Vissza a TUDOMÁNY-hoz

  

Dr. Borsányi-Schmidt Ferenc:
ORIENTALISZTIKAI KUTATÁSOK ÉS TANULMÁNYOK AZ ORSZÁGOS RABBIKÉPZŐ INTÉZETBEN


Elhangzott a "Zsidó oktatás, nevelés - 125 éves az Országos Rabbiképző Intézet" című "A Magyar Tudomány Napja 2002" konferencián (Budapest, 2002. december 17-18.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!

Az Országos Rabbiképző Intézet, illetve 1917-től 1945-ig viselt nevén a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet tanárainak és hallgatóinak az orientalisztika különféle területein végzett kutatásairól, illetve e tudományág körében folytatott tanulmányairól szeretnék egy rövid vizsgálódást Önök elé tárni.
Raphael Patai egy dolgozatában felvetette a kérdést, hogy a budapesti Rabbiképzőben az alapítástól kezdve művelt tudományágak, illetve az itt tanított tantárgyak sajátos jellegét tekintve - vajon alkalmazhatjuk-e ezek egyikére-másikára megkülönböztető, specializáló kategóriaként az "orientalisztika" fogalmát. Jogos volt a kérdés feltevése, hiszen a judaisztika és a hebraisztika - a Rabbiképző mindenkoron elsődleges, fő szakterületei - mint tudományágak nyilvánvalóan az orientalisztika körébe tartoznak. Ha elfogadjuk ezt a megállapítást, - és el kell fogadnunk - akkor van-e létjogosultsága annak, hogy vizsgálat tárgyává tegyük az Országos Rabbiképző Intézet viszonyát az orientalisztikai kutatásokhoz-tanulmányokhoz, hogy speciális tárgyként számba vegyük a Rabbiképző keretében végzett és az ott tanulók által folytatott orientalisztikai kutató-oktató munkát, illetve az ilyen jellegű tanulmányokat.
Ismét hivatkozzunk Raphael Pataira, aki nagyon helyesen megállapította, hogy a zsidóság különféle tudományterületeinek, kérdéseinek kutatása, és egyáltalán a zsidósággal foglalkozó tudomány - ami természetesen nem azonos a Haskala "Wissenschaft des Judenthums"-fogalmával - egy önálló tudományág. A zsidó tudományok, a judaisztika, a tudományos kutatás, a tudományok osztályozásának önálló területe. Számos nehezen vitatható tény szól amellett, hogy ezt a nézetet elfogadjuk, s ennek megfelelően a judaisztikát, amely nyilvánvalóan keleti, illetve jelentős keleti vonatkozásokkal, keleti gyökerekkel átszőtt kérdésekkel foglalkozik, ennek ellenére az orientalisztikától elkülönítsük. E gondolatmenetet összegezve - legalábbis jelen vizsgálódásunk szempontjából - a judaisztikát (ide értve a hebraisztikát is) a tudománykörből kivonva, hiszen mint megállapítottuk: önálló tudományágnak tartjuk - az orientalisztika tárgykörébe soroljuk azokat a tudományágakat, amelyek egyébként is odatartoznak, de - bizonyos korszakokat tekintve - erősebb-gyengébb szálakkal kötődnek a judaisztikához, illetve a zsidó tudományokhoz. Ilyenek az iszlám, az arabisztika, az iranisztika, a turkológia bizonyos területei, valamint az ókori és középkori Izraellel szomszédos népek nyelvészete, irodalma, vallástudománya és művelődéstörténete. Ugyancsak itt tartjuk nyilván a zsidó szerzők által az ókorban és a középkorban arab, arám, szír, perzsa nyelven írott műveket.
Ismét a már említett Raphael Pataira hivatkozom, aki kimondta a nyilvánvaló tényt, mely szerint a Rabbiképző nem mindazon hallgatója vált orientalistává, aki orientalisztikai témát választott doktori disszertációja tárgyául. Ennek egyik okát külső körülményben, a Parlament által 1920-ban elfogadott "Numerus Clausus" néven ismertté, ill. hirhedté vált törvényben látja, amely az összlakosság 5%-ában határozta meg az ország egyetemeire felvehető zsidó hallgatók számarányát. Igaz, hogy a Rabbiképző hallgatói valamelyes kivételt képeztek a törvény alkalmazásakor, - mindannyian felvételt nyertek, hiszen az egyetemi doktorátus az állam által támasztott követelmény volt rabbivá avatásukhoz, - azonban csak két szak egyikén folytathatták tanulmányaikat: a filozófia és a keleti nyelvek- és irodalmak szakán. A hallgatók legtöbbje - Patai szerint - az utóbbi szakot választotta; az egyetemen orientalisztikai tanulmányokat folytatott, ilyen témában írta doktori disszertációját. E vélemény szerint az egyetemen orientalisztikát hallgató, s abból disszertáló rabbiképzős hallgatók többsége mintegy "kényszerből" választotta az orientalisztikát, s doktorátusuk megszerzése után már nem művelte ezt a tudományt. Kézenfekvő példaként említi egy-egy arab nyelvű mű valamely fejezetének fordítását az általában 24-28 oldalas értekezés tárgyaként. Ezek között kirívó példa Jusuf al-Basir: Al- kitáb al-Mukhtavi c. műve, amelynek egy-egy fejezetéből 14 fordítás, vagyis 14 disszertáció készült, azonban a doktoranduszok egyikének nevével sem találkozunk az arabisták között. Egy jelentős tény azonban elkerülte Patai professzor figyelmét, mégpedig az, hogy ezek a disszertációk 1905 és 1918 között készültek - tehát a Numerus Clausus előtt, - az egyetlen későbbi, a legutolsó pedig 1932-ben, négy évvel az említett törvény hatálytalanítása után. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az Al-kitáb al-Mukhtavi egy-egy fejezetéből disszertáló hallgatók túlnyomó többsége a továbbiakban nem foglalkozott orientalisztikával, - legalábbis ennek írott nyomával nem találkozunk. A tény tény marad, az okot azonban máshol kell keresni.
Az említett 14 dolgozaton kívül több disszertáció foglalkozik arab témával (amelyek szinte kivétel nélkül zsidó szerző arab nyelvű művei). Ezek között nevezzük meg Geyer Artúr: A Kalam hatása az irodalomra a gáoni korszakban, Szaadja után. (1916.); Grünwald Illés: Maimonides filozófiájának kapcsolata a Kalammal. (1912.); Hahn István: A világ teremtése az iszlám legendáiban. (1935.); Hevesi Ferenc: Szaadja gáon vallásfilozófiai eszméi arab Biblia-fordításának és kommentárjainak fényében. (1933.); Kohn Zoltán: Ibn Daud platonizmusa. (1927.); Neumann Ede: A muhammedán József-monda eredete és fejlődése.(1881.) Richtmann Mózes: Az arab-zsidó új-platonisták etikai nézetei. (1904.); Schindler József: Egy régi arab anyagelmélet. (1941.) Schlesinger Sámuel: Pseudo-Bachja "Kitáb Ma'ani al-Nafs" psychologiája. (1911.); Scheiber Sándor: Keleti hagyományok a nyelvek keletkezéséről. (1937.), - és más szerzők dolgozatait is említhetnénk.

A másik egyetemi szak, amely még a Numerus Clausus idején is nyitva állt a rabbijelöltek előtt, a filozófia fakultása volt. Az ide írott és beadott disszertációk között természetesen klasszikus témák fordultak elő, /tehát a görög-római filozófia, illetve filozófusok, pl. Ardai György: A görög retorika korszakának filozófiai alapjai. (1944.), vagy a klasszikus filozófia zsidó vonatkozásai, pl. Benoschofsky Imre: Maimonidész Arisztotelizmusa. (1926.)/ , továbbá a modern filozófia, pl. Frisch Ármin: Kant etikájának elmélete. (1893.), de itt is szép számmal képviseltette magát az orientalisztika - természetesen zsidó vonatkozásokkal. Több disszertáció foglalkozott arab nyelven alkotó középkori zsidó filozófusok műveivel, pl. Májmuni, Szá'ádja gáon, Ibn Daud, Pseudo-Báchjá stb.

A Rabbiképző tanárai egytől-egyig a zsidó tudományok kiemelkedő képviselői voltak. Közöttük négyen - Bacher Vilmos (1850-1913), Goldziher Ignác (1850-1921), Schreiner Márton (1863-1926) és Heller Bernát (1871-1943) az orientalisztika terén is nagyot és maradandót alkottak.

Miután az orientalisztika fogalmát a Rabbiképző sajátos arculatának függvényében, illetve ahhoz igazítva meghatároztuk, válaszunk ki néhány kiemelkedő személyiségét a 125 éves főiskolának, amely immár egyetem.
Rajzoljuk meg a tudományos arcélét két hajdani professzorának, akik talán a legnagyobbak voltak a nagyok között: Bacher Vilmosra és Heller Bernátra gondolok, és ismerkedjünk meg egy egykori diákkal, vagy "szeminaristával"- így is nevezték a hallgatókat. A diák, aki ugyan sikeresen befejezte tanulmányait, előírás szerint le is doktorált a Pázmány Péter Tudományegyetemen, méghozzá orientalisztikából - rabbi-vizsgát azonban nem tett, tudományos pályára az Intézet keretein kívül lépett: Telegdi Zsigmond, az iranisztika és az általános nyelvészet majdani tudósa, az Eötvös Loránd Tudományegyetem leendő professzora.

BACHER VILMOS (1850-1913)

Bacher Vilmos, a Rabbiképző még életében legendás hírűvé vált rektora, mint tanár, tudós és szakíró természetesen elsősorban a Biblia, a zsidó történelem, a Midrás, a héber költészet és a héber nyelvészet oktatója-kutatójaként ismert. Aki foglalkozott Bacher személyével, munkásságával, vagy életművét, műveinek bibliográfiáját is ismeri, az tudja, hogy a "Rektor úr" - őt nevezték első ízben így a Rabbiképzőben - orientalistaként hasonló formátumú tudós volt, s külföldön talán nagyobb hírnévre tett szert iranistaként, a zsidó-perzsa irodalom felfedezője és első ismertetőjeként. Minthogy Bacher Vilmosnak, a tudósnak, ez az arculata kevésbé ismert Magyarországon, szíves engedelmükkel megkísérlem ennek rövid vázlatát Önök elé tárni.
Bacher Vilmos 1857-ben, 17 éves korában felvételt nyert a pesti egyetemre, ahol orientalisztikát, vagyis keleti nyelveket - elsősorban sémi- és iráni nyelvészetet, e népek irodalmát, történelmét, valamint filozófiát hallgatott. Professzorai között találjuk Vámbéry Ármint, akivel 1913-ban bekövetkezett haláláig nagyon szoros kapcsolatot ápolt; Bacher is ebben az évben, néhány hónappal később halt meg. Egyetemi tanulmányaival párhuzamosan Talmudot tanult Brill Sámuel Löbnél. 1868-ban Breslauban, az ottani egyetemen és a rabbiképzőben folytatta tanulmányait. 1870-ben a húsz éves ifjú a lipcsei egyetemen elnyerte doktorátusát, amelynek természetesen orientalisztikai témája volt: a XII. századi perzsa költő, Nizámi életét és költészetét dolgozta fel. Disszertációja 1871-ben nyomtatásban, majd 1873-ban angol fordításban is megjelent.
Bacher egyetemi tanulmányai révén ismerte a legtöbb sémi nyelvet, de közülük - a hébertől eltekintve - csak az arab-zsidó irodalom késztette olyan mérvű kutató munkára, amely publikációkban öltött végleges formát.
A héber és arab nyelvészet között megfigyelhető több évszázados kapcsolat már jóval Bacher előtt is közismert volt, de Bacher érdeme, ő volt az első, aki e kapcsolatot és irodalmi emlékeit feltárta és kényes pontossággal megírt tanulmányaival a szakemberek és az érdeklődők tágabb köre számára hozzáférhetővé tette. Ebben a tárgykörben első, s talán legjelentősebb írása a modern héber nyelvtan, s maga a héber nyelvészet atyjának, J'hudá ben Dávid Chájjudzsnak arab nyelven írott műveit tárja fel és ismerteti az 1880-as évek, tehát a többnyire ma is érvényes nyelvészeti fogalmak tárházával, ugyanakkor fel hívja a figyelmet Chájjudzs műveinek héber fordításaira is. Megjegyzendő, hogy a X. század végén Cordovában élt tudós ismerte fel és fejtette ki a héber nyelv három gyökhangra épülő struktúráját, amely elméletével az ige alaktanát teljesen új alapokra fektette. Bacher arab-zsidó tanulmányairól szólva említenünk kell Abulvalid Merván Ibn Dzsánnách zaragozai tudós nyelvésszel (995-1050) - Kecskeméti Ármin szavaival: "Minden idők legnagyobb héber grammatikusával" - foglalkozó tanulmányait. Abulvalid 700 évvel megelőzve Franz Bopp-ot, az összehasonlító nyelvtudomány megalapozóját, - összehasonlító nyelvtant írt. A nehezebb igealakokat az arab nyelvtudomány alapján tárgyalja. Bacher Abulvalid-tanulmányainak színvonalát jelzi a kor sémi nyelvészeti irodalmának leghíresebb és legkritikusabb recenzense, Nechemia Brüll, aki Bacher írásairól megállapította: " [...] az eredeti művek tanulmányozását feleslegessé teszik."
Bacher arab, illetve zsidó-arab tanulmányait, e téren kifejtett kutató-munkásságát még hosszasan ismertethetnénk, - de az idő rövidsége ezt nem engedi, hiszen a nagy tudós orientalisztikai érdeklődésének fő területéről még nem szóltunk.

A XIX. században hirtelen, szinte ugrásszerű fejlődés következett be Európa és Irán - akkori nevén Perzsia - kapcsolatában. Ez nemcsak a politika és a kereskedelem terén éreztette pozitív hatását, hanem az európai országok művelődésében, kultúrájában; elsősorban az irodalomban és a képzőművészetben is. E kulturális közeledés egyik következményeként középkori perzsa, illetve zsidó-perzsa kéziratok kerültek Európa nagyobb könyvtáraiba. A sémi nyelvészek és iranisták már vagy fél évszázada eredményesen kutatták az ázsiai, köztük a perzsa kéziratokat, feldolgozták tartalmukat, de nagyon kevés tudós figyelme fordult a zsidó-perzsa kéziratok, illetve a bennük megőrződött művek alkotói felé. Alexander Kohut és Theodor Nöldeke - ketten a legnagyobbak közül - publikáltak néhány hosszabb-rövidebb szövegrészletet, egy-egy teljes művet is közreadtak; tanulmányaikban főleg nyelvészeti, kisebb részben tartalmi kérdésekkel foglalkoztak.
A zsidó-perzsa irodalom azonban egyetlen tudósnak sem keltette fel oly mértékben a figyelmét, mint Bacher Vilmosét, a budapesti Rabbiképző ifjú professzoráét. Bacher legelső publikációja az iranisztika terén doktori disszertációja volt, 1871-ben - már volt róla szó. 1895-ben közreadta első munkáját a perzsa-zsidó irodalomtudomány addig kevésbé ismert világából, amely egy XV. századi héber-perzsa szótárral kapcsolatos kutatásait és eredményeit tartalmazta. Ettől kezdve haláláig - 1913-ig - folyamatosan publikálta mennyiségre és tudományos jelentőségre nézve világ viszonylatban egyedülálló tanulmányait.
A nagy XIV. századi perzsiai zsidó költőt, Sáhint és perzsa nyelvű munkásságát ő fedezte fel és vezette be a zsidó irodalom történetébe. A XVI. században alkotott Sáhin követője, Imráni, a másik nagy perzsa nyelven író zsidó költő. Mindkettejük életét és költészetét magyar és német nyelvű könyvben örökítette meg

E rövid bepillantás Bacher Vilmos perzsa- és zsidó-perzsa irodalomtudományi, nyelvészeti és történelmi kutatásaiba és irodalmi munkásságába még hozzávetőleges képet sem adhat az életmű egészéről (még az orientalisztika területén sem!). Eredményei és az azokat összefoglaló írásai korunk tudományának eleven, élő részei; az esetleges újabb adatok és megállapítások csak kiegészíthetik, - de felül nem múlják!

HELLER BERNÁT (1871-1943)

A Rabbiképző professzorainak és növendékeinek orientalisztikai kutatásairól szólva meg kell emlékeznünk az Intézet másik óriásáról, Heller Bernátról. Bacherrel ellentétben, ő már a Rabbiképző növendéke és végzettje volt. Tudományos érdeklődése és munkássága elsősorban a bibliatudományhoz, az ággádá- és héber mesekutatáshoz, illetve általában a folklór-kutatáshoz kötődik. Mint Bachert és többet a professzorok és a hallgatók közül, Hellert is számon tartja, magáénak vallja az orientalisztika is.
Hasonlóan Bacherhez, Heller is jelentős ismerője volt az arab nyelvnek és irodalomnak. Goldziher tanítványa volt az egyetemen, - szoros tudományos és emberi kapcsolatot ápolt mesterével annak haláláig. Az arab, illetve az iszlám mese- és mondavilág ismertetője az Encyklopedie des Islam-ban (később a Handwörterbuch des Islam-ban, Leiden - Leipzig, 1913-1941-ig.), és a 10 kötetes német Encyclopaedia Judaica (1928-1934.) azon címszavainak a többségét is ő írta, amelyek az iszlámban, illetve a Koránban előforduló bibliai személyiségekről szólnak.
Arabisztikai kutatásain, tanulmányain mindvégig erősen érezhető, nyomon követhető Goldziher hatása, ösztönzése. Ennek legékesebb példája az arab Antar-regénynek kutatási témául választása. E legkedveltebb témáját és az azt összefoglaló, élete fő művének tekintett könyvét - Az arab Antar-regényt (megjelent 1918-ban) - Goldziher hatásának, a vele fenntartott bensőséges kapcsolatnak tulajdonította. Ezt a könyvhöz írott előszavában hosszasan és elérzékenyült hangon ecseteli. A mű átdolgozott német kiadása 1931-ben jelent meg Lipcsében.
Az Antar-regény (arab címe: Szira Antara) a VIII-XII. században keletkezett arab népi elbeszélés-gyűjtemény. Minthogy egészen a XV. Századig elsősorban szóbeli úton terjesztették, a mesemondók állandóan változtattak a szövegen, sőt a cselekményen is, tehát szinte végtelen változatainak és módosulásainak száma. A csak lazán összefüggő elbeszélések a híres iszlám előtti arab költő és csaták hőse, Antara alakja köré fonódnak. A cselekmény Arábiában, Perzsiában, a mai Irakban, sőt Bizáncban, Rómában, Afrikában, Indiában, valamint a démonok országában játszódik az iszlám előtti időktől egészen a keresztes hadjáratokig. A műben az arab elemek dominálnak, de jelentős perzsa hatás mutatkozik a szövegben, a motívumokban és a fordulatok gazdagságában.
Heller Bernát ennek a szinte végtelen szövegterjedelmű, rendkívül színes tartalmú epikus monda-szerű regényfolyamnak volt a legszakavatottabb kutatója és ismerője. Művét, Az arab Antar-regényt, ma is a témáról írott legmélyrehatóbb, legkidolgozottabb tanulmányok között tartják számon. Heller írásai közül még említsük meg a nyilvánvalóan a két évvel korábban elhunyt mesterére, Bacher Vilmosra emlékezve írott értekezését: A zsidók Firduzi Sah-Náméjában. (IMIT Évkönyve, 1915.)

TELEGDI ZSIGMOND (1909-1994)

Ha Telegdi Zsigmond, az iranisztika és az általános nyelvészet tudós professzora kerül szóba, vagy valamelyik írását olvasom, mindig Hahn Istvánra gondolok. A két tudós egyéniségében és életútjában feltűnően sok hasonlóságot figyelhetünk meg. Közel egyidősek voltak (Telegdi alig négy évvel idősebb), mindketten a Rabbiképző különösen tehetséges diákjai voltak, akik már hallgatóként speciális szakterületet választottak maguknak, - méghozzá az orientalisztikát. Doktori disszertációjukat mindketten ilyen témában írták. Életüknek egy szakaszában mindketten eltávolodtak az anyaintézménytől és vonzáskörétől (Telegdi esetében ez korábban történt), és másutt, az állami oktatásban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen hasznosították a Rabbiképzőben elsajátított alapokat.
Tanszékvezető egyetemi tanárként és társadalmi közszereplőként nem büszkélkedtek korábbi pályájukkal, de zsidó öntudatuk, érzéseik és judaisztikai érdeklődésük, ami egy-egy publikációban is megmutatkozott, végigkísérte őket életük folyamán.
Telegdi Zsigmond 1933-ban adta közre doktori disszertációját "A talmudi irodalom iráni kölcsönszavainak hangtana" címen. A dolgozat továbbfejlesztett, bővített formában 1935-ben, Párizsban is megjelent a Journal Asiatique-ban; mindenkor egyik legfontosabb munkájaként tartotta számon, amit a szaktudomány ma is a tárgy legjobb összefoglaló-feltáró kidolgozásának tekint.
Disszertációjának megírása előtt két évet külföldön töltött - Breslauban (magyarul: Boroszló) és Párizsban, - sémi filológiát tanult. Breslauban Brockelmann, Párizsban többek között Minorsky irányította tanulmányait. E távolban töltött két év folyamán a héber, arab és török stúdiumok mellett egyre erősebben fordult figyelme az iráni nyelvek felé. 1933-ban, disszertációjának megvédése után Budapesten Németh Gyula professzor tanársegédje lett a Török tanszéken.
Telegdi még rabbiképzős éveiben felfigyelt a kelet-turkesztáni és turfáni ásatások során felszínre került, addig eltűntnek tartott, ismeretlen nyelvek írásos emlékeire. Az ő érdeme, hogy a turfáni közép-perzsa és parthus szövegek jelentőségét a hebraisztika számára felismerte, és a már említett doktori értekezésében hangtörténeti tanulságaikat sikerrel hasznosította. Az alig 24 éves fiatal kutató ezzel a munkájával a közép- és újperzsa, valamint a sémi nyelvek biztos ismeretében, kristálytiszta okfejtéssel érett tudósként jelent meg a nemzetközi tudományos világban.

Azt a két értekezését, amely zsidó kiadványban, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat - az IMIT - Évkönyvében jelent meg, mindenképpen említsük címük szerint, már csak azért is, mert mindkettő valóban jelentős hozzájárulás a kérdés irodalmához:

1. 1937-ben: A sémi írás útja a Földközi-tengertől a Csendes-óceánig.
2. 1940-ben: A kazárok és a zsidóság.

Telegdi Zsigmond tudományos pályája 1958 után, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Általános Nyelvészeti Tanszékének vezetőjeként teljesedett ki. Életének ez a szakasza egy másik előadás témájául kínálkozik.

A három bemutatott személyiség, a három tudós, a Rabbiképző történetének, és tegyük hozzá: Magyarország történetének három különböző korszakát illusztrálta. Példájukból előadásom témája vonatkozásában azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Rabbiképző - függetlenül belső módosulásaitól és az intézményen kívül történő eseményektől, - mindig serkentőleg hatott és megfelelő környezetet biztosított tanárainak és hallgatóinak az elmélyült kutatómunkára, amit jelen esetben az orientalisztikai kutatások példáján keresztül mutattunk be.

Köszönöm türelmüket és megtisztelő figyelmüket!
   

Vissza a TUDOMÁNY-hoz