Tisztelet Sara Copio Sullam
[i]
emlékezetére
Ha azokra az asszonyokra gondolunk, akik a renaissance idején és e
korszak végén Itáliában éltek, vajon hányféle képet idéz fel
emlékezetünk?
És ha elképzelni akarunk egy fiatal nőt, aki a XVI. század végén
Velencében született, mi juthat eszünkbe?
Legelsőként talán egyetlen kép villan fel. Bársonyba, selyembe, vagy
más színes kelmékbe öltözött szép termetű nő alakja és képe, aki a
középkor elmúltával már sokkal szabadabban, de mégis korlátok
sokasága közt él, és meghatározott szerepkörben, feleségként,
anyaként egy tűzhely mellett, vagy éppen piacokon járva,
vásárlással, főzéssel, takarítással tölti az időt.
Azután talán egy törődött, mégis finom nő arcát is látjuk, aki a
mindennapi létfenntartásban, gyermekeiről és férjéről
való gondoskodásban kimerülve éppen csak létezik, folyamatosan
küzdve családja életéért a pestisjárványok és hódító hatalmak
háborúi okozta gazdasági válságok közt, olyasvalaki, aki a rövid
nappali fényesség múltával azután az éjszakát bevilágító fáklyák
fényénél korán hajtja álomra fáradt homlokát.
És az átlagos, de legalábbis sokaságot képező asszonyok mellett ott
látjuk még a vagyonos nemesasszonyokat, és a kurtizánokat,
prostituáltakat is, akik a szerelmet már-már művészetként
gyakorolják, örömmé oldva szenátorok, miniszterek, gazdag és kevésbé
módos polgárok lelki nyomorúságait.
Látjuk a gyönyörű szegénylányokat is, akik kevéske pénzért angyalok
modelljeiként Michelangelo és Leonardo da Vinci, Tiziano, és
Caravaggio, és az ő tanítványaik vásznai előtt fekszenek fedetlen
szépségükben?
No és az apácákat, akik fekete, fehér földet söprő köppenyeikben a
kolostorkertekben gyógy és fűszernövényeik közt sóhajtanak az ég
felé?
Látjuk őket?
Bizony, jól látjuk őket mind.
Még a legszegényebb csatornaszéli viskókban lakó fiatal, majdnem
gyereklányokat is könnyen felidézzük, akik cselédnek szegődnek,
takarításra, konyhai munkára, vagy kenyérért koldulnak az
utcasarkokon hajlongva.
Mint a kaleidoszkóp képei, olyanok ezek a víziók, százféle
"átrakásban" emlékezhetünk annak a korszaknak lányairól és
asszonyairól, amikor a harangok hangját még nem hallhatjuk, de a
szerzetesek énekét a szerelmes szerenádokkal, lantokkal,
csörgődobokkal együtt már igen.
Akkor és ott, a tengerre épült városban, ahol a bőrünkön érezhetjük
a gondolák evezőiről levegőbe perdülő kacér vízcseppek érintését,
ahol magunkba szívhatjuk a tömjénes füstölők illatát, és
borzonghatunk templomok mélyének hűvösében, de akár táncolhatunk is
forró testtel a lampionok fényében rendezett esti mulatságokon, sőt,
résztvevői lehetünk a legfényűzőbb báloknak, - ott, akkor, a
kora-újkori Velencében az asszonyok ezerarcúak voltak, és mi így is
látjuk őket.
A többféle kép ami felmerül bennünk, mind színes, ámde mégis azonos
árnyalatokkal bír. És gyönyörű anzikszot képez ugyan, de nélkülözi a
teljességet, mindaddig, ameddig nem ismerjük meg annak a fiatal
nőnek életét és történetét, aki Sara Copia Sullam
[ii]
néven
1592-benszületett a velencei gettóban, és ott is halt meg Adar
hó 6-án (február 14-én) 1641-ben.
Sara, három gyermekük közül a legidősebb lánya volt Simon és Rebecca
Copionak.
Apja, mantovai születésű, „tekintélyes sarja egy zsidó
patríciuscsaládnak” és így írja az angol enciklopédia, "man of culture", - ekként is
élvezte a zsidó közösség tiszteletét, - valószínűleg tanító is
lehetett, amellett, hogy testvérével Moise Copioval együtt Velence
notabilitásai közé sorolták.
Velence ekkor Itália második legnagyobb városa volt, kicsivel több,
mint 6000 zsidó élt itt, köztük gyárosok, kézműves –iparosok, akik
3-4000 keresztény munkást is foglalkoztattak. Gazdaságilag nagyon
pozitív tényező volt ez, a város életére jól hatással lehetett, de
ez nem hatotta meg a klérust és a nagykereskedő keresztényeket, és
addigra, mire Sara megszületik, a ghetto Velencében már felépült és
majdnem 80 éve áll, Spina Lunga szigetén fekszik, és Giudecca –nak
hívják. A zsidók itt élnek, vörös kalap viselésére kényszerítik
őket, noha ők azt nem hordják, bezárva tartanák őket, de az élet
gyakorlatban, napi aktualiásaiban itt, a dekadencia városában
teljesen más, mást is hoz, a velencei polgárság érdeklődéssel,
már-már kíváncsisággal tekint a zsidó közösségre, és befogadó
attitűddel fordul annak kulturális élete felé. Bejárnak a ghetto-ba,
zsidó ünnepeken vesznek részt, vásárolnak, kapcsolatokat kötnek,
barátságok, szerelmek születnek. A Giudecca iskolái városszerte ismertek, irodalmat,
irodalomtörténetet, és zenét olyan magas szinten, színvonalon
tanítanak falaik közt, hogy keresztények is járatják oda
gyerekeiket, míg a klérus attól való félelmében, hogy a zsidók
keresztény gyerekekből prozelitákat nevelnek 400 aranyig terjedő
pénzbüntetés terhe mellett el nem tiltja egy időre a zsidókat a zene
és énektanítástól. A szellemi fejlődés azonban megállíthatatlan.
Ereje áttörhetetlen, még a legnehezebb körülmények között is tovább
él. A jóra és a tökéletességre törekvő szellem elpusztíthatatlan,
lélegzik a művészeteken és a tudományon át.
Ebben a hangulatban és közegben születik meg és él Sara Copio Sullam.
Gyönyörű lány volt, „egykorú költők különböző distichonokban
dicsőítik őt”
„A világos hajú, gyengéd tekintetű, finom testfelépítésű, törékeny
lány hajlamos volt a betegségekre.”
A kislány 15 évesen, édesapja halálakor már tudta olvasni a latin és
görög klasszikusokat, a Szentírást és a spanyol irodalmat, mindet
eredeti nyelven, és erre az időre már elnyerte a helyi elismeréseket
is, saját, olasz nyelven írt verseiért. Kiemelkedő intellektusához
kedves személyiség társult, muzikalitásban is magas fokú
érzékenység, és szokatlanul édes, szép hang, improvizációs képesség,
valamint rendkívül könyörületes természet, ami meghatározó volt
szociális érzékenységére nézve.
[iii]
Mindezek a tulajdonságok egyenesen vezették ezt a fiatal lányt abba
az irányba, amely a renaissance kor után szinte az egyetlen nyíló út
volt a modernitás felé egy női lélek számára, és minden bizonnyal
ezek tették alkalmassá őt később, egy nyitott ház, szalon vezetésére
is.
De ne szaladjunk ennyire előre.
Apja halála után 7 évvel, 1614-ben Sara 22 évesen ment férjhez Jacob
Sullamhoz, egy gazdag és magasan iskolázott velencei kereskedőhöz. Vajon mi indokolta ezt a viszonylag kései házasságkötést? Tudjuk,
hogy ebben az időben a zsidó közösségekben, szerte Európában jóval
korábban, tizenéves korban tartották szerencsésnek a fiatalok
életének egybekötését. Talán Sara-ra hárult a család létfenntartásának egy része? Vagy
Itália korai modernitása, Velence dekadenciája, a másfajta szellemi
levegő tette lehetővé, hogy a fiatal zsidó lány megvárja, míg
megtalálja párját, és szerelemből házasodhasson?! Kényszerhelyzet
volt, vagy másfajta szükségszerűség, hogy sorsa így alakult? Ezt
talán már sohasem tudjuk meg. Egy dolog azonban bizonyos. Férje,
Jacob, haláláig hűséges társa, apja kívánt lenni közös
gyermekeiknek, és támogatója, partnere volt Sara irodalmi,
kulturális tevékenységének is. 1615-ben kislányuk született, aki
azonban pár hónaposan meghalt. Későbbi gyermekek születéséről pedig
a források nem emlékeznek meg.
Mivel töltötte napjait egy kortársaihoz mérten magasan iskolázott
gyermektelen fiatal zsidó asszony a XVII. század elején Itáliában, a
velencei gettó közepén?
Erről pontos, hitelesnek számító dokumentumok számolnak be.
Sara kereskedő férjével kettesben él, s míg Jacob pénzt keres,
ő maga héber és latintanítást vállal. Ellátja a háztartást, de
emellett sokat olvas, görög műveket fordít, és lejegyzi velük
kapcsolatos gondolatait. Látogatja a közösség szegényeit, és
gyűjtést rendez megsegítésükre. Verseket ír, zsinagógába jár,
vallástudománnyal is foglalkozik, a Szentírást tanulmányozza és
minden bizonnyal sok kérdést tesz fel a közösség rabbijának, aki
apja halála után tanítójának és pártfogójának is tekinti önmagát.
Leon of Modena, Velence rabbija, a közösség egyik
meghatározó szellemi vezetője volt ekkor.
(szerzője A zsidó rítus története című könyvnek / Historia de Riti
Hebraici/ History of Jewish Ritual és más írásoknak ), nem sokkal
gyermeke elvesztése után Saranak ajánlotta az általa spanyolból
fordított drámát, amit Salamon Usque írt, és amelynek címe Esther.
Talán így hívta fel tanítványa figyelmét irodalmi alkotások
elemzésére, vagy talán vígasztalásnak szánta a fiatal, de nagyon
értelmes nő számára ezt az írást, hogy elterelje gondolatait arról a
fájdalomról, ami érte, esetleg valamely kérdés kapcsán válaszként,
üzenetnek adta a kezébe a könyvet, netán purimra szóló ajándékként?
Erre sem derül már fény, de talán nem is lényeges mindez.
Sokkal fontosabb lehet, hogy ez az írásmű kelthette fel azután Sara
érdeklődését Esther királynő személye iránt, és ennek okán
olvashatta el azt az epikus költeményt, amely ugyanebben az
időszakban született és azonos címet is viselt, és amelynek szerzője
egy genovai szerzetes volt, Ansaldo Cebá E mű olvasása Sara szívében felébresztette nem csupán a csodálatot,
de a hálát is, hogy egy keresztény szerző ilyen szeretettel képes
írni egy zsidó hősnőről. Levelet írt tehát a szerzetesnek, hogy
érzéseit kifejezve megköszönje neki az élményt.
Ez a lépés egy négy esztendőn át tartó levelezést (1618-1622) és
mély barátságot eredményezett kettejük között, amely kapcsolatban a
szerzetesnek nem titkolt módon vágya volt Sara keresztény hitre
térítése.
A lány azonban szenvedélyes hűséggel védelmezte hitét és vallását,
meggyőző és logikus érveket sorakoztatva fel, így Cebá egy idő után
elállt szándékától, hogy megtérítse őt, és barátságuk megmaradt. Az
ismert források szerint soha nem találkoztak, de kisebb ajándékokat,
könyveket, portrékat küldtek egymásnak, és mindvégig szeretettel tájékoztatták egymást
életük eseményeiről. Kései leveleik tele voltak metaforákkal,
intimitással is, ha úgy tetszik. Cebá mintegy harminc évvel volt idősebb Sara-nal. Az általa írt
levelek egy gyűjteményben 1623-ban jelentek meg, ebből a kötetből
azonban, valószínűleg az inkvizíciós cenzúra hatására kimaradtak a
Sara által írt válaszok.
Sara szalonjáról az első feljegyzés 1621-ből származik,
amikortól látogatói közt megjelent Baldassar Bonifacio, egy pap, aki
később rendszeres vendége lett a háznak.
Sara háza egy "ante litteram" szalonként működött, felolvasásokat,
beszélgetéseket tartottak itt, zenés délutánokat és esteket, ahol
kapcsolatok születtek, és nagyon sokan megfordultak. Olasz írók,
mint Numidio Paluzzi, a festő, polihisztor Alessandro Berardelli és
Gian-Francesco Corniani, valamint Leon de Modena, a rabbi. A témák
között minden bizonnyal vallási diskurzusok is bőséggel jelen
lehettek, hiszen Baldassar Bonifacio 1621-ben egy nyilvánosan
megjelenő pamfletben, mely a Discorso címet viselte, minden szépítés
nélkül egyszerűen megtámadta Sara-t, megvádolva őt azzal, hogy
tagadná a lélek halhatatlanságát.
A lélek halhatatlanságának kérdése ebben a korban
alapvető keresztény dogma volt, melyet tagadni akkor olyan
mérvű bűnnek számított a keresztény egyház szemében, amiért a klérus
azonnali és extrém büntetést ígért.
Sara egy manifesto-ban védte meg magát. Addig semmit nem publikált,
(vagy nem publikálhatott) nyilvánosan, de ezt a rövid írást, amelyet
két nap alatt megfogalmazott, kiadták a korabeli nyomdászok
„Manifesto sull'immortalitá dell'anima”
címmel. Írását édesapja emlékének ajánlotta. Szövege nagyon megható
és mindent elárul hitéről, tiszteletéről.
„Azt akarom, hogy üdvösséged növekedjék nevem hírén. Meg
akarlak vígasztalni, hogy nem maradt fiad utánad, végezetül jelét
akarom adni kimondhatatlan szeretetemnek. A te neved és az enyém,
egyesülve maradjanak az utókorra”
A Manifesto olyan erős, szarkasztikus karcolat volt, és olyan tiszta
és logikus gondolkodásról tett tanúbizonyságot, amelyet nem lehetett
figyelmen kívül hagyni. Bizonyságát adja ez az írás annak is, hogy
Sara jól ismerte Josephus Flavius, Horatius és az evangélisták
tanait. Rajtuk keresztül fedi fel a Discorso ellentmondásait. Érveit
el kellett fogadni, Baldassar Bonifacio vádjai hirtelen okafogyottá
és értelmetlenné váltak általuk. A kettejük közti „discorso-nak” nem
lett folytatása, a pap egy hatoldalas írásban válaszolt, amelyet
azonban már senki más nem vett figyelembe, és ezek után életképes
válaszérvek hiányában mély hallgatásba burkolózott. Sara utolsó
hozzá intézett szavai ezek voltak:
„ Éljen boldogul. A halhatatlanságot, amelyet olyan jól prédikál,
bizonnyal eléri, ha keresztény tanait úgy megbecsüli, mint én, az én
zsidó tanaimat.”
A figyelem, ami ekkor Sara-ra terelődött, jótékony hatással volt
költészetére, munkásságára. A Manifesto kiadása után számos olasz
nyelven írt verse, értekezése, fordítása jelent meg.
Sara ezt az írást Cebá-nak is elküldte, aki ekkor már idős volt és
beteg is, ezért csak hónapok múlva válaszolt neki. Akkor az öreg
szerzetes újra visszatért a konverzió kérdésére, amit ezúttal Sara
megválaszolatlanul hagyott. 1623-ban Cebá meghalt.
A Manifesto miatt Sara-t sokan támadták ( keresztény és zsidó
részről egyaránt)
Talán ekkor születettek meg azok a versek, amelyek igazából
imádságra, zsoltárokra hasonlítanak leginkább. Ezek a versek,
hordozva a korszak legjellemzőbb irányzatát, szonett formájában
jelennek meg.
Egyik közülük gyönyörű, és így hangzik:
“Ó Uram, Te tudod legbelső reménységemet és gondolataimat
Te tudod, valahányszor igazságod trónja elé álltam
sós könnyekkel sírtam, milyen sokat könyörögtem
és nem a hiúság miatt, nem azt kerestem!
Ó fordítsd felém irgalommal teli tekinteted!
Lásd meg milyen irigy rosszindulat kényszerít sóhajtásra
koporsólepel borul a szívemen egy indoktalan vád miatt
Te vedd le róla kérlek! Világosíts meg engem
gondolataiddal, amelyek ragyogóak,
és az igazságért ne engedd a gonoszokat gúnyolódni rajtam!
Ó Te, aki jövendő szikráját lehelted belém,
a hazug nyelv csalását vond be csöndpenésszel,
védj meg engem a mérgétől én kősziklám!
Te mutass jelt a rosszindulatú rágalmazónak,
hogy végtelen erőd őriz engem!”
1625-ben egy ismeretlen kelt védelmére és egy kéziratban, melynek
címe, jeligéje Codice di Ciulia, megvédte őt a rágalmaktól és
támadásoktól, és egyúttal a XVI. század legnagyobb költőnői közé
sorolta őt.
Sara a tanítás mellett tovább írt, saját költeményeket, verseket
imákat és értekező prózát, referenciákat, reflexiókat, többek között
Josephus, Arisztotelész és Dante munkáihoz.
1641-ben az akkor még csak 49 éves asszony egy három hónapig tartó,
csillapíthatatlan láz miatt veszítette életét.
Velencében temették el, sírja ma is megtalálható a Lido
melletti régi temetőben, sírkövét és
sírfeliratát tanítója és rabbija, Leon de Modena
készíttette.
A sírkő felirata így hangzik:
“Ez a sírköve a kiváló Signora Sara
-nak, Jacobbe Sulam feleségének.
A végzet angyala kilőtte nyílát és az
halálosan megsebezte Sara-t
A nagy intelligenciájú asszonyt, aki
bölcs volt az asszonyok közt,
aki segítette a szükségben szenvedőket, akiben a szegények támaszt
és barátot találtak.
És Sara most védtelenül fekszik a férgek közt, de a Jóságos Úr által
kijelölt (egy) napon Ő majd így szól hozzá:
Térj vissza, jöjj vissza, Oh Sulamita
Ő elhagyta az életét Adar 6-án a zsidó
naptár szerint
Élvezzen az ő lelke örökkévaló szépséget…”
Sara művei fordításra, feldolgozásra várnak. És nem csak azért lenne
ez fontos, mert mindezidáig méltatlanul keveset foglalkoztunk
velük, (csak a lírája szépségéért is megérné a fáradtságot
fordítani őt), hanem mert általuk sokkal világosabban lennének
láthatóak a renaissance post-petrarcista vonásai, és az újkorra
nagy lendülettel való szellemi ráfutás is, ami ekkor megtörtént.
Sara és kortársai költészete, által egy sokkal őszintébb képet
kaphatunk erről a korról. Nagyon elgondolkodtató az a tény, hogy a
sötét középkor végén, a kora újkorban egy nő, (nem is egyetlen
egyként!) még jóval az egyenjogúsággal foglalkozó gondolatok
megszületése előtt, neme és vallása szerint is alapvetően hátrányos
helyzetből, mégis képes maradandó, a XXI. század számára is
jelentéssel bíró alkotást létrehozni.
Igen, Sara élete megváltoztatja gondolataink egy részét a XVII.
század asszonyainak életéről, és módosítja elképzeléseinket a
Velencei gettó, a zsidó-keresztény világ akkori valóságáról is.
A zsidó lányok korai kulturális emancipációja érdekes
következményként, meglepetésként a zsidóság emancipációjának
kapunyitására is hatással volt. Ha bárki túlzásnak tekinti ezt a
kijelentést, Sara élete a válasz arra, hogy ez nem egy érzelgős
fikció, hanem maga a valóság.
Ez a fiatal asszony életével és írásaival nem kevesebbet tesz, mint
beáll azok sorába, akik megteremtik a keresztény-zsidó párbeszéd
alapjait. Bátorsággal és nyílt őszinteséggel segítségül hívva a
világi tudást, bölcsességet, és a művészeteket. Alkotásainak
motivációi, gondolatai, érvei pedig nem csak érvényesek, de
aktuálisak is maradtak. Megismerésük éppen ezért, nem pusztán
érdemes, hanem talán sokkal inkább szükséges is volna.
IMIT évkönyv 1912. Dr. Leimdörfer D.
[i]
„ Sara Sullam felfedezése sok
dolgozat témája volt, többek között:
- Carla Boccato-é, aki több tanulmányt
is írt róla ( „Un episodio della vita di sara Copio Sullam – Il
Manifesto Sull’immortalita dell’anima”, Rassegna Mensile di
Israel, november 1973.)
- Saját hazájában Sara Sullam számon
tartott, ismert személyiség, a nemzeti életrajzi lexikonokban
szerepel (Giorgio Busetto „ Copio Sara” Dictionnario biografico
degli italiani)
- Franciaországban több mint egy
évszázaddal ezelőtt, 1877-ben Ernest David írt róla, ( Ernest
David, Sara Copio Sullam – Une héroine juive au XVII e siecle,
Paris, Lib. Wittersheim et Cie, 1877)
- majd ugyanabban a században
Alexandre Weill ( Alexandre Weill, Les Grandes Juives, Paris,
Dentu, 1882. pp. 92-96) ajánl egy verset Sara emlékének,
amelyben nagyon szépen ábrázolja őt” – írja Michele Bitton
bevezetőjében, megnevezve az elsődleges forrásokat munkájához.
[ii]
Dr. Leimdörfer
megemlíti forrásait az IMIT évkönyvben: Zadok Kahn Párizs
Grand-rabin-je és apai barátja Dr. Kayserling Mayer budapesti
rabbi személyében, akiknek kutatásait ő csak összefoglalni
kívánja cikkében. Ezért (?) a pontos források ismertetését
sajnálatos módon mellőzi
[iii]
[iii]
Barthalomeo Gamba: Az oktatás és szórakozás könyvében – 72.
kötet 250. lap - így emlékszik meg róla: „ tudós asszony, -
jártas a zenében, kiváló rímművésznő, csodálatraméltó a prózai
levélstílusban is” Luise Bergalla ( Velence 1726) Giustina Lévi Pérottival állítja
párhuzamba és Carrer Tasso- Encyclopediájában (Velence 1843) is
szerepel az A. Cebáról írt fejezetben. In: IMIT évkönyv 1912,
Dr. Leimberger...
|