„Nem erre a hitre
vagyok keresztelve… (…)
Én ezt az épületet szeretem, én ezért tenni akarok.”
/Béres Anikó/
Dokumentumfilm, mint
olyan
Az egyetemes filmtörténet immár 110 éves történetének egyik
legnagyobb kérdése, hogy van e két útja a filmművészetnek, vagyis
létezik-e egyáltalán dokumentum- illetve játékfilm. Erre a vitára
jelen dolgozat keretei között nem akarok hosszasan kitérni, csak
emlékeztetni az olvasót (filmnézőt), hogy még a legobjektívebb film
is, a film sajátosságaiból adódóan szükségképpen szubjektív,
legalább egy kicsit.
Ez alatt azt kell értenünk, hogy habár a film készítője vélhetően
mindent megtesz az objektivitás érdekében, a képek beállítása (adott
esetben például mennyire látszik a képeken romosnak egy épület vagy
mennyire nem), a megszólaló személyek szövegének megvágása, az
interjúk számára megválasztott helyszínek, azokon belül a szereplők
elhelyezése, mind információt közölnek a nézővel, még ha tudat
alattit is, befolyásolják abban, hogy milyennek lásson egy épületet,
egy embert, kinek a véleményét fogadja el inkább.
Ennek a filmnek az alkotója, Gellér-Varga Zsuzsanna meglátásom
szerint elég nagyfokú objektivitásra törekedett, ugyanakkor nem
lehet nem észrevenni, hogy melyik interjúalanyát kedveli inkább,
kinek ad igazat, és kicsit filmes szemmel nézve azokat a „trükköket”
sem, melyekkel akarva-akaratlanul befolyásolja a néző véleményét is.
A következőkben ezt természetesen részletezni, vagy ha úgy tetszik
indokolni is fogom, előtte azonban meg kell jegyeznem, hogy mint az
az eddigiekből is látszik, ez az írás nem a kőszegi zsinagóga körül
kialakult helyzetről mond véleményt, hanem egy dokumentumfilmet
elemez. A témához tehát nem a zsinagóga, vagy a kőszegi hitközség
sorsa, hanem egy dokumentumfilm felől közelítek, így inkább a filmes
befolyásolás lehetőségeit fogom érinteni, mint a kőszegi zsinagóga
amúgy megoldhatatlannak látszó helyzetével kapcsolatban állást
foglalni.
Még egy fontos szempont van, melyet elöljáróban meg kell jegyezni:
ez a film számtalan filmszemlén indult, sikert is aratott, feltűnést
is keltett, ami fontos célja minden dokumentumfilmnek, hiszen ez azt
jelenti, hogy felkelti az érdeklődést az alkotó az adott téma,
probléma iránt; ezért nem szabad elvonatkoztatnunk attól, hogy
elemzésünk tárgya egy film és nem egy épület.
Dokumentumfilm-szemlék zsűrijét gyakran éri az a vád, hogy adott
esetben miért mondjuk a hajléktalanokról készült filmnek adták a
díjat és miért nem a szórakozóhelyekről kiutasított romákról
szólónak, hiszen ez utóbbi (legalábbis a felszólaló szerint)
fontosabb probléma. A dokumentumfilmes zsűri természetesen nincs
arra felhatalmazva, hogy arról ítélkezzen, kinek a baja nagyobb,
élete nehezebb, sorsa sanyarúbb. A filmes zsűri azt nézi, hogy
melyik film van jobban megcsinálva, melyik hatásosabb, ritmusosabb,
figyelemfelkeltőbb, objektívebb vagy szubjektívebb (ahogy a helyzet
kívánja), szebb a fényképezése, megfelel-e a dokumentumfilmezés
írott és íratlan szabályainak, vagyis mennyire „beszéli” az alkotó a
filmnyelvet, milyen hatásfokkal használja a film kifejezőeszközeit.
Ebből a helyzetből nézem ezt a filmet én is most: vagyis nem azt
ítélem meg, hogy a kőszegi zsinagóga önmagában mennyire fontos, vagy
vele kapcsolatban kinek van inkább igaza, csak azt, hogy ennek a
filmnek az alkotója, hogyan tárja az adott helyzetet és eseményeket
elénk.
Téma és műfaj
Varga Zsuzsanna 2005-ben készítette „Szomszédok voltak” című
dokumentumfilmjét, melyben a 120 elhurcolt kőszegi zsidó egykori nem
zsidó szomszédai emlékeznek a II. világháború kőszegi eseményeire.
Nehéz film, egyszerre a múlttal való szembenézésé és közben persze a
tagadásé is, sokak szerint Kőszegen is mindenről a németek tehettek…
Ennek a filmnek a forgatása közben találkoztak az alkotók a közösség
nélkül maradt zsinagóga szomorú sorsával, tudták meg az épület
árverésének hírét és kezdték el forgatni a zsinagógáról szóló
filmjüket.
Egy jó dokumentumfilmes természetesen a konfliktushelyzetben ismeri
fel az érdekes témát, nyilván olyan helyzet érdekli, melyben
érdekellentétek, vagy véleményellentétek fogalmazódnak meg, esetleg
ezek össze is csapnak. Ebből a szempontból a kőszegi zsinagóga
témája nagyon alkalmasnak bizonyult a megfilmesítésre, és azt kell,
hogy mondjam végül is nem a zsinagóga miatt. Sokkal inkább, mert itt
egy olyan helyzet állt elő, mely több szempontból is
általánosítható, analógiaként alkalmazható, éppúgy jellemzi a
jelenlegi magyar jog lehetetlenségét, mint a közhivatalok
tehetetlenségét, bizonyos csoportok esetlenségét, mint a tenni
akarók a felsoroltak általi elnyomását. Vagyis egy ponton túl már
nem is annyira fontos, hogy éppen a kőszegi, sőt egyáltalán hogy
pont egy zsinagógáról van szó, az eset egyfajta metaforája számos
más esetnek.
Ezzel pedig a téma megtalálásával és abban az analógia
felismerésével az alkotó eleget tett az egyik legfontosabb
követelménynek: filmje nem csak egy szűk, közvetlenül érintett
csoportnak/ról szól (ilyen például egy szülinapi videó), hanem
általában mond el valamit, sajnos, valami tipikusan magyarnak tűnő
dolgot.
A technika, vagy műfaj, melyben ez a film készült a videó-újságírás:
ez tehát nem oknyomozó riport, nem felelősöket akar mindenáron
bíróság elé citálni, vagy komolyabb összefüggéseket föltárni a
rendező, hanem egyszerűen csak jelen van bizonyos eseményeknél és
megszólaltat minden oldalt, minden véleményt. Dokumentumfilmes
számára a legnagyobb dolog jelen lenni minden fontosabb eseménynél:
ez igen nagy, igényes és figyelmet igénylő munka.
Ha megfigyeljük például az esti híradót, láthatjuk, hogy a film
többnyire utólagos szenzáció közvetítésére alkalmas, hiszen nem
tudjuk előre, hol történik valami szerencsétlenség, mikor történik
egy baleset, egy merénylet, egy katasztrófa, a stáb mindig utólag ér
oda és mindig csak a végeredményt tudja rögzíteni. Most szintén nem
mennék bele abba, hogy hogyan és miért van mégis az utóbbi
évtizedben egyre több felvételünk katasztrófákról és terrorista
eseményekről, csak megjegyzem ezzel kapcsolatban, hogy ezek továbbra
sem „profi” felvételek.
A videó-újságíró persze nem látnok, csak figyel: Gellér-Varga Zsuzsa
például 3 nappal korábban értesült a zsinagóga árveréséről és jelen
tudott lenni a kamerával, ami a hitelesség szempontjából még akkor
is alapvetően fontos, ha ott nem filmezhetett ezért csak az esemény
hangját halljuk, és az árverő kalapácsot látjuk a felvételeken.
Ennek a felvételnek a hiánya éppen annyira csorbítaná a film
hitelességét, az alkotó szavahihetőségét, mint ha például valamelyik
érintett nem ad interjút az alkotóknak, és nem hangzik el a saját
szájából a saját véleménye.
A megtalált téma és annak feldolgozási módszere tehát tökéleten
illeszkedik egymáshoz, amivel az alkotó nem is olyan könnyű dolgot
teljesített.
A történet
Ahhoz, hogy jobban elemezhessük a filmet röviden le kell írnunk
miről is szól:
A kőszegi zsinagóga egy építészetileg is értékes, érdekes, egykor
igen szép és aránylag nagyméretű zsinagóga volt, előtte két
melléképülettel, melyekkel funkcionálisan és építészetileg is
egységet alkot. A II. világháború során a kőszegi zsidóságot
elhurcolták, jelenleg a városban nincs működő hitközség (pontosabban
a háború óta nem is volt). Azóta a zsinagóga volt állami
tulajdonban, a melléképületei funkcionáltak önkormányzati lakásként,
majd a rendszerváltás után privatizálták. Ennek során magát a
zsinagógát és a két melléképületet külön helyrajzi számmal látták
el, így elválasztották egymástól, vagyis külön is értékesíthetővé
váltak. Az épületeket először egy vállalkozó vette meg, különféle
állagmegőrzési kikötésekkel, de hamar továbbadta. A következő
tulajdonos az ingatlan megszerzését csak befektetésnek szánta,
ráadásul egyéb vállalkozásai tönkrementek. A zsinagógára, mint
ingatlanra hitelt vett fel, melyet törleszteni nem tudott, ezért a
bank megpróbálta elárvereztetni az ingatlant. A zsinagóga árverése
sikertelen volt, jelenleg kb. 100 millió forintért lehetne megvenni,
a becslések szerint 200-300 millióba kerülne a felújítása. A két
melléképületet azonban 4 millió forintért megvette a Béres házaspár
(a kikiáltási ár 8 millió volt), mint egyetlen licitálók. A házaspár
jelenleg ennek a két épületnek a felújítását csinálgatja, ahogy
pénzük engedi, azokból múzeumot, teázót, kicsi ajándékboltot
szeretnének kialakítani. A Műemlékvédelmi Hivatal emberei feltárták
az épületeket és minden felújítás az ő engedélyükkel zajlik.
A zsinagógának voltaképpen nincs jelenleg tulajdonosa, a
szombathelyi zsidó hitközség és polgármesteri hivatal alapítványt
hozott (a film elkészülte óta) létre az épület megvásárlására és
felújítására, ám az jelenleg magánkézben van. Fájlalják valamint azt
is, hogy a melléképületeket külön megvette a házaspár, mert
szerintük ezzel a zsinagóga értékesíthetetlenné vált és
elértéktelenedett. Tény azonban, hogy mivel az épület magánkézben
van, Európa Uniós vagy más pályázatok elérhetetlenek a renoválásra.
A filmből nagyjából ez, az elég reménytelennek tűnő helyzet
vázolódik.
A feldolgozás
A téma és a riportalanyok tehát alkalmasak a vitára, és egészen
biztosan komoly vitát is kavar még nem zsidó közösségekben is ez a
film. Ezért itt megint meg kell jegyeznem, hogy a továbbiakban nem
arról lesz szó, hogy szerintünk kinek van a kérdésben igaza, hanem
arról, hogy hogyan láttatja velünk a szereplőket az alkotó.
Az egyik legkényesebb kérdés, amit a film felvet (hogy korrekten
fogalmazzak: az interjúalanyok vetik fel, és véleményük egymásra
vágása kelti fel a néző érzelmeit), hogy – egyszerűen fogalmazva –
zsidóknak vagy nem zsidóknak (pl. önkormányzatnak) kell-e egy ilyen
épületet megvenni és megmenteni.
A filmben megszólaló zsidó hitközség (a szombathelyi) képviselője
(Jelinek Endre György) szerint szégyen, hogy a zsidóknak kelljen
ilyen épületeket megvenni, hiszen morbid az, hogy maguk az elhurcolt
zsidók leszármazottai súlyos milliókért vásárolják vissza a
zsinagógájukat. Valamint ez az épület olyan kulturális értéket
képvisel, mely része a nemzeti kultúrának, nem csak a zsidóké, és
hanyatlása a magyar szellemi élet és kultúra hanyatlását jelzi. Nem
tetszését fejezi ki ilyen kulturális értékek üzleti befektetésként
vagy üzleti céllal való használatának, és ezzel vádolja a zsinagóga
és két melléképület jelenlegi tulajdonosát is.
A zsinagóga tulajdonosának képviselője őszintén el is mondja, hogy
üzleti befektetésként vették meg az épületet, abban reménykedve,
hogy drágábban el tudják adni. (Jelenleg a helyzetet egyébként az
oldaná meg, ha az épület összedőlne, hiszen akkor a tulajdonos igen
értékes telekhez jutna Kőszeg egyébként teljesen felújított és
virágzó belvárosában, melynek értékesítésével valószínűleg
fedezhetné hiteleit.) Álláspontja szerint eladná bárkinek az
épületet, aki fizetne kb. annyit, amennyiért eredetileg megvették az
épületet plusz annak a banki kamatát (vagyis jelenleg kb. 100 millió
forintot).
A két melléképület tulajdonosai úgy tűnik valóban tenni szeretnének
valamit. És ezen a ponton át kell térnünk valóban a film elemzésére.
Mivel a néző számára a Béres házaspár valóban a pozitív főszereplő.
Nincs is okunk kételkedni abban, hogy ténylegesen azok, csak
felhívnánk a figyelmet az alkotói szubjektivitásra.
Természetszerűleg csak ők azok, akiket magánál az épületnél látunk,
mindenhova mint otthonos gazda vezetnek be minket, vagyis a
riportert a kamerával, ezzel azt sugallva, hogy ők vannak otthon.
Béres Anikó saját lakásában megmutatja a zsidókat ábrázoló
(egyébként vélhetően értéktelen) akvarelljeit, egyéb dolgokat,
amiket a majdani múzeum számára gyűjtött, megmutatja, hogyan
segítették a feltárást, elmondja, hogy ha a hitközség vagy az
önkormányzat jelen lett volna az árverésen, akkor nem licitáltak
volna, de azok nem voltak ott (maguk azt nyilatkozzák, hogy nem
tudtak róla, ami vélhetően nem igaz).
Természetéből és kinézetéből adódóan is egy őszinte, kedves
asszonynak tűnik, akiről valóban elhisszük (ellentétben a
szombathelyi hitközség képviselőjével), hogy érdekli ennek az
épületnek a sorsa, puszta merő szívjóságból. Később ugyan kiderül,
hogy egyik nagyszülője zsidó származása miatt halt meg a
világháborúban, tehát mégis van kötődése az épülethez, de érezzük,
hogy vélhetően enélkül is őszintén mondja, hogy a szíve vérzik a
zsinagóga sorsáért.
Minden filmnek, nem csak játék-, hanem dokumentumfilmnek is van egy
dramaturgiai tetőpontja, úgy nagyjából a film kétharmadára szokták
ezt az alkotók időzíteni (pontosabban az aranymetszési pontba), itt
fogalmazódik meg a lényeg, és a leghevesebbek az érzelmek. Ennek a
filmnek ezen a pontján Béres Anikó az életveszélyesen romos, és még
így is csodaszép, különleges zsinagóga közepén áll és elsírja magát
tehetetlenségében, hogy mindezt nincs ereje, hatalma, lehetősége
megmenteni.
A nézőnek nincs választása, az asszony feddhetetlen erkölcsű Don
Quijote-tá válik a szemében, neki szurkol és azt kívánja, az ő
győzelmével érjen véget ez a film.
Mindeközben a szombathelyi hitközség képviselői és az alpolgármester
rossz megvilágításban (ellenfényben: a fény a hátuk mögötti ablak
felől jön, melytől az arcuk sötétben van), egy nagy és nehézkes
asztal mögött feszengve ülnek (szemben az épületekben és saját
lakásában sétálgató asszonnyal), a róluk készült felvétel legalább
annyira kemény, visszataszító, mint amit egyébként olykor mondanak.
A hitközség szerint az asszony szégyellje magát, merthogy a
melléképületek felvásárlásával elértéktelenítette a zsinagógát.
Véleményüket a riportertől hallja az asszony, ki ettől megint
elsírja magát, és visszaüzen szégyen ügyben; és így tovább.
Ismét hangsúlyozom, ezúttal sem tisztünk ítéletet mondani, vagy
igazat adni bárkinek is a történetben, csak arról szólnak a fentiek,
hogy a film alkotója az egyik oldalon áll, és erőteljesen sugall egy
véleményt a nézőnek.
Személyes megjegyzésem, hogy valószínűleg nem véletlenül: sajnos
egyet kell érteni az alkotóval, úgy tűnik ebben a történetben az
egyetlen értelmes és tenni akaró ember valóban Béres Anikó. A
szombathelyi alpolgármester, a Műemlékvédelmi Hivatal képviselője és
sajnos a szombathelyi hitközség meglehetősen impotensen állnak a
témához: gyakorlatilag semmilyen elképzelésük nincs mit lehetne
tenni, ugyanakkor megvádolnak mindenkit, aki valamivel is
megpróbálkozik. Legfőképpen azzal, hogy nem normális, aki
magánemberként zsinagógát vesz, illetve ennek csak nyerészkedési oka
lehet (erőteljesen hasonlítanak ezek bizonyos antiszemita vádakra),
és hogy magánembernek az lenne a legjobb, ha összedőlne az épület.
Be kell látnunk: nekik is. Az legalább véget vetne a tehetetlen
fejvakargatásnak a széles asztal mögött.
Mindezt, pusztán az alapján, hogy csak ebből a filmből vannak
információim a kőszegi zsinagóga helyzetéről, azért merem
megkockáztatni, mert mindemellett a film meglepően objektívnek
tűnik.
A tanulság, ha van olyan
Az objektivitás mellett azért is illik döntetnünk, mert ha alaposan
megnézzük ezt a filmet, képileg valójában maga a zsinagóga a
főszereplő. Olyannyira, hogy a film még antropomorfizálja is „őt”
egy kicsit: magányosan, omladozó bejáratával gaztól borítva áll,
megközelíthetetlenül, elérhetetlenül, magányosan és elhagyatva. És
még így is méltósággal, 150 éves úrhoz méltóan, aki minden
elképzelhetőt látott már, romjaiban is szépen, világítóan fehér
kőtábláival, mint egy emlék, mint egy figyelmeztetés, mint a múlt
egy darabja, mint valami élő.
Ezt is a képeken látom, ez is a fényképezésnek köszönhető, ez is az
alkotó üzenete, melyet az egész film során a zsinagóga
vissza-visszatérő képeiben rejt el. És éppen ettől válik a filmje
önmagánál is sokkal többé, és a története nem egy egyedi, egyszeri
(és ezért érdektelen) történetté, hanem tanulságok kimeríthetetlen
tárházává.
Egyrészt mondhatnám mennyi műemlék (nem csak zsidó) sorsát példázza
egy jogilag lehetetlen helyzet, másrészt, és ez sokkal jobban
érdekel, mondhatom, amit az alkotó mond, hogy ezen épület sorsán
keresztül 150 év magyar történelme értelmeződik. De még inkább
mondom, hogy ennél is többről van szó: a romos zsinagóga egy
felújított város közepén árulkodik a múltunkról, pontosabban ahogy
az jelenné válik, vagyis hogy jelen ma is: a kőszegiek még mindig
nem értik, miért nem újítják fel a zsinagógájukat ma a zsidók, a
zsidók pedig most sem értik, hogy miért nem része ez az épület a
magyar nemzeti kultúrának. Pont, mint 60 évvel ezelőtt, pont mint
150 évvel ezelőtt, amikor ezt az épületet emeltette az amúgy szintén
itt eltemetett báró Srhen Fülöp.
A kőszegi zsinagóga romja úgy áll a szép Kőszeg szívében, ahogy a
magyar zsidók története a magyar történelemben: éktelen,
szégyenletes, feldolgozhatatlan, megérthetetlen, ugyanakkor
megkerülhetetlen, kísérteties, fenségesen borzalmas dolog. Külön
állnak, és nem tudnak mit kezdeni egymással.
Források
Dénes Balázs: Abszurd helyzet? Filmezd le! Zsinagógát vegyenek!:
Film.hu: 2006. dec.13.http://www.magyar.film.hu/object.c1fc4611-3bb7-4ab2-8dc5-71eff3536702.ivy;
Gaal Ilona: Kalapács alatt. Zsinagóga-üzlet.: Manager magazin.
2006./9.
http://www.managermagazin.hu/magazin.php?page=article&id=596
Rose: Zsinagógát vegyenek! - Kis kőszegi abszurd. Alone.hu (Alpokalja-Online.
Független Online Magazin): 2006.12.23.
http://www.alon.hu/index.php/article/articleview/4598/1/5
Zsurló Film Kft. – Gellér-Varga Zsuzsanna dokumentumfilmjei.
www.zsurlofilm.com
 A
film adatai:
Zsinagógát
vegyenek!
Szereplők: Benkő János,
Béres Anikó,
Béres Sándor,
Gamauf Lajosné,
Hauer Tamás,
Ivicsics Péter,
Jelinek Endre György,
Kiss Károly,
Krug Gusztáv,
Mátrai István,
Tokaj Margit;
Vágó: Hargittai László
Szerkesztő - riporter: Gaal Ilona, Kriza Bori
Producer - zeneszerző: Wizner Balázs
Rendező - operatőr: Gellér-Varga Zsuzsanna
2006. Metafórum Film,
Zsurló Film Kft.
Kárpáti Ildikó
OR-ZSE Doktori Iskola, III. évf.
2008.június
 |
