Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe 2007 rendezvénysorozat,
Zsidó művészet, zsidó
művészek... című előadásán a Szentírás- és Talmudtudományi
Tanszék rendezésében. (Budapest, 2007. november 6)
Vajda Lajos életével,
művészetével az utóbbi évtizedekben, években sokan, sok szemszögből
foglalkoztak már. Számomra megmagyarázhatatlan módon azonban a festő
zsidósága vagy említésre sem került, avagy az csak marginális
tényként szerepelt, pedig ő maga, felesége és a hozzá közel állók
szinte kivétel nélkül zsidók voltak. Ő maga írja: „…Vajda zsidó
származású magyar, szerb hatásoktól befolyásolva…”i
Ki is volt Vajda Lajos? 1908. augusztus 6-án született
Zalaegerszegen, egy zsidó család negyedik gyermekeként. Apja: Vajda
Manó Emil, járásbírósági írnokként, majd szűcsként dolgozott, anyja:
Fürst Judit (42 évesen szülte Vajda Lajost) - ki a hagyományos zsidó
életvitelt képviselte a családban, például minden péntek este
gyertyát gyújtott - a háztartást vezette. Vajda Lajos, a család „benjáminja”,
az első elemit Zalaegerszegen végezte, de a másodikat már Belgrádban
fejezte be, ugyanis a Vajda család az I. világháború alatt Szerbiába
települt át. Belgrádban és Valjevóban német és szerb nyelvű
iskolákba járt, végig kitűnő tanuló volt.
Vajda Lajos 1922-től ismét Magyarországon: Zalaegerszegen, majd
Budapesten élt. 1923-tól az Országos Magyar Izraelita Közművelődési
Egyesület (OMIKE) rajziskolájában képezte magát. Ez év telét a
Magyar Izraelita Kézmű- és Földmívelési Egyesület (MIKÉFE)
tanoncotthonában töltötte. 1924-ben Szentendrén telepedett le a
csonka család, két bátyja ugyanis Szerbiában maradt, ott alapítottak
családot.
1926-ban hétszer műtötték meg és hosszú ideig kórházban ápolták
Vajda Lajost, mert csonttuberkulózist diagnosztizáltak nála.
Ugyanezen évben veszítette el édasanyját is. 1928-tól a budapesti
Képzőművészeti Főiskolán Csók István növendéke volt, valamint részt
vett a Kassák Lajos által vezetett Munka c. folyóirat köréhez
tartozók tevékenységében, többek között itt ismerkedett meg a
konstruktivizmussal is. Ez évben állították ki a Nemzeti Szalonban
egyik csendéletét.
1930-34 között Párizsban tartózkodott és alkotott, ahol találkozott
a modern művészet különféle irányzataival, mindemellett az
ablakmosással, gumiköpeny-ragasztással, ólomkatonák festésével,
amelyek szegényes megélhetését biztosították. 1934-től ismét
Szentendrén élt nővére: Teréz házában, ahol tradicionális zsidó
életvitel folyt. Bálint Endrével, későbbi meghitt barátjával,
ugyanezen évben találkozott először.
1935 őszén ismerkedett meg Richter Júliával, ki Pozsonyban lakott,
de Budapesten tanult. 1937-ben rendezte első kiállítását Ámos Imre
és Anna Margit Rákóczi úti műtermében, ahol a tulajdonosok párizsi
tartózkodása alatt lakott. 1938-ban házasodott össze Richter
Júliával, kivel telente Budapesten éltek, a nyarakat Szentendrén
töltötték.
1940 szeptemberében hívták be munkaszolgálatra, de 5 hét múlva
„előrehaladott kétoldali tuberkulotikus folyamat” miatt leszerelték.
Hosszú szenvedés, kórházi ápolás után 1941. szeptember 7-én halt meg
a budakeszi tüdőszanatóriumban.
Bálint Endre így ír 1972-ben, 31 évvel Vajda halála után megjelent
Emlékkönyvben: „Fájdalmasan gondolok egyik utolsó
találkozásunkra: néhány nappal halála előtt felesége elvitte az Új
Szent János Kórházból a Rákóczi úti albérleti lakásába. Vajda Lajos
a felvonó rácsos ajtajához támaszkodott. Nem lehetett több harminc
kilónál, szinte odatapadt a rácshoz. Csodálkoztam, hogy van benne
még élet. Szemei lázasan csillogtak, és az alatt a pár nap alatt,
míg ott a hatodik emeleti szobácskában feküdt, volt még ereje Kállai
Ernővel a művészet kérdéseiről beszélgetni, és kibírt még egy
’expedíciót’ is, mert felesége a budakeszi Erzsébet királyné
Szanatóriumba szállította, valami csodára várva még. De másnap már
körmei lilásodni kezdtek, és az utána következő napon, 1941.
szeptember 7-én Vajda Lajos harminchárom éves korában elment. Azután
már csak a falusi temető hullaházában láttam kiterítve. Olyan volt,
mint egy gótikus márványrelief, a csontok tiszta rajzolataival és a
formák nemesen elnyúlt tagoltságával, mintha még halálában is gondja
lett volna a Formára.”ii
A másik jó barát és festőtárs: Ámos Imre szeptember 8-án így írt
naplójában: „Vajda Lajos elment tegnap este közülünk. (...) Mint
hozzá közel álló barátok, Bálint Bandival (Bálint Endre)
intézkedtünk temetése körül. Budakeszin ott voltunk ketten az
öltöztetésén, amit két szegény zsidó végzett a kis halottasházban.
(...) Holtan úgy nézett ki, mintha aludna és mosolyogna álmában,
semmi merevség a testében, s kezei úgy mozogtak mosdatás közben
hajlékonyan, mintha élne.”iii
Nyughelye a rákoskeresztúri zsidó temetőben van a 17/C parcellában,
a 4. sorban a 17. sír.
Vajda művészetében már Párizsban készült fotómontázsain megjelennek
a szürrealista képszerkesztés jellemző megoldásai és a kor egyre
embertelenebb arculatát leleplező képi elemek. 1934-es hazatérte
után - az egyre nehezebb történelmi helyzetben - megpróbált a dolgok
szilárd ősképéhez visszanyúlni és a tradíciót kereste, melyet a népi
művészetben vélt megtalálni. Ekkor fogalmazta meg
„konstruktív-szürrealizmusát”, melyben a népi- és a szakrális élet
használati tárgyait, épületeit, archaikus emlékeit egyesíti a
magyar, szerb és a zsidó motívumokkal. Ezekben az években készültek
ikonjai és ikonszerű önarcképei. 1938-tól főleg maszkokat,
madárszerű lényeket, vad és sötét látomásokat festett és „a
maszkok vigyora, a nonfigurativitás határát súroló víziók megragadó
formái minden hamis illúziót szétfoszlattak, egyéni jelrendszerkódja
zárta magába mindazt, amiről már nem lehetett szólni.”iv
Utolsó művei, a főleg nagyméretű csomagolópapírra vetett szén- és
tusrajzok már minden utalástól megszabadultan a végtelenbe
vetettség, a sötét erők és a tisztaság drámai küzdelmét jelzik. „A
démoni korra, a pokoli embertelenségekre, a háborús borzalmakra
lávaszerű, fantasztikus, viharzó, tagolatlan vonalas látomásokkal,
állati-növényi-kozmikus lények ábrázataival válaszolt.”v
Ekkor Vajda már nem követi a „konstruktív-szürreális sematika”
tagolt rendjét, szerkezetiségét. Ezen művek - a Kállai Ernő által
pszichorealista alkotásoknak nevezettek - formavilága inkább az
organikus struktúrákkal állnak kapcsolatban. Visszatérve azonban
néhány évet, megkísérelném egypár mondatban elemezni, fejtegetni
Vajda Lajosnak 1936-ban, 28 éves korában alkotott, mindössze 90x62
centiméteres művét, a Felmutató ikonos önarcképetvi.
Vajda 16 éves korától
kísérletezett öndokumentálással, önarcképek alkotásával, és a még
hátralévő 17 éve alatt 54 önarcképet készített, ennyit ismerünk.
Vajon miért készített több mint félszáz önarcképet? Dokumentálni
akarta talán önmagát? Megfejteni önmagát? Hátrahagyni önmaga
alakját, képmását az utókornak? „A tükörkép, az arckép maga az
ember. Az ember hasonmása a benne rejlő második én. Az önarckép:
napló, önéletrajzírás, önvallomás jelenvaló önmagunkról, a múltról s
a lehetséges jövendőről. Az önarckép énideál, az énnek önmagáról
alkotott képe, az a lény, akinek magunkat képzelni szeretjük.”vii
Az emberi alkotások, „csinálmányok” ősképe a világ teremtése. A Tóraviii
szerint Isten az embert a saját képmására, a saját „modellje”
szerint teremtetteix. Az ember e szerint Isten „képmása”, tehát az
arckép. Isten azonban ábrázolhatatlan, de a képmására teremtett
ember alkothat önarcképeket, amelyekben Istent kísérli meg
újrateremteni. A művész Isten képmását keresi önmagában, kvázi:
megismétli a teremtést. Látjuk, tapasztaljuk, tudjuk: a világ nem
tökéletes. Elrontotta azt az ember, már közvetlenül teremtése után,
engedetlenségével. Jó volna ezt „visszacsinálni” és tökéleteset
alkotni! Vagy talán érezte Vajda Lajos, hogy élete rövid lesz,
hiszen gyerekkori csonttuberkulózisa és tüdőbaja nem vetíthetett
előre szenvedések nélküli hosszú életet? És színre lépett, 1933-tól
hivatalosan létezik, jelen van a világban a fasizmus, amely a
„vajda-féléknek” nem szánt jövőt!
„Minden mű kihívás a halál ellen” -írta André Malrouxx.
Hiszen a halál legyőzhető, a képekben, önarcképekben biztosítható az
örökkévalóság, hiszen időbeli korlátozottsága majd végtelenné
tágítható. „Minden jó mű az időtlen létezés atmoszféráját
sugallja, a halálon aratott - időleges - győzelmet kínálja, a világ
újjá-teremtésének lehetőségét bizonyítja. Az önarckép végzetszerű
felmutatás, kihívás a sors ellen…”xi
Vajda Lajos Felmutató ikonos önarcképével - amelynek címét
valószínűleg felesége: Richter Júlia adta, hiszen Vajda nem
„nevesítette” ekkor már képeit, sem nem szignózta - egy többsíkú,
enigmatikus alkotást hozott létre egy embertelen kor kezdetén, és
alkotásával az emberként létezés és az isteni szubsztancia
találkozását fogalmazta meg. A kép később adott-kapott címe három
elemre utalhat: a kézfej egyedi tartásával adott jelre, ikonra és
önarcképre. A kép önarckép, és valami más is egyszerre, hiszen
modern (stílus), archaikus (téma) és egy „beleérezhető” vészterhes
jövő víziója érinti itt egymást. Egy hármasságot érzékeltetnek a kép
központi elemei: a középpontba helyezett arcok, fejek is. Sajátosan
ingadozik így egy hármas jelentéstartalom. Vagy balra csúszott el a
képet felező képzeletbeli függőleges tengelytől a halványzöld
alaptónusú önarckép, vagy jobbra az azt részben takaró aranybarna
alaptónusú gömb alakú ikonfej, miközben a dupla alak: egy árnyékkép,
változatlanul és mereven, pontosan középen van. Növeli az
elidegenítő hatást a képbe nyúló - mindenképpen idegennek tetsző -
súlyos jelentést hordozni látszó fekete kézfej. A kép kompozíciója
egyszerre véletlenszerű és koncentrált. Az álló formátumú kép
közepét egy férfi felsőtest foglalja el. A bal alsó képnegyedet
betöltő kéz kibillenti ugyan ezt a központi egyensúlyt, de a kéz
gesztusa, az ujjakkal jelzett mozgásirány a kép közepe felé mutat,
miáltal visszabillenti az egyensúlyt és mozgást visz az önmagában
statikus központi motívumba. A kép három alkotórésze tehát nem
formai, hanem asszociatív módon áll egymással összefüggésben. Ezért
kelthet a kép egy érzelmi nyugtalanságot és indíthat el egy
gondolatsort. A kép technikailag is és stílusában is összetett:
absztrakt és antropomorf elemek kerülnek egymás mellé, így egyszerre
archaikus és festői is.
A Felmutató ikonos önarckép vezérmotívuma lehet az emlékezés
is. Ezért oldódnak fel az alakok egy homogén háttérben, ezért sejlik
fel a központi figura egyszerre több, érzelmileg ellentétes alakban,
ettől tűnik megfejthetetlennek a kéz gesztusa. A kép tere ezért nem
valóságos, hanem inkább lelki tér. Az idő és a tér megszokott
dimenziói helyett egyszerre jelennek meg az elmúlt és az eljövendő,
a helyileg távol lévő és jelentésében különböző. Ugyanakkor az
eltűnni látszó formák az örökkévalóság érzését kelthetik.
Vajda Felmutató ikonos önarcképén néhány motívum
felhasználásával a kor történelmi kérdését egy általánosabb,
elvonatkoztatottabb szférába emeli. Vajda Lajos írta „Most azzal
kísérletezem, hogy különböző tárgyak más-más környezetből kiemelve,
egy képsíkon összeszerelve hogyan hatnak (konstruktív szürrealista
sematika), ezenkívül próbálkozom azzal is, amivel eddig az orosz
filmteoretikusok foglalkoztak: hogyan hat egy tárgy, ha
belehelyezzük egy más, 'idegen' objektumba.”xii
Lev Kulesov ismert kísérlete volt, amikor egy Iván Mosjukin nevű
színész ugyanazon felvételét három teljesen különböző jelenetsorba
montírozva vetítette le a nézők előtt, kik erre a színész árnyalt
mimikáját dicsérték, holott valójában mindháromszor ugyanolyan
rezdüléstelen arcot vágott. Kulesovnak ebből a kísérletből levont
következtetése az, hogy nem egy-egy beállítás tartalma, hanem a
többi jelenettel való kombinációja a döntő. Ez a híres orosz
montázstechnika elméleti alapja. Amit Kulesov a húszas évek elején
így kidolgozott, az alapján készítette ő maga és nyomában Dziga
Vertov (eredetileg: Abel Kaufman) és még később Szergej Eizenstein a
filmjeit. Talán erre gondolt Vajda, amikor az orosz
filmteoretikusokról beszélt?
Felmutató ikonos önarcképén saját maga arcképe kerül egy
szentkép, lényegére redukált motívuma mellé, illetve fordítva: egy
szentkép motívuma kerül egy idegen objektumba: egy önarcképbe és e
kettő egymásra hatásából keletkezik egy árnyékkép. A fenti idézet
ugyan nem a szóban forgó képre vonatkozik, de a „tárgy” szó helyére
beilleszhetők a fej-képek. Így Vajda Felmutató ikonos önarcképének
számos eleme válik értelmezhetővé. Vajda Lajos e művében különböző
tárgyakat, elemeket emel ki környezetükből. Az egyes finom
pasztellszínű felületek, a sárgás háttér, a halványzöld alaptónusú
önarckép és a sötétebb árnyékkép, a fekete kéz, az aranybarna
ikonfej és a köröm, a szemek, illetve a vállkendő(?) fehér felületei
mind megannyi elem.
A Felmutató ikonos önarckép inkább jellemezhető kétdimenziós
síkként, mint egy térillúziót keltő festményként. Sem perspektivikus
elemek nem találhatók a képen, sem az árnyékolás nem kelt
mélységérzetet. Az egyes részelemek nem organikusan tartoznak össze,
hanem a felületen eltolódnak, részben egymást fedve, részben
véletlenszerűen egy táblakép felületére kerülve. Ezt a
véletlenszerűséget, mesterkéltséget „összeszerelés”-nek is lehet
nevezni, és a képen érezhető a kérdés is, hogy hogyan hatnak az
„összeszerelt” elemek. Az ikon évszázadok alatt sematikussá
merevedett ábrázolómódja itt egy új, modern sémába fordulva jelenik
meg.
A XX. század első felének két olyan stílusirányzata, mint a
konstruktivizmus és a szürrealizmus, sajátos képépítő technikákat
használt. Vajda ezeket a technikákat fejlesztette tovább és ötvözte
őket a saját és a helyi hagyományokkal telítve egy sajátosan
kifejező, egyéni stílussá. A Felmutató ikonos önarcképnek
több értelmezési kísérlete is született, ám a zsidó Vajda Lajost
zsidó szemszögből és szempontok felhasználásával még nem
értelmezték.
Erre teszünk most, hangsúlyozottan laikus műítészként, egy
kísérletet. Először is nem értünk egyet a legközismertebb és
legelfogadottabb - Mándy Stefániától, Vajda Lajos személyes
ismerősétől és művészetének avatott ismerőjétől, a róla szóló
legalaposabb monográfiaxiii
megírójától - eredő értelmezéssel, miszerint a zsidó Vajda Lajos
Krisztust és a Szentháromságot kívánta volna ábrázolni ezen az
alkotásán. Noha Vajda többször is ábrázolta Jézust, de ezeken a
képeken a szenvedő Jézus volt a domináns, az emberi szenvedés volt
ezeken a hangsúlyos, mindenféle teológiai vonatkozások nélkül. Az
tény, hogy a gömbfej az ikonfestészetben az istenséget jelképezi, de
Vajda ebben az időben önmaga arcképétxiv
is megrajzolta gömbfej formában.
Mi feltételezzük, hogy Vajda e pasztellképével inkább valami zsidó
és egyben egyetemes mondanivalót kívánt megfogalmazni. Miért
állítjuk azt, hogy zsidó és egyben egyetemes mondanivalót? 1936-ig
nem ismerünk Vajda Lajos művészetében zsidó motívumot. 1937-től
pedig nem ismerünk Vajda Lajos művészetében zsidó motívumot. E két
év az, amikor felhasználta mondandójának illusztrálására önmaga
zsidóságának képi lehetőségeit. 1936-ban kettőxv,
míg 1937-ben hat művénxvi
találhatók meg konkrétan zsidó motívumok. 1936 tavaszán kezdte el
fordítani a zsidó Marc Chagall: Ma Vie (Életem) című
önéletrajzi könyvét. Saját kezűleg írt olvasmányjegyzékéből tudjuk,
hogy Simon Dubnov: A zsidóság története című könyvét olvasta
amely 1935-ben jelent meg magyar nyelvenxvii,
valamint a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat is szerepelt
olvasmányai között.
Meggyőződésünk, hogy téves lehet Mándy interpretációja ami a
következő: „Krisztus a maga leglégiesebben ábrázolt képi
formájában, sűrű színes pontokból szőtt, áttetsző fejével, mégis
egyértelműen kirajzolódó alakjában jelenik meg. Felmutató kezének
jellegzetes, szakrális mozdulatát bizánci és pravoszláv ikonokról
ismerjük: a három ujj kissé egymás felé hajolva Atya, Fiú,
Szentlélek hármas egységére utal.”xviii
Néhány „apróság”: A három ujj nem hajol egymás felé, hiszen a
hüvelykujjon nem látható semmiféle görbület, a mutató- és a középső
ujj pedig egy „V” betűt formáz, tehát egyértelműen távolodnak
egymástól! A szerb ikonok Jézusának felemelt keze mindig a jobb kéz,
márpedig itt a bal kézről van szó! Ott a tenyér szemlélője felé
fordul, itt a fejek felé és csak három ujjat látunk kinyújtva, a
másik kettő be van hajlítva. És vajon miért pont a Szentháromságot
jelképezné? Megítélésünk szerint semmi nem indokolja ezt! Karátson
Gábor elemzésénélxix
a kéz már legalább kéz! Ő így fejtegeti a kéz jelentését: „A kéz
nem találja a helyét. Szeretne egyértelmű lenni, de nem tud.
Szeretne önmaga lenni, de hiába, mert része egy még áttekinthetetlen
összefüggésrendszernek; kitárt ujjakkal, úszóként lebeg az
örvényben.” Ha ránézünk a képre, a kézre és az ujjakra nem
láthatunk ott semmiféle „lebegést”! Határozottan a fejre mutat a
mutató-, a középső és a hüvelykujj, hiszen így van megkomponálva, a
kép hangsúlya a három fej = a három egyén.
Mezei Árpád, kinek sokáig a magántulajdonában volt e kép, a Vajda
Lajos emlékkönyvben közölt tanulmányában a Vajdát üldöző Ördög képét
véli felfedezni a kézbenxx.
Hát feketének fekete, a két felfelé mutató ujj lehetne az ördög
szarva is, fantázia kérdése. Mi maradnánk a kéznek kinéző kéznél!
Egy fenyegetően felfelé meredő, görbült ujjú hatalmas, torz,
aránytalanul nagy fekete kéznél, amelynek ujjai az emberi- az ikon-
és az árnyékfejek felé mutatnak. Sőt nem csak mutatnak, hiszen
beleérnek, két ujj már behatolt az árnyékfejbe és meg is sebezték
azt, hiszen a hüvelykujj és a behajlított gyűrűs- és kisujj között
„kifolyik” az árnyékfej anyaga.
E fekete kéz formailag mintegy előképe Vajda később festett
rémisztően torz, zsigeri és ősi félelmeinek a haláltól és a kortól,
amelyben zsidóként és emberként élt. A másik oldalon, a fejek másik
oldalán, átellenben a fekete kézzel, egy fehér vállkendőt(?) látunk,
mintegy ellenpólusul. Mi lehet-e vállkendő, amellyel tudtunkkal
egyáltalán nem foglalkoztak kellő mélységben a műelemző
szakemberek?! Miért pont vállkendő ez? Miért ne lehetne az elemzők
által egyöntetűen vállkendőként leírt „valami” egy zsidó szakrális
ruhadarab: egy tálitxxi?
Tálit, azaz egy zsidó férfi által az imája, Istenhez fohászkodása
alatt magára terített „vállkendő”!? Az egyik oldali rémisztő
fenyegetettség: a nagy fekete kéz és ellenpólusa: egy szakrális
tárgy. E szakrális tárgy: a tálit, amely az Örökkévaló Isten
embernek adott parancsait, elvárásait szimbolizálja, hordozzaxxii
és a hozzá való szólás, könyörgés, fohászkodás egyik kelléke.
Egyik oldalon az irracionális és fenyegető, megsebző jelen; a másik
oldalon az ember Istenhez szólásának egyik kelléke; és e kettő
között az ember, az emberek. A halványzöld alaptónusú valódi ember:
Vajda Lajos realisztikus önarcképe, az azt takaró aranybarna
alaptónusú gömb alakú ikonfej, a szerb ikonok istenséget ábrázoló
kifejezője, egy földöntúli lény, és e kettő kölcsönhatásából
létrejövő árnyékfej az üres szemgödrökkel, „koponyalétben”. A
hús-vér ember: Vajda Lajos, akire rátelepszik, beárnyékolja az
időtlen istenség. És mi a jövő? Az árnyékkép, az üres, a semmibe
néző szemek, az árnyékvilág! Vajda ebben az időben festi halálfejes
önarcképeitxxiii,
tehát a halál, önmaga halála, nemléte ott van gondolataiban, ott
van, jelen van képein, művein. A zsidóság, önmaga zsidósága a kép
készítésének idejében a legdominánsabb, ahogy az imént kifejtettük.
Az egyik oldalról a fekete fenyegető rém, a tüdőbaj, a nyomorúság, a
meg nem értettség, a fasizmus fenyegető árnya; míg a másik oldalon
az Istenhez szólás tiszta és fehér reménye, a hátha… Középütt pedig
az ember! A még létező ember: a halványzöld alaptónusú valódi ember:
Vajda Lajos realisztikus önarcképe; az időtlen istenség: az
aranybarna alaptónusú gömb alakú ikonfej és az árnyékkép, amivé lesz
az ember. Az istenség félig eltakarja az embert, azt az embert, kit
az Isten a saját „modellje” szerint teremtett, aki hasonlatos hozzá.
Az ember félig emberi, félig isteni tulajdonságokkal bír, emberi a
halál; isteni a teremtés folytatása, az alkotás képessége,
„csinálmányok” létrehozása. A kettő együtt létezik, és e kettő
létrehoz egy másik idősíkban leledző árnyékképet, amit a fekete kéz
megsebez.
Ám a másik oldalon ott van az árnyékképbe érőn a tálit, a zsidó
férfi imasálja, az Istenbe vetett hit egyik jelképe. Ki fog itt
győzni? Van itt egyáltalán győzelem!? Vajda Lajost idő előtt
legyőzte a halál! Önmaga halála, testi betegségéből következő halála
és nem a mások által, zsidó mivolta miatt őreá is kimondott halálos
ítélet! Amit Vajda Lajos alkotott az túlélte őt, halála után is él,
közöttünk él. És ismét feléledni látszik Vajda korának egyik
szelleme is, amely el akarta pusztítani a „vajda-féléket”, hiszen
újból látható, megint látható, megjelent a fekete kéz, a sebezni
akaró kéz, az embernek ártani akaró kéz ismét felfelé mutat, rámutat
emberek csoportjaira…
Irodalomjegyzék:
A modern festészet lexikona. (Corvina, 1974) 388 p.
Aradi N., Feuerné Tóth Zs., Galavics G., Marosi E., Németh L.: A
művészet története Magyarországon. (Gondolat, 1983) 474-476 pp.
Bálint Endre: Vajda Lajos festő művészete. In: Múlt és Jövő, 1942.
június 87-88 pp.
Bálint Endre: Vajda Lajos. In: Valóság, 1964/6. szám.
Éber Miklós: Conditio Humana. http://www.balkon.hu/balkon03_06-07/01eber.html
Éber Miklós: Indokolt-e narcisztikusnak tartani Vajda Lajost? In:
Balkon, 2006/5. szám.
Éber Miklós: Vajda Lajos önarcképei. http://www.balkon.hu/balkon04_01-02/01eber.html
Éber Miklós: Vajda Lajos sírja. In: Élet és Irodalom. 48. évf. 41.
szám
Frojimovics K., Komoróczy G., Pusztai V. és Stribik A.: A zsidó
Budapest. (Városháza - MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995) 586 p.
Karátson Gábor: Hármaskép – Leonardo – Grünewald – Vajda Lajos.
(Magvető, 1975) 177-182 pp.
Kállai Ernő: Egy festő halála. In: Az Ország Útja, 1941. október.
Körner Éva: Vajda Lajos művészete. In: Valóság, 1964/9. szám 44-54
pp.
Mándy Stefánia: Vajda Lajos: 1908-1941 (Album). (Corvina, 1971)
Mándy Stefánia: Vajda Lajos (A művészet kiskönyvtára).
(Képzőművészeti Alap, 1964)
Mándy Stefánia: Vajda Lajos. (Corvina, 1983)
Mezei Ottó: Szürrealizmus és szürrealista látásmód a magyar
művészetben. In: Passeron R. A szürrealizmus enciklopédiája.
(Corvina, 1983) 275-277 pp.
Pataki Gábor: Vajda Lajos: Felmutató ikonos önarckép. In: Ars
Hungarica, 2001/1. 157-168 pp.
Rózsa Gyula: Magányos páfrány. Kiállítás. http://www.nol.hu/kultura/cikk/407322/
S. Nagy Katalin: Önarcképek. A művész szerepváltozásai. (Palatinus,
2001) 6, 10 és 269-271 pp.
Szabó György: Vajda Lajos. (Nagy magyar mesterek). (Gondolat, 1995)
Vajda Lajos. http://mek.oszk.hu/05200/05262/html/index.htm
Vajda Lajos. In: Magyar Életrajzi Lexikon. http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/
Vajda Lajos (1908 - 1941) emlékkiállításának katalógusa. Bevezeti:
Passuth Krisztina (1966)
Vajda Lajos emlékszám. Művészet, 1980/1.
Vajda Lajos emlékkönyv. (Magvető, 1972)
i 1936. augusztus
11-én írt levele későbbi feleségéhez, Richter Júliához. In: http://mek.oszk.hu/05200/05262/html/erdekes.htm#4
ii Idézi: Éber Miklós: Vajda Lajos sírja. In: Élet és Irodalom. 48.
évf. 41. szám.
iii Idézi: Frojimovics K., Komoróczy G., Pusztai V. és Stribik A: A
zsidó Budapest. (Városháza - MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995)
586 p.
iv Aradi N., Feuerné Tóth Zs., Galavics G., Marosi E., Németh L.: A
művészet története Magyarországon. (Gondolat, 1983) 476 p.
v S. Nagy Katalin: Önarcképek. A művész szerepváltozásai. (Palatinus,
2001) 271 p.
vi Jelenleg Éber Miklós magántulajdonában található.
vii S. Nagy Katalin: Önarcképek. A művész szerepváltozásai. (Palatinus,
2001) 6 p.
viii Mózes öt könyve.
ix M. I. I,26.
x Idézi: S. Nagy Katalin: Önarcképek. A művész szerepváltozásai. (Palatinus,
2001) 10 p.
xi S. Nagy Katalin: Önarcképek. A művész szerepváltozásai. (Palatinus,
2001) 11 p.
xii 1936. július 23-án írt levele későbbi feleségéhez, Richter
Júliához. In: http://mek.oszk.hu/05200/05262/html/erdekes.htm#4
xiii Mándy Stefánia: Vajda Lajos. (Corvina, 1983)
xiv Plasztikus fej -1937.
xv Madonna-torzó zsidó tojásmotívummal, Tojásalakú fűszertartó
fából, héber felirattal.
xvi Könyvlap szomorúfűzzel, Bárányos kép betűszegéllyel, Kapu
petróleumlámpával, Madaras kollázs, Madaras momtázs cirill és héber
betűkkel, Képmontázs.
xvii Simon Dubnov: A zsidóság története az ókortól napjainkig.
(Tábor kiadó, Bp.)
xviiiMándy Stefánia. Vajda Lajos. (Corvina, 1983) 95 p.
xix Karátson Gábor: Hármaskép – Leonardo – Grünewald – Vajda Lajos.
(Magvető, 1975) 177-182 pp.
xx Idézi: Karátson Gábor: Hármaskép – Leonardo – Grünewald – Vajda
Lajos. (Magvető, 1975) 177 p.
xxi Imakendő, imalepel vagy imasál. Négyszögletes, gyapjúból vagy
lenből vagy selyemből készülő, a négy sarkán cicit-tel /rojt, bojt/
ellátott, zsidó férfiak által az ima közben magukra terített
öltözet.
xxii A tálit négy sarkán lévő cicit /rojt, bojt/ önmagában
emlékeztet az Isten összes, tehát 613 parancsára, melynek számát
Rabbi Szimlájtól tudjuk meg a Talmudból (Mákot 23b). Ez az
emlékeztetés úgy valósul meg, hogy a cicitet kétszer négy szálból
fonják és öt csomót kötnek a szálakra, így megkapjuk a tizenhármas
számot. A cicit szó héber betűinek számértéke: hatszáz. Így e két
összeg summázata a 613-as számot eredményezi.
xxiii Pl.: Önarckép templommal (1935), Önarckép koponyával (1936).
|