Dr. Hasznos Judit, OR-ZSE Doktori Iskola III. évfolyam:
A hallhatatlan sikoly
Tapolca és Kővágóörs


Preambulum,

melyet kevésbé emelkedett hangulatban inkább magyarázkodásnak lehet nevezni, mintsem bevezetésnek. Felmerül a kérdés, egyrészt miért kívánok magyarázkodni, másrészt honnan veszem a bátorságot ahhoz, hogy egyáltalán megtegyem?

Amikor megkaptuk a feladatot, hogy írjunk dolgozatot valamilyen vallási és művészi értéket hordozó „dolog”-ról, még nem voltam tisztában azzal a lelki csapdával, amit a feladat rejt magában. Így könnyelműen vállalkoztam némi baráti bíztatás hatására arra, hogy a Balaton- felvidék két helyiségében található zsidó emlékhelyekről próbálom elkészíteni a munkámat. Én kis naív, úgy gondoltam, mit számít nekem a kissé száraznak tűnő feladat, ha túlestem a munkaszüneti napokkal együttjáró, felfokozott mértékű beszerzés, előkészítés, sütés, főzés, mosás, mosogatás végtelenített munkafolyamatán, odaülök a számítógéphez, és a barátoktól kapott anyag segítségével majd’csak összekavarok egy dolgozatnyi írást. Mint ahogy az az emberrel az élet más területein is előfordul, a kapott anyag átböngészése alatt észre sem vettem, hogy süllyedek, sőt egyre gyorsabban ránt magával a „téma”, egyre kevésbé tudok érzelmek nélküli, száraz tényeket kiemelni az adathalmazból, ami az asztalomon fekszik. Menthetetlenül ástam bele magam egy olyan feladatba, ami egyszerre érdekes, izgalmas, megható és elkeserítő. Ezért ez a dolgozat kevésbé lesz tudományos, mint ahogy azt illene betartani, és emellett még - magamat meg nem hazutolva - erősen „esszéisztikus” is, ha azonban legalább egyetlen embert sikerül meggyőznöm a leírtak fontosságáról, máris megérte a fáradozást.


1.) Nagyobbtól a kisebb felé


Gyermekkoromban talán egyetlen egyszer kapott édesanyám egy „vállalati beutalót” a kissé nagyzolóan „Magyar Tenger”-nek nevezett Balaton partjára, pontosan Balatonvilágosra az MTA üdülőbe, ahová szokatlan módon engem is magával vitt, akkor láttam meg először a népies nevén „nagy lavór”-nak nevezett hatalmas vizet, és kisgyermekként nem igen értettem, hogy mit is lehet ezen szeretni. Persze, a rokonság nosztalgiázva gondolt vissza azokra a bizonyos nyarakra....Megdöbbentő volt, hogy a koncentrációs táborból nagy szerencsével hazajutott nagybácsi azt mesélte, hogy a szörnyűségek kellős közepén mindíg azzal vígasztalta magát, hogy visszaemlékezett, milyen érzés a homokban gázolni befelé, a mélyvíz felé. Ezzel szemben én irtóztam a hínároktól, nem érdekeltek a halak és rettenetesen utáltam a délutáni csendespihenőt. El nem tudtam képzelni, hogy a Balaton partján élni is lehet akár. Ennél kevésbé csak azt tudtam elképzelni, hogy a Balatonnak bármilyen jelentős szerepe lenne halachikus szempontból. Nézeteimet a későbbiekben természetesen felülbíráltam.

Mint a Sulchan Aruch maga is kimondja, bizonyos időpontokban a férfiaknak ajánlott, (Ros haSana és Jom Kippur előtt) a havi tisztátalanság után a nőknek kötelező meglátogatni a mikvét. Milyen szerencsések a Balaton partján élők: az egész Balaton a rendelkezésükre áll, ugyanis mikvének minősül. Alan Untermann „Zsidó hagyományok lexikona” eképp írja le a mikvét: „(héber jelentése: összegyűjtés) „Élő” vizű fürdő, melyet esővízből és forrásvízből gyűjtenek, és rituális megtisztulásra, valamint alámerüléshez használnak. Miután a mikve tartalmaz elegendő mennyiségű természetes vizet, vezetékes víz is tölthető hozzá. A Templom idejáben sok tisztátalanságot távolítottak el a mikvével, de alkalmazásának szabályai ma már szigorúbbak (a Sulchan Aruch leírja, hogy milyen előzetes tisztálkodás szükséges a mikvébe való belépés előtt) A prozeliták fürdenek mikvében tevilában júdaizmusra történő áttérésük részeként. Ez az eredete a keresztény keresztelőnek is. A férjes asszony a mikvét menstruáció után használja, mielőtt újra szexuális kapcsolatot létesít a férjével. A nem zsidótól vett főzőedényeket is mikvébe tevilat kelimbe mártják, mielőtt ételek készítésére használják őket. A férfiak Jom Kippur böjtje előtt fürdenek meg a mikvében, hogy tisztán léphessenek I-ten színe elé. Azok, akikre hatnak a kabbalisztikus tanítások Sabbat előestéjén, a haszid mozgalom követői pedig mindennap imádság előtt megfürdenek benne.”
1. Bár ez logikus magyarázat lenne arra, hogy miért alakult számos zsidó közösség a Balaton partján, mégsem ez a tényleges ok: ez utóbbi is jelentős mértékben változott az időmúlás során. A korafeudális időkben a letelepedést főként az szabályozta, hogy hol vezettek a kereskedelmi útvonalak, a települések ezek mentén alakultak ki. A későbbiekben az iparosodás és az ahhoz kapcsolódó közlekedés, mely már független az úthálózattól, határozta meg a települések létrejöttének és nővekedésének feltételeit. Eklatáns példája ennek a felvetésnek az általunk vizsgált két település sorsa: zsidó közösség – bár ez jelenlegi tudásunk szerint írásos emlékkel nem bizonyítható, - már a középkor közepén létezett Kővágóörsön, és ugyancsak nagyobb létszámú közösség élt itt a török hódoltság megszűnése után is. A közösség létének bizonyítéka, hogy ameddig a városnak számító Tapolcán az 1700-as évek vége felé csak egy zsidó család tudott megtelepedni, ők is a Kővágóőrs-i közösséghez tartoztak, és ez a helyzet tartott mindaddig, míg a tapolcai zsidóság számban oly mértékben gyarapodhatott, hogy kiépíthette a saját közösségét. (lett minjen)

A városokba áramlásnak a türelmi rendeleteken kívül több oka is volt: az 1840-es években megjelenő vasút megváltoztatta a kereskedelmi szokásokat, lényegesen csökkent az úthálózat jelentősége, ugyanakkor az iparosodás térhódításával megnőtt a városi munkalehetőségek száma, illetve tágabb tér nyílt a gazdasági életbe való aktív bekapcsolódásra. Ennek következtében fordult a kocka: Tapolca zsidó közössége egyre inkább gyarapodott, a kővágóőrsi közösség pedig egyre fogyott. Már nem a tapolcaiak tartoztak az orthodox kővágóőrsiekhez, hanem fordítva, a kővágóőrsiek tartoztak a neológ tapolcaiakhoz. A kővágóőrsi zsinagógából az elbeszélők szerint már a második világháború előtt átkerültek a szent iratok Tapolcára, onnan pedig a tapolcai zsinagóga átépítésekor a Hitközséghez.

A gazdasági okokon kívül a másik indok, amiért a zsidóság rendszeresen látogatta a Balaton környéki településeket, illetve számtalan ingatlannak zsidó tulajdonosa volt, az az üdülési szokások kialakulásában keresendő. Mint már korábban utaltam rá, „sikk” volt a Balatonnál nyaralni, először még szemérmesen elkülönülve „fürdőházakban”, később szabadabban. Érdekes megosztottság volt megfigyelhető, a déli partot a budapesti zsidóság kedvelte jobban, míg az északi partot a bécsiek látogatták szívesebben.


2.) A „Magyar arany” városa - Tapolca


A több mint 18 ezer lakosú város, a róla elnevezett medence közepén, ősi közlekedési utak csomópontjában, a síkságból kiemelkedő alacsony hátságon fekszik. Tapolca legrégebbi településnyoma egy, az i.e. 5500 - 4500 közötti Körös - Starcevo kultúrához tartozó, újkőkori ház maradványa és a környezetében talált edénycserép-töredékei. Valószínűleg, a védelmi lehetőségek miatt húzódott e népcsoport a környezetből kiemelkedő dombra, előnyös lehetett számukra a melegvizű tó, és a dombperem környékén jó adottságok álltak rendelkezésre az állattenyésztéshez. Az i.e. 4500 körül megjelenő dunántúli vonaldíszes kerámia, majd az újkőkor végét jelentő lengyeli kultúrához tartozott őslakosság a tágabb környéken is létrehozta telephelyeit. A réz- és bronzkori lakosság inkább a medence magasabb térfelszíneit (a bazalthegyek platóit és enyhébb lejtőit) szállta meg: urnasíros, rézeszköz - mellékletes temetkezési emlékeik számos helyről kerültek elő. A késő vaskori (i.e. 350 - i.e. 12 között) temetőt az egykori téglagyár melletti a várdombon tárták fel a régészek.
2. Mint a kutatások is bizonyítják, a Kárpát medence egyik legrégebbi hagyományokkal rendelkező településén járunk.

Tapolca azért is maradt folyamatosan lakott és fejlődhetett tovább, mert a rézkorban kialakult a mai város területén egy olyan csomópont, ahol több út keresztezte egymást az akkor használatos úthálózatból. Szinte irigykedve gondolhatunk vissza arra, hogy „a rómaiak idején (I-IV.sz.) kiépített, 6 méter széles és kőalapozású úthálózat maradványai a városközpont több részén is felszínre bukkantak. Az e korból származó épületmaradványok is ezeknek az utaknak a nyomvonala mentén kerültek elő. A legjelentősebb épületegyüttest a Templomdombon tárták fel, ahol erődszerű falak, és az épületek fűtőcsatornáinak nyomai maradtak meg. Edény-, tetőcserép-, terra sigillata díszedény-töredékek, üveg- és fémeszközök, távolabb téglasírok jelzik a tartós megtelepedést. A régészek számos sajátos lelet alapján, nemcsak ókeresztény lakosság jelenlétét feltételezik, hanem a Templomdombon egy ókeresztény templom meglétét is.”
3. Amennyiben ennek a feltételezésnek helyt adhatunk, nem kizárható, hogy a korabeli lakosok között voltak zsidók is, úgy mint a többi római kori pannóniai településen is.

Az V. század elejétől a népvándorlás eseményei befolyásolták a lakosság összetételét, először a hunok elől menekülő keleti barbár népek jelentek meg, az 453-ig tartó hun fennhatóságot a 456-tól 471-ig tartó keleti gót, majd 586-ig a longobard uralom követte, akik azután az avarok nyomására vonultak tovább Nyugat-Európa felé.

A történészek az avar és a helyi népek kultúrájának ötvözetét „Keszthely – kultúrának” nevezik, melynek „számos emléke azt mutatja, hogy a lakosság, főképpen a zalavári székhelyű szláv fejedelemséghez tartozó szláv törzsek, meg- és túlélték a magyar honfoglalók itteni megtelepedését (kb. 900 táján). E szlávoktól származik a település neve a "meleg víz " jelentésű Toplica szó, magyarosított alakjaként.”
4. A honfoglalás és a kereszténnyé válás időszakának konkrét eseményeiről nincsenek ismereteink, a város neve írásos nyelvemlékeinkben először 1182-1184 között bukkan fel, III. Béla király oklevélben Csump nevű udvari papjának ajándékoz egy berket a Tapolca és Keszi közötti területen. 5. A várost ekkor királyi szolgálónépek (szőlőművelők, udvarnokok, kézművesek) lakják és heti piaca van. Az adományozók sora II. Andrással folytatódik: 1217-től 1290-ig a Turul család birtokolja, a birtokosok kényelmét a dombon kialakított központ, a román stílusú templom és kúria szolgálta. A templomot a „Boldogságos Szűz”-ről nevezték el, nagyságát még a veszprémi püspök is méltatta. A város egy oklevél szerint 1346-ban ismét királyi birtokká válik, ezt követően azonban folytatódik az adományozás: „Nagy Lajos király 1347-ben a lövöldi (ma Városlőd település) karthauzi kolostornak adományozza, akik egyik birtokközpontjukká teszik a mezővárost, s a Templomdombon megerősített épületeket emelnek, az egykori falak alapján. A város ekkor két évszázadra a környék központja lesz: a kül- és belföldi kereskedelem útvonala mentén lévő vámhely, az egyházmegye egyik tizedszedési központja, a zalai főesperesség esperességi székhelye, itt működött a királyi kamarahaszna és a királyi sókamara helyi központja. A városnak rangot adott, és jelentőségét mutatja, hogy a XIV. század harmincas éveitől, a nemesi vármegye közgyűléseinek egyik állandó székhelye, ahol "királyi meghagyásból és tekintéllyel" többször maga a nádor bíráskodott. Tapolca lett a székhelye Zala megye keleti fele törvényszékének is.” 6. Hiába a karthauziak erőfeszítése, mely szerint a templomdombi és azazt köürülvevő építmények megerősítésével kívánták a töröktől a várost megvédeni, a törökök az 1554-es hadjáratuk során mégis elfoglalták, és birtokolták is kiűzetésükig.

A vár a Rákóczi – szabadságharc idején pusztulhatott el, az épületek köveit a várost újjáépítő lakosság házainak, valamint a plébániatemplom és az iskola építéséhez használták fel. A település akkori lakosságának összetételéről különböző oklevelekből van tudomásunk, őket „1696-ban telepeseknek, 1715-ben szabadoknak (árendásoknak), 1720-ban ismét szabadoknak (azaz egykori várkatonáknak) nevezik az oklevelek. A város és a veszprémi püspök közötti szerződések azonban, mind inkább a lakosság terheinek növekedését jelzik: pénzfizetés, a tized beszállítása, hosszúfuvar, levélhordás, segítségadás a dézsmáláshoz, egy hónapi szolgálat a püspöki bandériumban, a bírság a püspöké, ugyanakkor mentesek a robottól és a kilencedtől. Az 1802-ben betelepültek, (a Szent Miklós, az Új utca és a Haláp utca lakói), azonban már készpénzfizetéssel adóznak.”
7. A fent leírtaknak megfelelően 1703-ban jelenik meg az első ismert zsidó család Tapolcán, akik a püspöktől haszonbérbe vett területen dolgoztak. Ez a helyzet viszonylag sokáig fennállt, 1773-ban még mindíg csak egyetlen zsidó család élt Tapolcán, a minjen hiányát úgy hidalták át, hogy 1778-ig Keszthelyre, 1778-tól a Lessner Júda által megépített imaház elkészültéig 1813-ig Kővágóőrsre jártak I-tentiszteletre. A Fő téri ház északi végén elhelyezkedő kis imaház még az 1858-as birtokösszeírás mellékletét képező térképen és vázrajzon is jól kivehető. A Chevra K’disa 1843-ban alakult meg, majd ezt követte 1847-ben a zsidó iskola.

Érdekes megemlíteni, hogy a tapolcai hitközség megalakulásának időpontját bizonyos források különbözően határozzák meg, a Mayer Dénes kézirata alapján Tóth József által kiadott „A tapolcai zsidóság vázlatos története és szerepe a város életében” című mű 36. oldalán írtak szerint feltételezhető, hogy a Hitközség 1813-ban jöhetett létre, Tóth József Hangodi László „Tapolca templomai és temetői” című írásukban arra hivatkoznak, hogy a tapolcai imaegylet 1853-ig tartozott a kővágóőrsi Hitközséghez, csak ezután jött létre az önálló anyaközség, a Magyar Zsidó lexikon 882-ik oldalán szintén az 1813-as változat olvasható. Sajnos „kontroll irat”, ami a kővágóörsi Hitközségből való kiválást dokumentálná, nem áll rendelkezésre.

A zsidó lakosság létszáma Tapolcán olyan gyorsan nőtt, főként a bortermelésben és a mezőgazdasági termékek kereskedelmében rejlő lehetőségek miatt, hogy 1855-ben a hitközség megvásárolta azt a telket, amin az 1863-ban elkészült neogótikus zsinagóga állt. A zsinagóga felépítéséhez 1860-tól folyamatosan vásárolták meg az anyagokat, majd 1862-ben letették az épület alapkövét, amit Tarek József sümegi építőmester tervei szerint építettek fel, a freskókat egy „Rosenfeld”-nek nevezett mester festette. A felavatási ünnepségre 1863. szeptember 13-án került sor, milyen szépek lehettek már abban az évben a nagyünnepi I-tentiszteletek.

Tapolca 1871-től nem minősült városnak, mégis fejlődőképes volt, ehhez hozzájárult az is, hogy besorolása ellenére járási székhelynek minősült, és ezért számos közigazgatási intézmény települt ide. A polgárosodás jelei mind a városkép alakulásában, mind a szellemi arculatának fejlődésében megmutatkoztak: Lőwy Bernát kiadásában jelent meg a Tapolca és vidéke című újság, a városnak könyvesboltja is volt, bár a kételkedők kérdezték a tulajdonost, hogy ebből akar-e megélni, a színjátszó kör évről évre új darabokkal lepte meg a „nagyérdeműt”, jelentős változást hozott emellett a város életében a barlang felfedezése. A barlang bejáratának kialakításához szükséges pénzt Keszler Aladár gyűjtötte össze, ezért cserébe az általa létrehozott társaság 25 évre megkapta a jogot, hogy a látogatóknak bemutathassa a barlangot, ami Berger Károly szakszerű vezetésével történt.

A vasútvonalak ugyancsak a fejlődés motorjai lettek: 1891-ben a Sümeg - Tapolca, 1903-ban a Tapolca - Keszthely, 1908-ban a Tapolca - Budapest vonal épült meg. Bár két jelentős tűzvész (1863 és 1908), valamint az első világháború visszavetette a várost a fejlődésben, a helyi üzemek folyamatos épülése, a lakosság foglalkozás szerinti átrétegződése komoly fejlődést mutat, a mezőváros jelentős iparral bíró településsé változott. 1925-ben 25 nagykereskedő - közülük 15 borral foglalkozott, - él Tapolcán, sok munkást foglalkoztat a Gőzfűrész és Faipari Vállalat, a téglagyár, a szeszfőzde és a vasút.

A tapolcai zsidóság a századfordulóra kinőtte az intézményeit, először az iskolát bővítették, csak 1905-ben került sor a zsinagóga felújítására, az akkori elvárásoknak megfelelően, Schadl János tervei alapján. Nagyobb lett a női karzat, orgonát építettek be, ez jelzi, hogy a közösség a neológ irányzathoz tartozott, a Hitközség tagjai számos adománnyal csinosították imaházukat. A felújítás kezdő és befejező időpontjainál ugyanaz a bizonytalanság észlelhető a forrásokban, mint a Hitközség tényleges megalakulásának dátumánál.

A II. világháborúban jelentősek voltak a város veszteségei: a legsúlyosabb, a kb. 800 zsidó lakos deportálása és pusztulása.
8. írja kissé szűkszavúan a város történelmét tárgyaló honlap.

Sajnos, kevesen tértek vissza, és ők sem maradtak, ki a kora miatt, ki az emlékek miatt, s ez megpecsételte a zsinagóga sorsát. A Hitközség tagjai nem tudták felújítani a zsinagógát, az akkori Tanács megvette a MAZSIHISZ-től az épületet 1963-ban, majd átadta a Malomipari Vállalatnak raktárnak. 1978-ban a Bauxitbánya Vállalat, - aki jól profitált a „magyar arany” néven csúfolt alumínium alapanyagából – vásárolta meg és alakította át színházteremmé. A homlokzati részt ugyan meghagyták, de mögötte már nincs ott az, aminek lennie kellene. A sors fintora, vagy az én személyes érzékenységem, hogy azt a könyvtárat, ahonnan a forrásanyag egy része származik, Wass Albert Könyvtár és Múzeumnak hívják.

Nem hagyhatjuk említés nélkül Tapolca városának azon törekvését, hogy szándékában áll méltóképpen megörökíteni a múlt eseményeit, ezért a 2007május 23-án egységes szerkezetbe foglalt Tapolca Város Önkormányzata Képviselő – testületének 43/2004. (XI. 02.) számú, az építészeti értékek helyi védelméről alkotott rendelete szabályozza az OTÉK alapján országos védettség alá nem helyezhető, de helyi értéket képviselő, „a város történeti múltját és építészeti kultúráját magában hordozó, és a városban élők önbecsülését elősegítő épületcsoportok, épületek, építmények, illetve azok egyes részei megőrzése érdekében” biztosított helyi védelem előírásait
9. A rendelet 1. számú melléklete II. helyi védelemre javasolt épületek a.) pontjában szerepel az Iskola utca 2841 hrsz. alatt a volt zsinagóga, a helyi védelemre javasolt képzőművészeti alkotások és emléktáblák felsorolásában az 5.) 34.) 35.) 38.) 69.) 79.) tételek zsidó vonatkozásúak. Ez a törekvés nagyra értékelhető, azonban ez sem változtat azon a tényen, hogy a városnak ma már nincs működő zsinagógája, és amikor 2002-ben a városban járva elmentünk a zsinagógához, senki és semmi nem adta hírül, hogy aznap mikor és hol lesz a péntek esti I-tentisztelet.


3.) Szálakon függő imák - Kővágóörs


Kővágóörs a Káli medence legnagyobb települése, amely Pálköve településsel egész a Balaton-partig nyúlik. Állandó lakóinak száma 950 fő, a Káli-medencét déli irányból, a Balaton felől legkönnyebben Révfülöpön keresztül lehet megközelíteni autóbusszal vagy személygépkocsival, a legközelebbi vasútállomás is Révfülöpön található. Kővágóörs az 1948 óta tájvédelmi körzetnek nyilvánított medence déli kapuja. Hozzá tartozik a Balaton partján Révfülöp és Balatonrendes között fekvő Pálköve, így Balaton-parti település is. Révfülöp irányából érkezve a Balaton víztükrétől alig három-négy kilométerre hatalmas, éltes cserfák által jelzett dombtető után érkezünk a patinás kis faluba.

A község a nevét a közvetlen közelében található, de a falu házai alatt is előforduló, hatalmas lapos sziklából álló kőtengeréről és annak főként malomkő, pincebolt, bástya, mezsgye céljára való bányászatáról, „vágásáról” kapta. Egyáltalán nem ritka, hogy egy szabad szemmel pusztán egy-másfél méter magasságúnak és kerületűnek látszó szikla a felszín alatt legalább ugyanekkora vagy még nagyobb terjedelmű. A jelenség eredete egy ritka geológiai képződmény, a pannon kori tenger megkövesedett homokturzása. „A pannon beltenger egykori turzásait, kvarchomok-rétegeit kovás kötőanyag cementezte össze. A rendkívül kemény kavarchomokkő tömbök ellenállnak a felszíni pusztításnak. Mint valami megkövesedett nyáj, úgy sorakoznak a tömbök Kővágóörs és Szentbékkálla közelében.”
10. A századfordulón még nagy területű kőhátak mai maradéka a védett salföldi, szentbékkálli, kővágóörsi kőtenger. A kövekbe a szél és víz kis barlangokat, tavacskákat formált. Színes moha, zuzmó, boróka, galagonya és szeder, apróbb fácskák adják meg a táj hangulatát.

A falu története valószínűleg sokkal korábban kezdődhetett, mint ahogy a rómaiak megjelentek a területen, azonban nem folytak olyan kutatások, melyeknek az eredménye a megállapítást bizonyítottá tette volna.A honfoglaláskor ez a vidék az Örs nemzetség szállásterülete volt, innen ered a település nevének második része. Kővágóörsöt először egy 1263-ban keltezett oklevél említi, ekkor még Szent-László-Örsnek nevezték, ami nyilván arra a helyben keringő legendára utal, mely szerint Szent László király itt is képes volt vizet fakasztani a sziklából a Káli-medence lakóinak. Az 1321-ben kelt okiratokban már mint Ciberjén-Örs szerepel (Örsi Ciprián nemesúr neve alapján) 1351-ben Cibriánfölde-Örs, ugyanakkor Nagy-Örs nevet viseli a település, amit azután 1394-ben már Boldogasszonyörs néven említenek az oklevelek. Ez a sokféle Örs végű elnevezés később a mai Kővágóörs névbe olvadt össze, s a reformáció után már csak ezen a néven említik az iratok. A falu a a török időkben Ihszán csausz birtoka volt, nyilván nem kerülhette el az akkori megpróbáltatásokat.
11.

Feltételezhető, hogy zsidók már egészen a korai középkortól lakhattak a településen, ezt az indokolja, hogy a déli szlávol lakta területeket a lengyelek által lakott területekkel egy olyan kereskedelmi útvonal kötötte össze, ami kővágóörsön áthaladva Pápán és Esztergomon keresztül érte el a lengyel területeket. Ha az adott kor lehetőségeit vesszük figyelembe, ez az útvonal komoly jelentőséggel bírhatott a korabeli kereskedelem számára, ezért biztos érdemes volt az út mentén letelepedni, és mivel Kövágóörs akkoriban falunak minősült, nagyobb esély volt arra, hogy a zsidók letelepedhessenek, mint a városokban, ahol ez tilos volt számukra, és kifejezetten hűbérúri engedéllyel tehették meg.

A település hosszú ideig alispáni székhely is volt, valószínűleg azért, mert sok olyan nemesi család lakott a faluban, akinek a csládfája az Árpád korig volt visszavezethető, és ezáltal „kiérdemelte” azt, hogy a nagy hatáskörrel és jogosítvánnyal bíró alispánok itt működjenek. A falu mai tájháza - az úgynevezett Kerkápoly ház, - mely egykori tulajdonosa, Kerkápoly István alispán nevét viseli, - 1995 óta várja a látogatókat.

Kővágóörs a XVIII. századtól, a Káli medence egyik legfontosabb településének számított. A falu vallási életéről tudjuk, hogy „a reformáció első és legrégibb ágának, a lutheri evangélikus hitnek ősi fészke volt, amit a XIX. Században (1841-1843) működő klasszicista, egyemeletes, négyosztályos kis gimnázium is bizonyított. (Az épület ma is áll - Jókai út 24.-, egy ideig a kővágóörsi általános iskola egy alsó tagozatos osztályának nyújtott tanulási helyszínt.) Műemlék evangélikus temploma (épült 1264-ben) a zegzugos utcácskák hálózatából kiemelkedő, kivételes panorámát nyújtó templomdombon álló, hófehér középkori építmény. Berendezése a kivételesen gazdag barokk faművesség terméke.

Közvetlen közelében emelték az ellenreformáció korában a katolikus templomot 1773-ban Esterházy Károly egri érsek segítségével. A felszentelésre 1802-ben került sor. Helyi elnevezéssel „dac-templom”-ként is emlegetik. (Közvetlen a bejárata elé húzták fel, szó szerint pár méterrel, így szemből teljesen takarja.)”
12. Nagy szerencse, hogy ez a megjegyzés szerepel a történelmi leírásokban, és nem nekem kellett a helyzetre utalnom. A látvány megdöbbentő, és először fel sem tudtam fogni, vajon miért ott vannak az épületek, ahová építették őket? Kővágóörs az 1800-as években mezőváros rangot nyert, e tény is a hely jelentőségét támasztja alá.

A gazdasági élet virágzását segítette, hogy Kővágóörshöz tartozott 1943-ig a rév-kikötővel bíró Révfülöp, mely a somogyi part felől érkező áruk lerakóhelyeként a Balaton déli partvidékéről származó mezőgazdasági termékek (gabona, állatok) kereskedelmének központi jelentőségű helye volt.

A XVIII. században a helyi zsidók száma – mint tudjuk ekkor még a tapolcán élő zsidók is a kővágóörsi hitközséghez tartoztak, - lehetővé tette, hogy orthodox Hitközségként működve zsinagógát építsenek, és német nyelvű iskolát tartsanak fenn. A zsidók megélhetését nagyrészt a bortermelés biztosította, amit a helyi illetve a szetbékkállai országos vásárokon értékesíthettek közvetlenül. A helyi Hitközség elsorvadását a környező települések erős iparosodásából eredő elszívó hatás érvényesülése okozta, egyre többen költöztek városokba, többek között Tapolcára, így fordulhatott elő, hogy a két település rangsora megváltozott, a korábban nagyszámú zsidóságot magának tudható Kővágóörs hitélete összezsugorodott, míg Tapolcáé felemelkedett.

„A két világháború egyrészt sok hősi halottat követelt, másrészt 1944-ben elvitték és megölték a zsidó lakosságot.”
13. olvashatjuk a település történetének leírásában.

Nincs információ a túlélők létszámáról, illetve további sorsukról, az informátoraim szerint jelenleg nem él olyan zsidó a településen, aki holocaust-túlélő lenne. Ma „számos művész és e tájat megszerető városi értelmiségi, a Káli medencében elterjedt kifejezéssel: „bebíró” vett házat (leginkább nyaralónak) a 70-es évek közepétől a faluban.1979-ben alakult meg a Káli Vidék Baráti Köre, későbbi nevén a Káli Medence Környezetvédelmi Társaság. Feléledt a tradicionális nádazó mesterség és új házak is épültek a régi stílusban. A felvásárolt épületek zöme ma igényesen felújított, leginkább rusztikus módban, vagy enyhén elegyítve azt a modernebb megjelenéssel. Jellegzetes falukép fogadja a Kővágóörsre érkező látogatókat: kőbástya-kerítések, keskeny telken álló okkersárga és téglaszínű házak, néhány telken több lakóház is van. A házak előtt vannak a kiskertek. A házak építőanyaga túlnyomórészt kő, a tetőfedő anyag 1/3 részben nád. Figyelemre méltó, néhány XVIII-XIX. századi parasztház.”
15. Az ide érkező értelmiségiek között természetesen vannak zsidók is, van, aki azon munkálkodott, hogy a zsidó temetőt kitakarítsák, van, aki megvette a régi zsidó iskolát nyaralónak, ki ki a maga módján viszonyul a múlthoz, saját múltjához.

A régi zsinagóga romja még mindíg áll. Volt mészraktár, utána egy amerikában élő magyar hölgy tulajdona. Igaz, jelenleg is magántulajdonban van a terület, és a zsinagóga faláról lemállott a vakolat, az ablakok vakon néznek a semmibe, megvan azonban még a tető, a karzat és a főfalak. A falak között láthatatlan szálakon függenek azoknak az imáknak az utolsó hangjai, amelyek a zsinagógában az I-tentiszteleteken a sok – sok év alatt elhangzottak, és amelyeket az Örökkévaló azért nem emelt magához, mert nem akarta elzárni attól a ma élőket, hogy megkapaszkodhassanak a tradíció fonalában. Látnunk kell azonban, hogy ha a falak is leomlanak, ez a lehetőség véglegesen elenyészik. A vesztesek mi leszünk, ezért a málló falak maradványai között folyamatosan hallatszik egy bánatos sikoly: Ne engedj elvesznem! Vajon meghallja valaki? A tulajdonos hajlandó eladni az ingatlant.


 

Melléklet a zsidó emlékhelyek képeivel:



1. Emléktábla (Iskola u. 5., volt zsidó iskola utcai homlokzatán)  
Felirata: Tapolcán az izraelita felekezeti oktatás 1847-ben kezdődött. Ebben az épületben működött 1855-tol 1944-ig az iskola és sok éven át az óvoda is. 1995.

Anyaga: fekete gránit
Állíttatta: Városszépíto Egyesület Tapolca
Felavatva: 1995. július 2. 


2. Emléktábla (Iskola u., Városi Művelodési Ház falán, volt zsinagóga) 

Felirata: Volt izraelita zsinagóga. Épült 1863-ban neogótikus stílusban. 1944. június 15-én e helyről hurcoltak Auschwitzba 734 zsidót, akiket hitükért, származásukért meggyilkoltak.

Anyaga: márvány
Állíttatta: Városszépítő Egyesület Tapolca
Készítette: Gelencsér Ferenc kőfaragó mester 
Felavatva: 1992. július 7.
Megjegyzés, helyesen: 1944. június 19-én történt az elhurcolás. 

3. Emléktábla (a Városi Kórház sebészeti osztályának folyosóján)  
Felirata: Néhai Dr. KLEIN GYULA kórházi orvosnak, kórházunk megálmodójának, aki ragyogó tollal harcolt a valóraválásért és minden tudásával a fejlesztésért. Emlékét örökitik meg az utókor számára hálás betegei és tisztelői. Tapolca 1934. július hó.

Anyaga: vörös márvány, bronz plakett
Készítette: Gerenday A. és fia Budapest
 
 
4. Emléktábla (Deák Ferenc u. 7. számú épületen, ABC bejáratánál) 

Felirata: WOLLÁK TIBOR boltigazgató emlékére Tapolca városában kifejtett kereskedelmi és közéleti tevékenységéért. 1989. Tapolca Város Tanácsa Pannonker Vállalat.
Anyaga: bronz

5. Síremlék (Zsidó temető) 

Felirata: LESSNER SAMUEL MCCMXLIV MCMXXXVIII

Anyaga: fehér márvány
Megjegyzés: L. S. sokat tett, hogy Tapolca és környéke a hazai szőlészet-borászat egyik központjává váljon. 
 


6.  Emlékmű (Zsidó temető)

Felirata: 1944 Auschwitz. Őrizze ezen emlékmű Tapolca és vidékéről 1944. június 19-én elhurcolt 800 mártírhalált halt testvérünk emlékét. Emelte a 112 életbenmaradott. Gyilkos kezek elpusztítottak benneteket, / Lelketek nem szállt el a füsttel, / Örökké emlékezünk 1944 véres júniusára.

Anyaga: bazalt, műkő, fekete márvány
Felavatva: 1947. augusztus 10.
Megjegyzés: helyesen 734 elhurcolt mártír 
 


 

7. Emléktábla (Tapolca, Csányi L. u. 1.)
Felirata: A Csányi és az Iskola utcai gettókból 1944 június közepén elhurcolt zsidó mártírok emlékére.
Állíttatta: Hajnalpír Alapítvány 2002. július 7.
Anyaga: sötétszürke gránit
 

A képek letöltve a Tapolca város http://www.tapolca.hu/telepules2.htm honlapjáról.








 

Köszönetnyilvánítás:


Ez a dolgozat azért készülhetett el, mert igaz baráti segítséget kaptam Dr. Gáti Goldmann Jenőtől, akinek ezúton is kívánok jobbulást, és a környék alapos ismerőjétől, Wollák Lászlótól, aki nemcsak a múltra vonatkozó információk csokrát nyújtotta át, hanem a naprakész adatok nagy része is tőle származik. A nagybácsi, akinek a mellékletben szám alatt felvett emléktábla állít örök emléket, büszke lehet az unokaöccsre.





Jegyzetek:


1.) Alan Unterman Zsidó hagyományok lexikona Helikon 1999. 161. o.
2.) – 8.) idézetek Tapolca város http://www.tapolca.hu/telepules2.htm honlapjáról származnak
9.) idézet a hivatkozott rendelet preambulumából
10.) – 15.) idézetek a http://www.terebess.hu/kert/kotenger.html és http://www.balaton.hu/ honlapokról származnak.



Irodalomjegyzék:


A Tapolcai zsidóság vázlatos története és szerepe a város életében Mayer Dénes kutatása és kézirata alapján írta Tóth József Tapolca 1994.

Tóth József Hangodi László: Tapolca templomai és temetői Tapolca 2005.

Tapolca Város Önkormányzata Képviselőtestületének 43/2004. (XI. 02.) Kt rendelete az építészeti értékek helyi védelméről. (egységes szerkezetben)

Alan Unterman: Zsidó hagyományok lexikona Helikon kiadó 1999.

Magyar Zsidó lexikon Makkabi 2000.

Kicur Sulchan Aruch Budapest 1988 I. és III. kötet

Haraszti György: Két világ határán Múlt és Jövő Kiadó 1999.

Dr. Hasznos Judit
OR-ZSE Doktori Iskola, III. évfolyam
 

Vissza