőket állapították meg: Az egyházon belül meglévő
zsidóellenes beállítódás is hozzájárult ahhoz, hogy a keresztények a Harmadik
Birodalom évei alatt nem tanúsították az elvárt ellenállást a rasszista
antiszemitizmus ellen. A katolikusok sokszor követtek el hibákat, vallottak kudarcot.
Közülük nem kevesen hagyták befolyásolni magukat a nemzet szocializmus ideológia
által, s maradtak közönyösek a zsidók tulajdona és élete ellen elkövetett bűnök
iránt. "Ma nagyon nyomasztó beismernünk, hogy csak egyéni kezdeményezések
születtek az üldözött zsidók megsegítése érdekében, s még az 1938 novemberi
pogromok idején sem hangzott el nyilvános, egyértelmű tiltakozás." A német
püspökök beszédükben elismerték a németországi egyház kudarcát és bűnét. A
bűn sokféle formában jelent meg: a jótettek elmulasztásának bűne, a gonosztettek
bűne, a hallgatás s az elfojtás bűne, a tagadás és az elmulasztott
segítségnyújtás bűne, valamint a jelenlét hiányának bűne ott, ahol segítségre s
védelemre lett volna szükség, vagy nyílt volna rá lehetőség.
A keresztény egyháznak sok feladata van, hogy a zsidókkal való kapcsolat javuljon. Az
egyháznak szembe kell néznie azzal a kihívással, hogy az Újszövetség irataiban
olyan megnyilvánulások szerepelnek, melyek igazolták, s láthatólag igazolhatják a
zsidóellenességet. (1 Tessz 2, 14,16; Mt 27,24-25; Jn 8,43-44) Ezeknek a kitételeknek
vizsgálata során nem elegendő a Pál, Máté vagy János írásaiból, olyan helyeket
idéznek, amelyek a zsidóság számára pozitívak. Ezek a bizonyítékok nem teszik
semmissé az egyház normatív írásaiban szereplő negatív kijelentéseket. (Róm
11,25-27; Mt 23,2,3; Jn 8,43,44) Őszintén be kell ismerni azt is, hogy mi volt az oka az
Újszövetség zsidóellenességének: az, hogy a zsidóság ragaszkodott vallásához
agresszióba torkollott.
A Soá átgondolása során olyan kérdések merülnek fel, amelyek még az Istenhitre, s
annak megtárgyalására is kitérnek. A Soá éppen azt a népet rántotta a
pusztulásba, melyet Isten kiválasztott, s melynek azt ígérte: "Nagy nemzetté
teszlek, s megáldalak, s naggyá teszem neved."; vagy "De te, Izrael, az én
szolgám, Jákob, akit kiválasztottalak." (Ézsaiás 41,8-10)
Az ártatlanok, a jók és a gyermekek szenvedése kapcsán jogosan merült fel a kérdés
a hatvanadik évfordulón: Miért történt ez? Mi célból? A Soá folyamán elkövetett
gonoszság, és elszenvedett fájdalom kiélezetten Isten távollétét, hallgatását
vagy nemlétét látszanak igazolni. A hit nem tekinthet el ettől a gonoszságtól és
szenvedéstől.
A zsidó nép szenvedésében gyakran küszködött Istenével, s kérdezte tőle a
pusztulás idején: "Ki másra hagyatkozzunk, mint a mi Mennyei Atyánkra?"
(Sota IX,14) Ezt kérdezték azok is, akik ragaszkodtak Istenhez és a "Halld
Izrael" hitvallásával, vagy a "Hiszek" dallamával mentek a halálba.
Mások hite megsemmisült, de az is előfordult, hogy a vallástól eltávolodottak a Soá
táboraiban találták meg istenhitüket. Annak ellentmondásos megítélése
szempontjából, hogy Isten felelőse a Soáért, tanulságos az a siratóének, amely a
varsói gettó utolsó óráiból maradt fenn dokumentumként: "Mindent megtettél,
hogy ne higgyek Benned. Ha azt hiszed, sikerülni fog Neked letéríteni engem utamról,
akkor azt mondom Neked, Istenem és Atyáim Istene: nem fog ez Neked sikerülni."
Auschwitz alapján újból világossá vált, hogy az ima Isten világban elrejtett
arcának keresése,, vigaszt ad az emberek szenvedésére. Istent nem lehet egyszerű
képletekkel leírni. "Mert a ti gondolataitok, nem az én gondolataim, s az én
útjaim, nem a ti útjaitok."- mondja az Úr. (Ézsaiás 55,8) A szenvedés
megfoghatatlansága Isten megfoghatatlanságának egy darabja. Sokak szívét
nyugtalanítja a kérdés: Hol volt Isten Auschwitzban? Ezt a kérdést senkinek sem áll
hatalmában megtiltani. Az Istenről, mint megmentőről szóló beszéd megértése is
nagyon nehéz. A Soá elhomályosítja a történelem átlátszóságát és lerombolja a
történelem értelmére irányuló optimizmust. Elfedi azt, hogy a történelem Isten
uralma alatt áll. Pedig a zsidóság története során sokszor tapasztalta Isten
megmentő kezét. Akár az egyiptomi fogságból történt szabadulás, megmenekülés
után. Tanítói és prófétái a veszélyeztetettség, eltávolodás, a szükség és a
száműzetés helyzeteiben éppen a megmentés központi tapasztalatára emlékeztetnek:
hogy Istent felhívják, vagy a népet figyelmeztessék, felemeljék vagy reményben
megerősítsék. A zsidóság körében a Soá után az a nézet alakult ki, hogy a világ
cserbenhagyta őket, a világ még nem békült ki; s ezt mindenkinek el kell fogadni.
Mindenkinek meg kell érteni, hogy a zsidóság és az egyistenhívő vallások ugyanahhoz
az istenhez kiáltanak. A zsidóság és az egyistenhívő vallások egyaránt Isten
országának elérésére törekszenek. Isten soha nem akarta a zsidóság megszűnését,
ezért a más egyházaknak el kell fogadniuk, hogy a zsidótérítés évezredeken
keresztül tévedés volt. II. János Pál Pápa azt mondta: "A zsidó vallás
számunkra nem "külsőség", hanem bizonyos módon vallásunk
"bensőjéhez" tartozik." (1982.III.6)
Nagyon szomorú, hogy a zsidóságnak kellett az áldozatot meghozni, annak a népnek,
amely a "Ne ölj!" parancsát Istentől elfogadta, s az emberiségnek
továbbadta. A zsidóságnak kellett elszenvednie azon bűnök végrehajtását, amelyek
az emberi ügyeket a technika szintjére redukálta. A zsidóságnak kellett elszenvednie,
hogy a nemzeti szocialisták pótszavakkal kendőzték szándékaikat, hazugságokkal
leplezték bűnös tevékenységeiket. A Soá ilyen méretű pusztítására azért
kerülhetett sor, mert a közöny és a fásultság az embereket és népeket
megakadályozta abban, hogy tevékenyebben és hatékonyabban segítsenek, amikor arról
volt szó, hogy meg kell védeni a zsidóság életét a nekik szánt erőszakos
haláltól. De e korban is voltak olyanok, akik hitük indíttatásából etikai mércét
állítottak fel, s ezért gyakran életükkel fizettek, szolidaritásukért. Az ő
sorsukban mutatkozott meg a Soá másik "második" arca. Felfogásunk szerint
ők "A népek igazai" voltak, s a felelősség etikája szerint éltek
másokért. Az Európai Unió alkotmánya szerint is minden ember méltóságát védeni
kell származására, nemére, vallására, képességeire és sajátosságaira tekintet
nélkül. Az emberek egymásközti viszonyaiban a családon belül, a társadalomban, és
a népek, nemzetek között kölcsönös szolidaritásnak és békességnek kell
uralkodnia. A kisebbségek elnyomása és elűzése, s a tekintélyelvű rendszerek ki
vannak zárva. Istent valamennyi teremtményének megőrzése ránk lett bízva,
emberekre.
A zsidóság történelme során sokszor hangzott el, hogy "Menj át a
Jordánon!" A zsidóság tudta: minden lélek külön sátor, külön bánattal,
külön gonddal, külön reménységgel, külön fájdalommal, külön örömmel. S hogy
tudjunk menni a Jordánon, mindig oda kellett hajolni egymás lelkéhez, elhúzva a
sátorfüggönyt, behajolni egymás szíve közelébe, s elmondani, hogy készítsetek
magatoknak útravalót, lelki útravalót, mert Isten lelkét ígérte nekünk. Az
emberiség történelme során először a XX. században vált kétségessé a zsidó
nép számára, hogy lesz-e még holnap, mivel létét pusztító hatalom fenyegette.
Emberi és társadalmi kísérletek a zsidóság önazonosságát veszélyeztették. S
bebizonyosodott, hogy Isten akaratából lett holnap, s lett jelen. De nem lehetünk
nyugodtak az antiszemitizmus ma is él. Nemcsak a zsidóságét, hanem az egész Föld
jövőjét az emberiség békétlensége s a kezében lévő pusztító hatalom fenyegeti
azáltal, hogy beavatkozik a Föld ökológiai rendszerébe, tudományos-technikai
lehetőségeinek kétértelműsége folytán, s mert képtelen az élelem, s egyéb javak
elosztására. Az egyistenhívő vallások hagyományaiban meglévő forrás egy olyan
világ számára kínál probléma megoldási modellt s reményteli perspektívát,
amelynek csak a közönyön, s a reménytelenségen túl van jövője.
Engedtessék meg, hogy zárszóként a káddist idézzem, Varga Judit fordításában:
"Emeltessék fel és szenteltessék meg az Ő nagy neve.
Abban a világban, melyet saját szándéka szerint teremtett:
Küldje el országát a ti életetekben és a ti napjaitokban.
S Izrael egész házának életében,
Hamarosan és a közeli időben.
Mondjátok erre, Ámen."
|