Molnár-Lamos Krisztina: Törhetetlen tükör
 

 Tisztelet Sara Copio Sullam [1] [i] emlékezetére

Ha azokra az asszonyokra gondolunk, akik a renaissance idején és e korszak végén Itáliában éltek, vajon hányféle képet idéz fel emlékezetünk?

És ha elképzelni akarunk egy fiatal nőt, aki a XVI. század végén Velencében született, mi juthat eszünkbe?

Legelsőként talán egyetlen kép villan fel. Bársonyba, selyembe, vagy más színes kelmékbe öltözött szép termetű nő alakja és képe, aki a középkor elmúltával már sokkal szabadabban, de mégis korlátok sokasága közt él, és meghatározott szerepkörben, feleségként, anyaként egy tűzhely mellett, vagy éppen piacokon járva, vásárlással, főzéssel, takarítással tölti az időt.

Azután talán egy törődött, mégis finom nő arcát is látjuk, aki a mindennapi létfenntartásban, gyermekeiről és férjéről való gondoskodásban kimerülve éppen csak létezik, folyamatosan küzdve családja életéért a pestisjárványok és hódító hatalmak háborúi okozta gazdasági válságok közt, olyasvalaki, aki a rövid nappali fényesség múltával azután az éjszakát bevilágító fáklyák fényénél korán hajtja álomra fáradt homlokát.

És az átlagos, de legalábbis sokaságot képező asszonyok mellett ott látjuk még a vagyonos nemesasszonyokat, és a kurtizánokat, prostituáltakat is, akik a szerelmet már-már művészetként gyakorolják, örömmé oldva szenátorok, miniszterek, gazdag és kevésbé módos polgárok lelki nyomorúságait.

Látjuk a gyönyörű szegénylányokat is, akik kevéske pénzért angyalok modelljeiként Michelangelo és Leonardo da Vinci, Tiziano, és Caravaggio, és az ő tanítványaik vásznai előtt fekszenek fedetlen szépségükben?

No és az apácákat, akik fekete, fehér földet söprő köppenyeikben a kolostorkertekben gyógy és fűszernövényeik közt sóhajtanak az ég felé?

Látjuk őket?

Bizony, jól látjuk őket mind.

Még a legszegényebb csatornaszéli viskókban lakó fiatal, majdnem gyereklányokat is könnyen felidézzük, akik cselédnek szegődnek, takarításra, konyhai munkára, vagy  kenyérért koldulnak az utcasarkokon hajlongva.

Mint a kaleidoszkóp képei, olyanok ezek a víziók, százféle "átrakásban" emlékezhetünk annak a korszaknak lányairól és asszonyairól, amikor a harangok hangját még nem hallhatjuk, de a szerzetesek énekét a szerelmes szerenádokkal, lantokkal, csörgődobokkal együtt már igen.

Akkor és ott, a tengerre épült városban, ahol a bőrünkön érezhetjük a gondolák evezőiről levegőbe perdülő kacér vízcseppek érintését, ahol magunkba szívhatjuk a tömjénes füstölők illatát, és borzonghatunk templomok mélyének hűvösében, de akár táncolhatunk is forró testtel a lampionok fényében rendezett esti mulatságokon, sőt, résztvevői lehetünk a legfényűzőbb báloknak, - ott, akkor, a kora-újkori Velencében az asszonyok ezerarcúak voltak, és mi így is látjuk őket.

A többféle kép ami felmerül bennünk, mind színes, ámde mégis azonos árnyalatokkal bír. És gyönyörű anzikszot képez ugyan, de nélkülözi a teljességet, mindaddig, ameddig nem ismerjük meg annak a fiatal nőnek életét és történetét, aki Sara Copia Sullam [2] [ii] néven 1592-benszületett a velencei gettóban, és ott is halt meg Adar hó 6-án (február 14-én) 1641-ben.

Sara, három gyermekük közül a legidősebb lánya volt Simon és Rebecca Copionak.

Apja, mantovai születésű, „tekintélyes sarja egy zsidó patríciuscsaládnak” [3] és így írja az angol enciklopédia, "man of culture", - ekként is élvezte a zsidó közösség tiszteletét, - valószínűleg tanító is lehetett, amellett, hogy testvérével Moise Copioval együtt Velence notabilitásai közé sorolták.

Velence ekkor Itália második legnagyobb városa volt, kicsivel több, mint 6000 zsidó élt itt, köztük gyárosok, kézműves –iparosok, akik 3-4000 keresztény munkást is foglalkoztattak. Gazdaságilag nagyon pozitív tényező volt ez, a város életére jól hatással lehetett, de ez nem hatotta meg a klérust és a nagykereskedő keresztényeket, és addigra, mire Sara megszületik, a ghetto Velencében már felépült és majdnem 80 éve áll, Spina Lunga szigetén fekszik, és Giudecca –nak hívják. A zsidók itt élnek, vörös kalap viselésére kényszerítik őket, noha ők azt nem hordják, bezárva tartanák őket, de az élet gyakorlatban, napi aktualiásaiban itt, a dekadencia városában teljesen más, mást  is hoz, a velencei polgárság érdeklődéssel, már-már kíváncsisággal tekint a zsidó közösségre, és befogadó attitűddel fordul annak kulturális élete felé. Bejárnak a ghetto-ba, zsidó ünnepeken vesznek részt, vásárolnak, kapcsolatokat kötnek, barátságok, szerelmek születnek. [4]  A Giudecca iskolái városszerte ismertek, irodalmat, irodalomtörténetet, és zenét olyan magas szinten, színvonalon tanítanak falaik közt, hogy keresztények is járatják oda gyerekeiket, míg a klérus attól való félelmében, hogy a zsidók keresztény gyerekekből prozelitákat nevelnek 400 aranyig terjedő pénzbüntetés terhe mellett el nem tiltja egy időre a zsidókat a zene és énektanítástól. A szellemi fejlődés azonban megállíthatatlan. Ereje áttörhetetlen, még a legnehezebb körülmények között is tovább él. A jóra és a tökéletességre törekvő szellem elpusztíthatatlan, lélegzik a művészeteken és a tudományon át.

Ebben a hangulatban és közegben születik meg és él Sara Copio Sullam. Gyönyörű lány volt, „egykorú költők különböző distichonokban dicsőítik őt” [5]

„A világos hajú, gyengéd tekintetű, finom testfelépítésű, törékeny lány hajlamos volt a betegségekre.” [6]

A kislány 15 évesen, édesapja halálakor már tudta olvasni a latin és görög klasszikusokat, a Szentírást és a spanyol irodalmat, mindet eredeti nyelven, és erre az időre már elnyerte a helyi elismeréseket is, saját, olasz nyelven írt verseiért. Kiemelkedő intellektusához kedves személyiség társult, muzikalitásban is magas fokú érzékenység, és szokatlanul édes, szép hang, improvizációs képesség, valamint rendkívül könyörületes természet, ami meghatározó volt szociális érzékenységére nézve. [7] [iii] Mindezek a tulajdonságok egyenesen vezették ezt a fiatal lányt abba az irányba, amely a renaissance kor után szinte az egyetlen nyíló út volt a modernitás felé egy női lélek számára, és minden bizonnyal ezek tették alkalmassá őt később, egy nyitott ház, szalon vezetésére is.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Apja halála után 7 évvel, 1614-ben Sara 22 évesen ment férjhez Jacob Sullamhoz, egy gazdag és magasan iskolázott velencei kereskedőhöz. [8] Vajon mi indokolta ezt a viszonylag kései házasságkötést? Tudjuk, hogy ebben az időben a zsidó közösségekben, szerte Európában jóval korábban, tizenéves korban tartották szerencsésnek a fiatalok életének egybekötését. [9] Talán Sara-ra hárult a család létfenntartásának egy része? Vagy Itália korai  modernitása, Velence dekadenciája, a másfajta szellemi levegő tette lehetővé, hogy a fiatal zsidó lány megvárja, míg megtalálja párját, és szerelemből házasodhasson?! Kényszerhelyzet volt, vagy másfajta szükségszerűség, hogy sorsa így alakult? Ezt talán már sohasem tudjuk meg. Egy dolog azonban bizonyos. Férje, Jacob, haláláig hűséges társa, apja kívánt lenni közös gyermekeiknek, és támogatója, partnere volt Sara irodalmi, kulturális tevékenységének is. 1615-ben kislányuk született, aki azonban pár hónaposan meghalt. Későbbi gyermekek születéséről pedig a források nem emlékeznek meg.

Mivel töltötte napjait egy kortársaihoz mérten magasan iskolázott gyermektelen fiatal zsidó asszony a XVII. század elején Itáliában, a velencei gettó közepén?

Erről pontos, hitelesnek számító  dokumentumok számolnak be. [10]

Sara kereskedő férjével kettesben él, s míg Jacob pénzt keres, ő maga héber és latintanítást vállal. Ellátja a háztartást, de emellett sokat olvas, görög műveket fordít, és lejegyzi velük kapcsolatos gondolatait. Látogatja a közösség szegényeit, és gyűjtést rendez megsegítésükre. Verseket ír, zsinagógába jár, vallástudománnyal is foglalkozik, a Szentírást tanulmányozza és minden bizonnyal sok kérdést tesz fel a közösség rabbijának, aki apja halála után tanítójának és pártfogójának is tekinti önmagát.

Leon of Modena, Velence rabbija, a közösség egyik meghatározó szellemi vezetője volt ekkor.

(szerzője A zsidó rítus története című könyvnek / Historia de Riti Hebraici/ History of Jewish Ritual és más írásoknak ), nem sokkal gyermeke elvesztése után Saranak ajánlotta az általa spanyolból fordított drámát, amit Salamon Usque írt, és amelynek címe Esther. Talán így hívta fel tanítványa figyelmét irodalmi alkotások elemzésére, vagy talán  vígasztalásnak szánta a fiatal, de nagyon értelmes nő számára ezt az írást, hogy elterelje gondolatait arról a fájdalomról, ami érte, esetleg valamely kérdés kapcsán válaszként, üzenetnek adta a kezébe a könyvet, netán purimra szóló ajándékként? Erre sem derül már fény, de talán nem is lényeges mindez.

Sokkal fontosabb lehet, hogy ez az írásmű kelthette fel azután Sara érdeklődését Esther királynő személye iránt, és ennek okán olvashatta el azt az epikus költeményt, amely ugyanebben az időszakban született és azonos címet is viselt, és amelynek szerzője egy genovai szerzetes volt, Ansaldo Cebá [11] E mű olvasása Sara szívében felébresztette nem csupán a csodálatot, de a hálát is, hogy egy keresztény szerző ilyen szeretettel képes írni egy zsidó hősnőről. Levelet írt tehát a szerzetesnek, hogy érzéseit kifejezve megköszönje neki az élményt.

Ez a lépés egy négy esztendőn át tartó levelezést (1618-1622) és mély barátságot eredményezett kettejük között, amely kapcsolatban a szerzetesnek nem titkolt módon vágya volt Sara keresztény hitre térítése.

A lány azonban szenvedélyes hűséggel védelmezte hitét és vallását, meggyőző és logikus érveket sorakoztatva fel, így Cebá egy idő után elállt szándékától, hogy megtérítse őt, és barátságuk megmaradt. Az ismert források szerint soha nem találkoztak, de kisebb ajándékokat, könyveket, portrékat [12] küldtek egymásnak, és mindvégig szeretettel tájékoztatták egymást életük eseményeiről. Kései leveleik tele voltak metaforákkal, intimitással is, ha úgy tetszik. [13] Cebá mintegy harminc évvel volt idősebb Sara-nal. Az általa írt levelek egy gyűjteményben 1623-ban jelentek meg, ebből a kötetből azonban, valószínűleg az inkvizíciós cenzúra hatására kimaradtak a Sara által írt válaszok.

Sara szalonjáról az első  feljegyzés 1621-ből származik [14] , amikortól látogatói közt megjelent Baldassar Bonifacio, egy pap, aki később rendszeres vendége lett a háznak.

Sara háza egy "ante litteram" szalonként működött, felolvasásokat, beszélgetéseket tartottak itt, zenés délutánokat és esteket, ahol kapcsolatok születtek, és nagyon sokan megfordultak. Olasz írók, mint Numidio Paluzzi, a festő, polihisztor Alessandro Berardelli és Gian-Francesco Corniani, valamint Leon de Modena, a rabbi. A  témák között minden bizonnyal vallási diskurzusok is bőséggel jelen lehettek, hiszen Baldassar Bonifacio 1621-ben egy nyilvánosan megjelenő pamfletben, mely a Discorso címet viselte, minden szépítés nélkül egyszerűen megtámadta Sara-t, megvádolva őt azzal, hogy tagadná a lélek halhatatlanságát.

A lélek halhatatlanságának kérdése ebben a korban alapvető keresztény dogma volt, melyet tagadni akkor olyan mérvű bűnnek számított a keresztény egyház szemében, amiért a klérus azonnali és extrém büntetést ígért.

Sara egy manifesto-ban védte meg magát. Addig semmit nem publikált, (vagy nem publikálhatott) nyilvánosan, de ezt a rövid írást, amelyet két nap alatt megfogalmazott, kiadták a korabeli nyomdászok [15]

„Manifesto sull'immortalitá dell'anima” [16]
címmel. Írását édesapja emlékének ajánlotta. Szövege nagyon megható és mindent elárul hitéről, tiszteletéről.

Azt akarom, hogy üdvösséged növekedjék nevem hírén. Meg akarlak vígasztalni, hogy nem maradt fiad utánad, végezetül jelét akarom adni kimondhatatlan szeretetemnek. A te neved és az enyém, egyesülve maradjanak az utókorra [17]

A Manifesto olyan erős, szarkasztikus karcolat volt, és olyan tiszta és logikus gondolkodásról tett tanúbizonyságot, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Bizonyságát adja ez az írás annak is, hogy Sara jól ismerte Josephus Flavius, Horatius és az evangélisták tanait. Rajtuk keresztül fedi fel a Discorso ellentmondásait. Érveit el kellett fogadni, Baldassar Bonifacio vádjai  hirtelen okafogyottá és értelmetlenné váltak általuk. A kettejük közti „discorso-nak” nem lett folytatása, a pap egy hatoldalas írásban válaszolt, amelyet azonban már senki más nem vett figyelembe, és ezek után életképes válaszérvek hiányában mély hallgatásba burkolózott.  Sara utolsó hozzá intézett szavai ezek voltak:

„ Éljen boldogul. A halhatatlanságot, amelyet olyan jól prédikál, bizonnyal eléri, ha keresztény tanait úgy megbecsüli, mint én, az én zsidó tanaimat.”

A figyelem, ami ekkor Sara-ra terelődött, jótékony hatással volt költészetére, munkásságára. A Manifesto kiadása után számos olasz nyelven írt verse, értekezése, fordítása jelent meg.

Sara ezt az írást Cebá-nak is elküldte, aki ekkor már idős volt és beteg is, ezért csak hónapok múlva válaszolt neki. Akkor az öreg szerzetes újra visszatért a konverzió kérdésére, amit ezúttal Sara megválaszolatlanul hagyott. 1623-ban Cebá meghalt.

A Manifesto miatt Sara-t sokan támadták ( keresztény és zsidó részről egyaránt)

Talán ekkor születettek meg azok a versek, amelyek igazából imádságra, zsoltárokra hasonlítanak leginkább. Ezek a versek, hordozva a korszak legjellemzőbb irányzatát, szonett formájában jelennek meg.

 Egyik közülük gyönyörű, és így hangzik:

“Ó Uram, Te tudod legbelső reménységemet és gondolataimat 
Te tudod, valahányszor igazságod trónja elé álltam 
sós könnyekkel sírtam, milyen sokat könyörögtem 
és nem a hiúság miatt, nem azt kerestem! 
Ó fordítsd felém irgalommal teli tekinteted! 
Lásd meg milyen irigy rosszindulat kényszerít sóhajtásra 
koporsólepel borul a szívemen egy indoktalan vád miatt 
Te vedd le róla kérlek! Világosíts meg engem  gondolataiddal, amelyek ragyogóak, 
és az igazságért ne engedd a gonoszokat gúnyolódni rajtam! 
Ó Te, aki jövendő szikráját lehelted belém, 
a hazug nyelv csalását vond be csöndpenésszel, 
védj meg engem a mérgétől én kősziklám! 
Te mutass jelt a rosszindulatú rágalmazónak, 
hogy végtelen erőd őriz engem!”  [18]

1625-ben egy ismeretlen kelt védelmére és egy kéziratban, melynek címe, jeligéje Codice di Ciulia, megvédte őt a rágalmaktól és támadásoktól, és egyúttal a XVI. század legnagyobb költőnői közé sorolta őt.

Sara  a tanítás mellett tovább írt, saját költeményeket, verseket imákat és értekező prózát, referenciákat, reflexiókat, többek között Josephus, Arisztotelész és Dante munkáihoz.

1641-ben az akkor még csak 49 éves asszony egy három hónapig tartó, csillapíthatatlan láz miatt veszítette életét.

Velencében temették el, sírja ma is megtalálható a Lido melletti régi temetőben, sírkövét  és sírfeliratát tanítója és rabbija, Leon de Modena készíttette.

A sírkő felirata így hangzik:

“Ez a sírköve a kiváló Signora Sara -nak, Jacobbe Sulam feleségének.
A végzet angyala kilőtte nyílát  és az halálosan megsebezte Sara-t
A nagy intelligenciájú  asszonyt, aki bölcs volt az asszonyok közt,
aki segítette a szükségben szenvedőket, akiben a szegények támaszt és barátot találtak.
És Sara most védtelenül fekszik a férgek közt, de a Jóságos Úr által kijelölt (egy) napon Ő majd így szól hozzá:
Térj vissza, jöjj vissza, Oh Sulamita
Ő elhagyta az életét Adar 6-án a zsidó naptár szerint
Élvezzen az ő lelke örökkévaló szépséget…” 

Sara művei fordításra, feldolgozásra várnak. És nem csak azért lenne ez fontos, mert mindezidáig méltatlanul keveset foglalkoztunk velük,  (csak a lírája szépségéért is megérné a fáradtságot fordítani őt), hanem mert általuk sokkal világosabban lennének láthatóak a renaissance post-petrarcista vonásai, és az  újkorra nagy lendülettel való szellemi ráfutás is, ami ekkor megtörtént.

Sara és kortársai költészete, által egy sokkal őszintébb képet kaphatunk erről a korról. Nagyon elgondolkodtató az a tény, hogy a sötét középkor végén, a kora újkorban egy nő, (nem is egyetlen egyként!) még jóval az egyenjogúsággal foglalkozó gondolatok megszületése előtt, neme és vallása szerint is alapvetően hátrányos helyzetből, mégis képes maradandó, a XXI. század számára is jelentéssel bíró alkotást létrehozni.

Igen, Sara élete megváltoztatja gondolataink egy részét a XVII. század asszonyainak életéről, és módosítja elképzeléseinket a Velencei gettó, a zsidó-keresztény világ akkori valóságáról is.

A zsidó lányok korai kulturális emancipációja érdekes következményként, meglepetésként a zsidóság emancipációjának kapunyitására is hatással volt. Ha bárki túlzásnak tekinti ezt a kijelentést, Sara élete a válasz arra, hogy ez nem egy érzelgős fikció, hanem maga a valóság.

Ez a fiatal asszony életével és írásaival nem kevesebbet tesz, mint beáll azok sorába, akik megteremtik a keresztény-zsidó párbeszéd alapjait. Bátorsággal és nyílt őszinteséggel segítségül hívva a világi tudást, bölcsességet, és a művészeteket. Alkotásainak motivációi, gondolatai, érvei pedig nem csak érvényesek, de aktuálisak is maradtak. Megismerésük éppen ezért, nem pusztán érdemes, hanem talán sokkal inkább szükséges is volna.


[1] Bitton Michele, Poétesses et lettrées juives, Une mémoire éclipsée, Édition Publisud 1999. ld. még a dolgozat végén: hivatkozások

[2] Jewish Encyclopedia és Rinaldina Russel, The feminist encyclopedia of italian litterature, Nancy Dersofi, ezen kívül: Myjewishlearning.com/culture internetes források is

[3] Dr. Leimdörfer D., Sára Copia Sullam A velencei asszonyköltő in: IMIT évkönyvek 1912. szerk. Bánóczi József 264. old.

[4] Paul Johnson: A zsidó nép története

[5] Dr. Leimdörfer D., Sára Copia Sullam A velencei asszonyköltő in: IMIT évkönyvek 1912. szerk. Bánóczi József 265. old.

[6] Emanuele Antonio Cicogna, cité par Ricardo Calimani, Histoire du Ghetto de Venise, traduit de l’italien  par Salvatore Rotolo, Paris, Stock, 1988, p. 273- …in. Michele Bitton: Poétesse et lettrées juives, Une mémoire élipsée, Édition Publisud, Paris, 1999. p.76.

[7] Giorgio Busetto, „Sara Copio Sullam” in: La stanze ritrovate – antologia scrittrici venete dal quattrocento al novecento, p.112

[8] Más források bankárként említik Jakov Sullam-ot, és született olasz létük ellenére mindkét családot ( a Copio és Sullam családot is) spanyol eredetűnek tekintik, akik 1492 után érkeztek volna Itáliába. Ez az állítás azonban hiteles forrás nélküli, s ezért megmarad a hipotézis szintjén. Annál is inkább, mert a spanyol eredetnek ellent mond az a tény, hogy mindkét család az itáliai olasz zsidó közösséghez tartozott, és a Velencében akkor található négy kíle közül nem a szefárd zsinagógát, hanem a főtéren lévő olasz templomot látogatta, melynek akkori vezetője Leon de Modena volt.

[9] Jakov Katz, Hagyomány és válság

[10] Emanuele Antonio Cicogna, cité par Ricardo Calimani, Histoire du Ghetto de Venise, traduit de l’italien  par Salvatore Rotolo, Paris, Stock, 1988, p. 273- …in. Michele Bitton: Poétesse et lettrées juives, Une mémoire élipsée, Édition Publisud, Paris, 1999.

[11] politikai pályán dolgozott fiatal korában, majd annak sikertelensége miatt diplomata ruháját papi Dr. Leimdörfer reverendára cserélte, és egy kolostorban a költészetnek szentelte további életét /IMIT évkönyv 1912....

[12] Alessandro Berardelli festi meg Sara arcképét, s ő azt küldi el Cebá-nak

[13] Carla Boccato, „Lettere di Ansaldo Cebá Genovese á Sara Copio Sullam” in: Michele Bitton: Poétesse et lettrées juives, Une mémoire élipsée, Édition Publisud, Paris, 1999.p. 77.

[14] Giorgio Busetto, „Copio, Sara” op. Cit.,p.583. in. Michele Bitton: Poétesse et lettrées juives, Une mémoire élipsée, Édition Publisud, Paris, 1999.

[15] Ioanni Alberti adja ki 1621-ben Velencében, majd ugyanebben az évben, ugyanebben a városban Antonio Pinelli is megjelenteti, Baldassare Bonifaccio eredeti írását is citálva „Discours sur l’immortalité de l’ame” címmel

[16] A mű eredeti kiadása Párizsban található. Ez egy kicsiny, alig 31 oldalas kiadvány. Bibliotheque de l’alliance israélite universelle. Fordítása folyamatban van magyar nyelvre J

[17] IMIT évkönyv 1912. Dr. Leimdörfer D.

[18] Myjewishlearning.com/culture – itt található angol nyelven


[i]   „ Sara Sullam felfedezése sok dolgozat témája volt, többek között:

- Carla Boccato-é, aki több tanulmányt is írt róla ( „Un episodio della vita di sara Copio Sullam – Il Manifesto Sull’immortalita dell’anima”, Rassegna Mensile di Israel, november 1973.)

- Saját hazájában Sara Sullam számon tartott, ismert személyiség, a nemzeti életrajzi lexikonokban szerepel  (Giorgio Busetto „ Copio Sara” Dictionnario biografico degli italiani)

- Franciaországban több mint egy évszázaddal ezelőtt, 1877-ben Ernest David írt róla, ( Ernest David, Sara Copio Sullam – Une héroine juive au XVII e siecle, Paris, Lib. Wittersheim et Cie, 1877)

- majd ugyanabban a században Alexandre Weill ( Alexandre Weill, Les Grandes Juives, Paris, Dentu, 1882. pp. 92-96) ajánl egy verset Sara emlékének, amelyben nagyon szépen ábrázolja őt” – írja Michele Bitton bevezetőjében, megnevezve az elsődleges forrásokat munkájához.

[ii] Dr. Leimdörfer megemlíti forrásait az IMIT évkönyvben: Zadok Kahn Párizs Grand-rabin-je és apai barátja Dr. Kayserling Mayer budapesti rabbi személyében, akiknek kutatásait ő csak összefoglalni kívánja cikkében. Ezért (?) a pontos források ismertetését sajnálatos módon mellőzi

[iii] [iii] Barthalomeo Gamba: Az oktatás és szórakozás könyvében – 72. kötet 250. lap - így emlékszik meg róla: „ tudós asszony, - jártas a zenében, kiváló rímművésznő, csodálatraméltó a prózai levélstílusban is”

 Luise Bergalla ( Velence 1726) Giustina Lévi Pérottival állítja párhuzamba és Carrer Tasso- Encyclopediájában (Velence 1843) is szerepel  az A. Cebáról írt fejezetben. In: IMIT évkönyv 1912, Dr. Leimberger...

 

Vissza a d'VAR Torá-hoz