Vissza a TUDOMÁNY-hoz

  

Halmos Sándor adjunktus:
Az Európai Unió és az antiszemitizmus


Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VII. Nemzetközi Tanácskozásán, melynek címe: "TE ÉRTED..." volt. (Debrecen, 2005. május 27 - 29.)


Egy évvel ezelőtt, amikor találkoztunk azt is ünnepeltük, hogy Magyarország az Európai Unió tagjává vált. Nagy érdeklődéssel figyeltük, amikor június 18-án Brüsszelben, az Unióhoz tartozó huszonöt ország állam- és kormányfői aláírták azt az alkotmányos szerződét, amely még nem alkotmány a szó szoros értelmében, amelyet még minden országnak ratifikálnia kell. Ez a szerződés egy preambulumból és négy részből áll.

A vita a preambulum körül folyt, hogy bevegyék-e Európa keresztény "örökségét". Ezzel szemben egy számunkra is korrektebb meghatározás született: "Európa civilizációt hordozó földrész", lakói ugyanis "folyamatosan kifejlesztettek olyan értékeket, amelyek a humanizmus alapjául szolgálnak: az emberi lények egyenlősége, szabadsága, az ész tisztelete"; és "szándékukban áll folytatni a civilizációnak, a haladásnak, a jólétnek ezt az útját minden lakója javára, beleértve a leggyengébbeket, és leginkább rászorulókat."

Európa népei, jóllehet "büszkék maradnak önazonosságukra és nemzeti történelmükre, elhatározták, hogy felülmúlják az ősi megosztottságot, s egyre szorosabb egységben építik közös sorsukat. Ebben a nagy kalandban Európa kiváltságos helyet biztosít az emberi reménységnek: az európai állampolgárok inspirációt merítenek Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amely értékek mindig jelen voltak örökségében, s a társadalmi életbe kapcsolták a személy központi szerepét, sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogait és a jog tiszteletét."

Az első fejezet 51. paragrafusa az egyházak és nem felekezeti szervek státuszáról szól, amely leszögezi, hogy az Unió tiszteletben tartja, és nem veszélyezteti azt a státuszt, amelyet az egyes nemzeti törvényhozások biztosítanak az egyházaknak, a vallási társulatoknak vagy közösségeknek a tagállamokban. Az Unió Alapszabályában olyan szavak szerepelnek, mint szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállam, emberi jogok tisztelete, tolerancia, igazságosság, szolidaritás; melyeknek zsidó gyökere van. Amikor a szerződést figyelmesen átolvassuk két hiányosságot észlelünk. Az egyik, hogy nem beszél a családról, amely minden társadalom alapsejtje. A másik az, hogy jó lett volna, ha a szerződés kifejezetten elutasítja a támadó háborút, mint a tagországok közötti konfliktusok megoldásának eszközét.

Amikor az Európai Unió alapszabályát lapoztam, és kinyitottam szent iratainkat, az alábbi rész, mintegy véletlenül került hozzám. "S mondá az Örökkévaló Józsuénak: "Menj át a Jordánon!"; s Józsuénak át kellett mennie. A Jordán szó azt jelenti, hogy sebes folyó, de azt is, hogy halál. Veszélyes dolog volt rajta átmenni, és féltek is az emberek, mert Izrael népe nem tudott úszni, csak reménykedni, hogy az Isten segít. A zsidóságé volt már a Kánaán, mert Isten adta, de nekik át kellett menni, hogy birtokba vegyék. A biztatás is megvolt: csak légy bátor és erős, csak légy bátor és erős, se jobbra, se balra ne hajolj el attól, amit Isten parancsol. Tudj egyenesen menni, ne légy szélben ingadozó nádszál, amely azt nézi, hogy melyik embernek mi a véleménye.

A zsidó nép történelme során többször átment a Jordánon, a halál folyóján, s mindig fenn tudott maradni. Így volt ez a huszadik században, Európában is, amikor a Soá; a katasztrófa, a szerencsétlenség, a megsemmisülés sújtotta. Zsidó asszonyok, férfiak, öregek, fiatalok, gyermekek és csecsemők millióit alázták meg, sanyargatták, kínozták, fosztották meg emberi méltóságuktól, eddig soha nem látott módon. Akik túlélték a szállítás, a megsemmisítő tábor borzalmait a gázkamrákban lelték szörnyű halálukat. Azok, akik túlélték, egész életükben hordozzák nyomait.

E minden előzmény nélküli példátlan bűn számos kérdést vet fel. Történészek, szociológusok, politológusok, pszichológusok vizsgálják, hogyan kerülhetett sor erre, s egyes esetekben hogyan zajlott le. A tudományos kutatások még messze járnak a végeredménytől, hiszen ilyen eseményt nem lehet a történettudomány hagyományos mércéjével a történelem sodrába beilleszteni.

Először is mélyreható erkölcsi emlékezésre van szükség, amely az áldozat hangjára figyel és hallgat. A Soára emlékezés folytán valamennyiünknek át kell menni a Jordánon, hogy tiszta ismereteink legyenek, s meg kell felelnünk annak a parancsnak is: "Emlékezz meg!", amely az áldozatokra emlékezik és az élőket figyelmezteti.

A Soára való emlékezést soha nem szabad kioltani. Amikor ez évben arra emlékeztünk, hogy hatvan éve szabadult fel Auschwitz, akkor lelkünkben az is benne volt, hogy a zsidó-keresztény viszony újragondolása szükséges.

A kereszténység évszázadokon át azt hirdette, hogy meg kell vetni a "Krisztus-gyilkos zsidókat"; amivel közvetve ugyan, de jócskán hozzájárult a Soá előidézéséhez. Ahogy Emánuel Lévinás zsidó filozófus megjegyezte, az auschwitzi hóhérok ismerték a katekizmust, de ez nem tartotta vissza őket a bűnök elkövetésétől.

Elsőként a protestáns egyház 1947-ben a svájci seelisbergi konferencián már beismerte, hogy a "zsidók megvetésének" tanításával hozzájárultak a hatmillió zsidó áldozat halálához.

A katolikus egyházon belül a második vatikáni zsinattól kezdve (1962-1965) van változás, amely felismerte és elismerte a zsidók és a keresztények közötti spirituális kapcsolatot, és elítélte az antiszemitizmus minden megnyilvánulását.
II. János Pál Pápa őszinte barátja volt a zsidóságnak, akiket "idősebb testvéreinek" nevezett.

Azonban még nagyon sok feladat van a bűnbánat és megtérés útján.

Az egyház felelősségének el nem ismerése fejeződik ki abban, hogy az egyház hangsúlyozza a különbséget a keresztény nép régi, pogromokhoz vezető zsidóellenessége és a nácik modern, faji és pogány antiszemitizmusa között. Azzal, hogy az egyház fiainak és lányainak a múltban a zsidókkal szemben elkövetett bűneit elismeri ugyan, az egyház - amint tette II. János Pál Pápa 2000-ben, amikor bocsánatot kért Istentől - ezzel szemben egyszersmind elutasította azt a gondolatot, hogy az egyházat kollektív felelősség terhelné a zsidóüldözésért.

Hogy milyen sok tennivaló van az is mutatja, hogy a zsidó és katolikus történészekből álló bizottság, amelyet 1999-ben hozott létre a Pápa, azzal a céllal, hogy tanulmányozza az egyház magatartását a második világháború idején, két évvel később félbeszakadt, mert nem volt biztosítva számára a szabad és korlátlan hozzáférés a vatikáni levéltár anyagához. Ezért tovább sem tisztázódhat XII. Pius Pápa szerepe, ami félő, hogy tovább terheli a zsidó-katolikus kapcsolatot, annál is inkább, mert Vatikánban folyik XII. Pius boldoggá avatási ceremóniája.

Ezért, hogy a Soát és előzményeit tisztán lássuk, s a zsidó-keresztény párbeszédet tovább fejlesszük, döntöttem úgy, hogy e kérdésről szeretnék szólni.

A kereszténység a zsidóságból jött létre. A vitákat a Tóra értelmezése körüli kérdések váltották ki. Először belügynek számított a konfliktus, amely később zsidó-keresztény konfliktus lett. Az Újszövetség sok helyen tükrözi a zsidók és keresztények közötti akkoriban uralkodó ellentétek hevességét. A zsidók bűnét a Passió azon idézetével indokolták: - Az egész nép azt feleli: "Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!" (Mt 27,25) - s Poncius Pilátus szerepe minimalizálódott. Ez a felkiáltás kirekesztésre és ellenségeskedésre adott alkalmat, s indokul szolgált a sok évszázados zsidóüldözés számára. A második évszázad vége felé Szárdeszi Melitónál szerepelt először az a teológiailag tarthatatlan vád, hogy a zsidók Istenölők.

A második századtól kezdve számos zsidóellenes értekezés olvasható. A IV. század végén, miután Teodóziusz császár végleg betiltotta a pogány és eretnek vallásokat, a keresztény egyházban fellépő mozgalmak, a zsinagógák elpusztítása és kényszerítés útján próbálták a zsidókat elnyomni. A keresztény császárok ugyan ragaszkodtak a zsidóság "mint engedélyezett vallás" megtűréséhez, de ugyanakkor korlátozták is a zsidó birodalmi polgár jogait: például megtiltották számukra különböző hivatalok gyakorlását, vagy új zsinagógák építését.

A teológia egyik irányzata a zsidók megtűrését azzal a várakozással kapcsolta össze, mely szerint valamikor majd megmenekülnek, azaz megtérnek, de ezzel párhuzamosan fejlődött tovább az elvetés teológiája is, mely szintén a bibliai hagyományokra hivatkozott. A pápák és a középkori császárok elvben ragaszkodtak az egyházi kánonjog és a római jog hagyományaihoz. Ezzel szemben a királyok, fejedelmek és nemesek, valamint az egyházközségi klérus tagjai, a szerzetesek és a hívek válságos helyzetekben mindig újból és újból bántalmazták a zsidókat.

Válságos helyzetekben - éhínség, háború, járvány, társadalmi feszültség - az emberek bűnbakot keresve, a kelleténél gyakrabban fordultak a társadalom leggyengébb láncszeme, a zsidó kisebbség ellen. A nép prédikátorai a zsidók üldözésére és megölésére bujtogatták az egyszerű népet. Általában mindig voltak olyanok is, akik a zsidók mellé álltak. de a világi és az egyházi hatóságok gyakran nem tudták, vagy nem is próbálták megállítani a felhergelt népet, s nem nyújtottak hatékony védelmet.

A negatív zsidókép nemcsak a teológiában, hanem a népi vallásosságban is gyökerezett. Így a zsidóüldözést vagy mészárlást Istennek tetsző, sőt Isten szándékában álló tettnek lehetett beállítani. Az első keresztes hadjárat során arra biztattak a prédikátorok, hogy "Isten ellenségein" bosszulják meg Krisztus vérét.(Mt 23,25) Noha püspökök általában megpróbálták megvédeni a zsidókat, sok helyen keresztény lakosok is felléptek érdekükben, már 1096-ban sokezer férfit és nőt, aggot és gyermeket mészároltak le. Sok zsidó a kilátástalan helyzetben önkezével vetett véget életének.

Azoknak a vádaknak hatására, mely szerint a Talmudban, s más zsidó irodalomban megsértették Krisztust és Szűz Máriát, 1242-ben Párizsban, majd máshol is nyilvánosan elégették a Talmudot. Már 1290-ben elűzték a zsidókat Angliából, majd 1395-ig több hullámban Franciaországból. Különösen traumatikus hatással járt a spanyolországi zsidóság kiűzetése. A keresztényeknek megtiltották, hogy az elűzött zsidókat befogadják, így tízezreknek kellett spanyol hazájukat elhagyni.

Az újkorban sem javult lényegesen a zsidókhoz fűződő viszony. A reformáció egyházai is átvették és tovább folytatták a hagyományos zsidóellenes beállítódást. A zsidókat gettóba szorították, s nem rendelkeztek ugyanazokkal a jogokkal, mint a nem zsidó polgárok. Kelet-Európával ellentétben Európa nyugati felén a felvilágosodás elterjedésével felmerült az a törekvés, hogy javítsanak a zsidók jogállásán. Elismerték polgárjogaikat, egyre erősebben vettek részt a gazdasági életben, ezáltal azonban a zsidók a XIX. századi gazdasági válságok okozta zsidóellenes hangulatkeltés és akciók céltáblájává váltak. A vallási előítélet háttérbe szorult, az ellenségesség inkább gazdasági és társadalmi okokból irányult a zsidók ellen.

A XIX. században a zsidóellenesség új formája jelent meg - az addig ismeretlen állítással - mely szerint a zsidók alacsonyabb rendű fajhoz tartoznak. Ez a fajelmélet a zsidók ellen felhozott gazdasági, politikai, kulturális vádakkal kapcsolódott össze.

Minden idők legsúlyosabb zsidóüldözését a rasszista, társadalmi, politikai és vallási zsidóellenesség keveréke előzte meg. A rasszista antiszemitizmus a nemzetszocializmus programjává vált. Hitler már politikai felemelkedése előtt nyíltan és agresszíven képviselte az antiszemitizmust. Amikor 1933-ban birodalmi kancellár lett megkezdődött a németországi zsidók számára a rettegés ideje. Elvesztették állásukat, a zsidó üzleteket bojkottálták, a zsidó szerzők könyveit elégették. Az 1935-ös nürnbergi törvények megtiltották "árják" és zsidók házasságkötését. 1938-tól kezdve arra kényszerültek, hogy "Izrael"; vagy "Sára" nevet viseljenek. 1938 november 9-10-re virradó éjszakán felgyújtották és elpusztították a zsinagógákat, üzleteket és lakásokat fosztogattak. Harmincezer zsidót zártak koncentrációs táborba, százat meggyilkoltak.

1942 január 20-án döntötték el "A zsidókérdés végső megoldásának" végrehajtását, az európai zsidóság teljes megsemmisítését. A berlini Wannsee-i konferencián tervezték meg azt, amit mi Soának nevezünk, melynek során hatmillió hittestvérünket vesztettük el. Ezen a konferencián döntöttek a roma-holocaustról is. Ezekben az években a keresztény egyház nem lépett fel a zsidók érdekében. Az 1938-as pogrom idején a német püspökök nem tiltakoztak nyilvánosan. A Soá ideje alatt sem ítélték el félreérthetetlenül, nyilvánosan és egyértelmű módon a zsidó nép ellen elkövetett gyilkosságokat. Ezt ma már azzal indokolják, hogy ha felléptek volna, akkor a nemzeti szocialisták még kegyetlenebbül fordultak volna a zsidó nép ellen. De féltek az egyházat érő megtorló intézkedésektől is. Ebben a helyzetben azonban nem utolsósorban a sok évszázados zsidóellenesség, a prédikációk és az iskolai oktatás során közvetített zsidóellenes előítélet nyilvánult meg, amely hozzájárult ahhoz, hogy a lakosságban nehogy szolidaritás ébredjen az üldözött zsidó kisebbség iránt.

Tisztelt tanácskozás!

E történelmi távlat felidézése egyértelművé kell, hogy tegye, hogy mennyire negatív volt az elmúlt két évezred zsidó-keresztény kapcsolatainak mérlege. Nem elegendő a történelmi terheltség megállapítása, a keresztény egyházaknak is vállalniuk kell a felelősség rájuk eső részét. A katolikus egyház "Nostra aetate" kezdetű nyilatkozatának negyedik cikke (1965) megváltoztatta a katolikus egyház és a zsidó nép kapcsolatát. E cikkelyben arról van szó, hogy az egyház elutasít minden üldözést, bárkit is érjen, miközben megemlékezik a zsidókkal való közös örökségről. A nyilatkozat sajnálatát fejezte ki a gyűlölet, az üldözések, az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat. A Zsidókkal való Vallási Kapcsolatok Pápai Bizottsága irányelveket és utasításokat fogalmazott meg, amely szerint az antiszemitizmus, mint a rasszizmus minden más formája "Isten és az emberiség ellen elkövetett bűn". A Vatikán 1993 december 30-án Izrael állammal megkötött alapszerződésében ismételten "elítéli a gyűlöletet, üldözést, s az antiszemitizmus minden más megnyilvánulását, mely bárhol, bármikor, bárki részéről a zsidó nép vagy egyes zsidó személyek ellen irányul."
Mindezek ellenére beszélnünk kell a keresztény egyházak felelősségéről a Soáért, mivel olyan légkör teremtődött a zsidó néppel, a zsidósággal szemben, amely ellenséges viszonyulást eredményezett, s előkészítette a talajt a nemzet szocialista zsidóüldözés és megsemmisítés számára. A zsidóellenes gondolkodási és szokásrendszerek a Soához vezető út mérföldkövének számítanak.

1995 január 27-én Auschwitz felszabadulásának 50. évfordulója alkalmából a német püspökök a következőket állapították meg: Az egyházon belül meglévő zsidóellenes beállítódás is hozzájárult ahhoz, hogy a keresztények a Harmadik Birodalom évei alatt nem tanúsították az elvárt ellenállást a rasszista antiszemitizmus ellen. A katolikusok sokszor követtek el hibákat, vallottak kudarcot. Közülük nem kevesen hagyták befolyásolni magukat a nemzet szocializmus ideológia által, s maradtak közönyösek a zsidók tulajdona és élete ellen elkövetett bűnök iránt. "Ma nagyon nyomasztó beismernünk, hogy csak egyéni kezdeményezések születtek az üldözött zsidók megsegítése érdekében, s még az 1938 novemberi pogromok idején sem hangzott el nyilvános, egyértelmű tiltakozás." A német püspökök beszédükben elismerték a németországi egyház kudarcát és bűnét. A bűn sokféle formában jelent meg: a jótettek elmulasztásának bűne, a gonosztettek bűne, a hallgatás s az elfojtás bűne, a tagadás és az elmulasztott segítségnyújtás bűne, valamint a jelenlét hiányának bűne ott, ahol segítségre s védelemre lett volna szükség, vagy nyílt volna rá lehetőség.

A keresztény egyháznak sok feladata van, hogy a zsidókkal való kapcsolat javuljon. Az egyháznak szembe kell néznie azzal a kihívással, hogy az Újszövetség irataiban olyan megnyilvánulások szerepelnek, melyek igazolták, s láthatólag igazolhatják a zsidóellenességet. (1 Tessz 2, 14,16; Mt 27,24-25; Jn 8,43-44) Ezeknek a kitételeknek vizsgálata során nem elegendő a Pál, Máté vagy János írásaiból, olyan helyeket idéznek, amelyek a zsidóság számára pozitívak. Ezek a bizonyítékok nem teszik semmissé az egyház normatív írásaiban szereplő negatív kijelentéseket. (Róm 11,25-27; Mt 23,2,3; Jn 8,43,44) Őszintén be kell ismerni azt is, hogy mi volt az oka az Újszövetség zsidóellenességének: az, hogy a zsidóság ragaszkodott vallásához agresszióba torkollott.

A Soá átgondolása során olyan kérdések merülnek fel, amelyek még az Istenhitre, s annak megtárgyalására is kitérnek. A Soá éppen azt a népet rántotta a pusztulásba, melyet Isten kiválasztott, s melynek azt ígérte: "Nagy nemzetté teszlek, s megáldalak, s naggyá teszem neved."; vagy "De te, Izrael, az én szolgám, Jákob, akit kiválasztottalak." (Ézsaiás 41,8-10)

Az ártatlanok, a jók és a gyermekek szenvedése kapcsán jogosan merült fel a kérdés a hatvanadik évfordulón: Miért történt ez? Mi célból? A Soá folyamán elkövetett gonoszság, és elszenvedett fájdalom kiélezetten Isten távollétét, hallgatását vagy nemlétét látszanak igazolni. A hit nem tekinthet el ettől a gonoszságtól és szenvedéstől.

A zsidó nép szenvedésében gyakran küszködött Istenével, s kérdezte tőle a pusztulás idején: "Ki másra hagyatkozzunk, mint a mi Mennyei Atyánkra?" (Sota IX,14) Ezt kérdezték azok is, akik ragaszkodtak Istenhez és a "Halld Izrael" hitvallásával, vagy a "Hiszek" dallamával mentek a halálba. Mások hite megsemmisült, de az is előfordult, hogy a vallástól eltávolodottak a Soá táboraiban találták meg istenhitüket. Annak ellentmondásos megítélése szempontjából, hogy Isten felelőse a Soáért, tanulságos az a siratóének, amely a varsói gettó utolsó óráiból maradt fenn dokumentumként: "Mindent megtettél, hogy ne higgyek Benned. Ha azt hiszed, sikerülni fog Neked letéríteni engem utamról, akkor azt mondom Neked, Istenem és Atyáim Istene: nem fog ez Neked sikerülni."

Auschwitz alapján újból világossá vált, hogy az ima Isten világban elrejtett arcának keresése,, vigaszt ad az emberek szenvedésére. Istent nem lehet egyszerű képletekkel leírni. "Mert a ti gondolataitok, nem az én gondolataim, s az én útjaim, nem a ti útjaitok."- mondja az Úr. (Ézsaiás 55,8) A szenvedés megfoghatatlansága Isten megfoghatatlanságának egy darabja. Sokak szívét nyugtalanítja a kérdés: Hol volt Isten Auschwitzban? Ezt a kérdést senkinek sem áll hatalmában megtiltani. Az Istenről, mint megmentőről szóló beszéd megértése is nagyon nehéz. A Soá elhomályosítja a történelem átlátszóságát és lerombolja a történelem értelmére irányuló optimizmust. Elfedi azt, hogy a történelem Isten uralma alatt áll. Pedig a zsidóság története során sokszor tapasztalta Isten megmentő kezét. Akár az egyiptomi fogságból történt szabadulás, megmenekülés után. Tanítói és prófétái a veszélyeztetettség, eltávolodás, a szükség és a száműzetés helyzeteiben éppen a megmentés központi tapasztalatára emlékeztetnek: hogy Istent felhívják, vagy a népet figyelmeztessék, felemeljék vagy reményben megerősítsék. A zsidóság körében a Soá után az a nézet alakult ki, hogy a világ cserbenhagyta őket, a világ még nem békült ki; s ezt mindenkinek el kell fogadni. Mindenkinek meg kell érteni, hogy a zsidóság és az egyistenhívő vallások ugyanahhoz az istenhez kiáltanak. A zsidóság és az egyistenhívő vallások egyaránt Isten országának elérésére törekszenek. Isten soha nem akarta a zsidóság megszűnését, ezért a más egyházaknak el kell fogadniuk, hogy a zsidótérítés évezredeken keresztül tévedés volt. II. János Pál Pápa azt mondta: "A zsidó vallás számunkra nem "külsőség", hanem bizonyos módon vallásunk "bensőjéhez" tartozik." (1982.III.6)

Nagyon szomorú, hogy a zsidóságnak kellett az áldozatot meghozni, annak a népnek, amely a "Ne ölj!" parancsát Istentől elfogadta, s az emberiségnek továbbadta. A zsidóságnak kellett elszenvednie azon bűnök végrehajtását, amelyek az emberi ügyeket a technika szintjére redukálta. A zsidóságnak kellett elszenvednie, hogy a nemzeti szocialisták pótszavakkal kendőzték szándékaikat, hazugságokkal leplezték bűnös tevékenységeiket. A Soá ilyen méretű pusztítására azért kerülhetett sor, mert a közöny és a fásultság az embereket és népeket megakadályozta abban, hogy tevékenyebben és hatékonyabban segítsenek, amikor arról volt szó, hogy meg kell védeni a zsidóság életét a nekik szánt erőszakos haláltól. De e korban is voltak olyanok, akik hitük indíttatásából etikai mércét állítottak fel, s ezért gyakran életükkel fizettek, szolidaritásukért. Az ő sorsukban mutatkozott meg a Soá másik "második" arca. Felfogásunk szerint ők "A népek igazai" voltak, s a felelősség etikája szerint éltek másokért. Az Európai Unió alkotmánya szerint is minden ember méltóságát védeni kell származására, nemére, vallására, képességeire és sajátosságaira tekintet nélkül. Az emberek egymásközti viszonyaiban a családon belül, a társadalomban, és a népek, nemzetek között kölcsönös szolidaritásnak és békességnek kell uralkodnia. A kisebbségek elnyomása és elűzése, s a tekintélyelvű rendszerek ki vannak zárva. Istent valamennyi teremtményének megőrzése ránk lett bízva, emberekre.

A zsidóság történelme során sokszor hangzott el, hogy "Menj át a Jordánon!" A zsidóság tudta: minden lélek külön sátor, külön bánattal, külön gonddal, külön reménységgel, külön fájdalommal, külön örömmel. S hogy tudjunk menni a Jordánon, mindig oda kellett hajolni egymás lelkéhez, elhúzva a sátorfüggönyt, behajolni egymás szíve közelébe, s elmondani, hogy készítsetek magatoknak útravalót, lelki útravalót, mert Isten lelkét ígérte nekünk. Az emberiség történelme során először a XX. században vált kétségessé a zsidó nép számára, hogy lesz-e még holnap, mivel létét pusztító hatalom fenyegette. Emberi és társadalmi kísérletek a zsidóság önazonosságát veszélyeztették. S bebizonyosodott, hogy Isten akaratából lett holnap, s lett jelen. De nem lehetünk nyugodtak az antiszemitizmus ma is él. Nemcsak a zsidóságét, hanem az egész Föld jövőjét az emberiség békétlensége s a kezében lévő pusztító hatalom fenyegeti azáltal, hogy beavatkozik a Föld ökológiai rendszerébe, tudományos-technikai lehetőségeinek kétértelműsége folytán, s mert képtelen az élelem, s egyéb javak elosztására. Az egyistenhívő vallások hagyományaiban meglévő forrás egy olyan világ számára kínál probléma megoldási modellt s reményteli perspektívát, amelynek csak a közönyön, s a reménytelenségen túl van jövője.

Engedtessék meg, hogy zárszóként a káddist idézzem, Varga Judit fordításában:

"Emeltessék fel és szenteltessék meg az Ő nagy neve.
Abban a világban, melyet saját szándéka szerint teremtett:
Küldje el országát a ti életetekben és a ti napjaitokban.
S Izrael egész házának életében,
Hamarosan és a közeli időben.
Mondjátok erre, Ámen."

Vissza a TUDOMÁNY-hoz