Elhangzott a "Zsidó oktatás, nevelés - 125 éves az Országos Rabbiképző
Intézet" című "A Magyar Tudomány Napja 2002" konferencián (Budapest,
2002. december 17-18.)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves
Vendégeink!
Az Országos Rabbiképző Intézet, illetve
1917-től 1945-ig viselt nevén a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet
tanárainak és hallgatóinak az orientalisztika különféle területein végzett
kutatásairól, illetve e tudományág körében folytatott tanulmányairól szeretnék
egy rövid vizsgálódást Önök elé tárni.
Raphael Patai egy dolgozatában felvetette a kérdést, hogy a budapesti Rabbiképzőben
az alapítástól kezdve művelt tudományágak, illetve az itt tanított tantárgyak
sajátos jellegét tekintve - vajon alkalmazhatjuk-e ezek egyikére-másikára
megkülönböztető, specializáló kategóriaként az "orientalisztika"
fogalmát. Jogos volt a kérdés feltevése, hiszen a judaisztika és a hebraisztika - a
Rabbiképző mindenkoron elsődleges, fő szakterületei - mint tudományágak
nyilvánvalóan az orientalisztika körébe tartoznak. Ha elfogadjuk ezt a
megállapítást, - és el kell fogadnunk - akkor van-e létjogosultsága annak, hogy
vizsgálat tárgyává tegyük az Országos Rabbiképző Intézet viszonyát az
orientalisztikai kutatásokhoz-tanulmányokhoz, hogy speciális tárgyként számba
vegyük a Rabbiképző keretében végzett és az ott tanulók által folytatott
orientalisztikai kutató-oktató munkát, illetve az ilyen jellegű tanulmányokat.
Ismét hivatkozzunk Raphael Pataira, aki nagyon helyesen megállapította, hogy a
zsidóság különféle tudományterületeinek, kérdéseinek kutatása, és egyáltalán
a zsidósággal foglalkozó tudomány - ami természetesen nem azonos a Haskala
"Wissenschaft des Judenthums"-fogalmával - egy önálló tudományág. A zsidó
tudományok, a judaisztika, a tudományos kutatás, a tudományok osztályozásának önálló
területe. Számos nehezen vitatható tény szól amellett, hogy ezt a nézetet
elfogadjuk, s ennek megfelelően a judaisztikát, amely nyilvánvalóan keleti, illetve
jelentős keleti vonatkozásokkal, keleti gyökerekkel átszőtt kérdésekkel
foglalkozik, ennek ellenére az orientalisztikától elkülönítsük. E gondolatmenetet
összegezve - legalábbis jelen vizsgálódásunk szempontjából - a judaisztikát (ide
értve a hebraisztikát is) a tudománykörből kivonva, hiszen mint megállapítottuk:
önálló tudományágnak tartjuk - az orientalisztika tárgykörébe soroljuk azokat a
tudományágakat, amelyek egyébként is odatartoznak, de - bizonyos korszakokat tekintve
- erősebb-gyengébb szálakkal kötődnek a judaisztikához, illetve a zsidó
tudományokhoz. Ilyenek az iszlám, az arabisztika, az iranisztika, a turkológia bizonyos
területei, valamint az ókori és középkori Izraellel szomszédos népek nyelvészete,
irodalma, vallástudománya és művelődéstörténete. Ugyancsak itt tartjuk nyilván a
zsidó szerzők által az ókorban és a középkorban arab, arám, szír, perzsa nyelven
írott műveket.
Ismét a már említett Raphael Pataira hivatkozom, aki kimondta a nyilvánvaló tényt,
mely szerint a Rabbiképző nem mindazon hallgatója vált orientalistává, aki
orientalisztikai témát választott doktori disszertációja tárgyául. Ennek egyik
okát külső körülményben, a Parlament által 1920-ban elfogadott "Numerus
Clausus" néven ismertté, ill. hirhedté vált törvényben látja, amely az
összlakosság 5%-ában határozta meg az ország egyetemeire felvehető zsidó hallgatók
számarányát. Igaz, hogy a Rabbiképző hallgatói valamelyes kivételt képeztek a
törvény alkalmazásakor, - mindannyian felvételt nyertek, hiszen az egyetemi
doktorátus az állam által támasztott követelmény volt rabbivá avatásukhoz, -
azonban csak két szak egyikén folytathatták tanulmányaikat: a filozófia és a keleti
nyelvek- és irodalmak szakán. A hallgatók legtöbbje - Patai szerint - az utóbbi
szakot választotta; az egyetemen orientalisztikai tanulmányokat folytatott, ilyen
témában írta doktori disszertációját. E vélemény szerint az egyetemen
orientalisztikát hallgató, s abból disszertáló rabbiképzős hallgatók többsége
mintegy "kényszerből" választotta az orientalisztikát, s doktorátusuk
megszerzése után már nem művelte ezt a tudományt. Kézenfekvő példaként említi
egy-egy arab nyelvű mű valamely fejezetének fordítását az általában 24-28 oldalas
értekezés tárgyaként. Ezek között kirívó példa Jusuf al-Basir: Al- kitáb
al-Mukhtavi c. műve, amelynek egy-egy fejezetéből 14 fordítás, vagyis 14
disszertáció készült, azonban a doktoranduszok egyikének nevével sem találkozunk az
arabisták között. Egy jelentős tény azonban elkerülte Patai professzor figyelmét,
mégpedig az, hogy ezek a disszertációk 1905 és 1918 között készültek - tehát a
Numerus Clausus előtt, - az egyetlen későbbi, a legutolsó pedig 1932-ben, négy évvel
az említett törvény hatálytalanítása után. Ez azonban nem változtat azon a
tényen, hogy az Al-kitáb al-Mukhtavi egy-egy fejezetéből disszertáló hallgatók
túlnyomó többsége a továbbiakban nem foglalkozott orientalisztikával, - legalábbis
ennek írott nyomával nem találkozunk. A tény tény marad, az okot azonban máshol kell
keresni.
Az említett 14 dolgozaton kívül több disszertáció foglalkozik arab témával
(amelyek szinte kivétel nélkül zsidó szerző arab nyelvű művei). Ezek között
nevezzük meg Geyer Artúr: A Kalam hatása az irodalomra a gáoni korszakban, Szaadja
után. (1916.); Grünwald Illés: Maimonides filozófiájának kapcsolata a Kalammal.
(1912.); Hahn István: A világ teremtése az iszlám legendáiban. (1935.); Hevesi
Ferenc: Szaadja gáon vallásfilozófiai eszméi arab Biblia-fordításának és
kommentárjainak fényében. (1933.); Kohn Zoltán: Ibn Daud platonizmusa. (1927.);
Neumann Ede: A muhammedán József-monda eredete és fejlődése.(1881.) Richtmann Mózes:
Az arab-zsidó új-platonisták etikai nézetei. (1904.); Schindler József: Egy régi
arab anyagelmélet. (1941.) Schlesinger Sámuel: Pseudo-Bachja "Kitáb Ma'ani
al-Nafs" psychologiája. (1911.); Scheiber Sándor: Keleti hagyományok a nyelvek
keletkezéséről. (1937.), - és más szerzők dolgozatait is említhetnénk.
A másik egyetemi szak, amely még a Numerus Clausus idején is nyitva állt a
rabbijelöltek előtt, a filozófia fakultása volt. Az ide írott és beadott
disszertációk között természetesen klasszikus témák fordultak elő, /tehát a
görög-római filozófia, illetve filozófusok, pl. Ardai György: A görög retorika
korszakának filozófiai alapjai. (1944.), vagy a klasszikus filozófia zsidó
vonatkozásai, pl. Benoschofsky Imre: Maimonidész Arisztotelizmusa. (1926.)/ , továbbá
a modern filozófia, pl. Frisch Ármin: Kant etikájának elmélete. (1893.), de itt is
szép számmal képviseltette magát az orientalisztika - természetesen zsidó
vonatkozásokkal. Több disszertáció foglalkozott arab nyelven alkotó középkori
zsidó filozófusok műveivel, pl. Májmuni, Szá'ádja gáon, Ibn Daud, Pseudo-Báchjá
stb.
A Rabbiképző tanárai egytől-egyig a zsidó tudományok kiemelkedő képviselői
voltak. Közöttük négyen - Bacher Vilmos (1850-1913), Goldziher Ignác (1850-1921),
Schreiner Márton (1863-1926) és Heller Bernát (1871-1943) az orientalisztika terén is
nagyot és maradandót alkottak.
Miután az orientalisztika fogalmát a Rabbiképző sajátos arculatának függvényében,
illetve ahhoz igazítva meghatároztuk, válaszunk ki néhány kiemelkedő
személyiségét a 125 éves főiskolának, amely immár egyetem.
Rajzoljuk meg a tudományos arcélét két hajdani professzorának, akik talán a
legnagyobbak voltak a nagyok között: Bacher Vilmosra és Heller Bernátra gondolok, és
ismerkedjünk meg egy egykori diákkal, vagy "szeminaristával"- így is
nevezték a hallgatókat. A diák, aki ugyan sikeresen befejezte tanulmányait, előírás
szerint le is doktorált a Pázmány Péter Tudományegyetemen, méghozzá
orientalisztikából - rabbi-vizsgát azonban nem tett, tudományos pályára az Intézet
keretein kívül lépett: Telegdi Zsigmond, az iranisztika és az általános nyelvészet
majdani tudósa, az Eötvös Loránd Tudományegyetem leendő professzora.
BACHER VILMOS (1850-1913)
Bacher Vilmos, a Rabbiképző még
életében legendás hírűvé vált rektora, mint tanár, tudós és szakíró
természetesen elsősorban a Biblia, a zsidó történelem, a Midrás, a héber
költészet és a héber nyelvészet oktatója-kutatójaként ismert. Aki foglalkozott
Bacher személyével, munkásságával, vagy életművét, műveinek bibliográfiáját is
ismeri, az tudja, hogy a "Rektor úr" - őt nevezték első ízben így a
Rabbiképzőben - orientalistaként hasonló formátumú tudós volt, s külföldön
talán nagyobb hírnévre tett szert iranistaként, a zsidó-perzsa irodalom felfedezője
és első ismertetőjeként. Minthogy Bacher Vilmosnak, a tudósnak, ez az arculata
kevésbé ismert Magyarországon, szíves engedelmükkel megkísérlem ennek rövid
vázlatát Önök elé tárni.
Bacher Vilmos 1857-ben, 17 éves korában felvételt nyert a pesti egyetemre, ahol
orientalisztikát, vagyis keleti nyelveket - elsősorban sémi- és iráni nyelvészetet,
e népek irodalmát, történelmét, valamint filozófiát hallgatott. Professzorai
között találjuk Vámbéry Ármint, akivel 1913-ban bekövetkezett haláláig nagyon
szoros kapcsolatot ápolt; Bacher is ebben az évben, néhány hónappal később halt
meg. Egyetemi tanulmányaival párhuzamosan Talmudot tanult Brill Sámuel Löbnél.
1868-ban Breslauban, az ottani egyetemen és a rabbiképzőben folytatta tanulmányait.
1870-ben a húsz éves ifjú a lipcsei egyetemen elnyerte doktorátusát, amelynek
természetesen orientalisztikai témája volt: a XII. századi perzsa költő, Nizámi
életét és költészetét dolgozta fel. Disszertációja 1871-ben nyomtatásban, majd
1873-ban angol fordításban is megjelent.
Bacher egyetemi tanulmányai révén ismerte a legtöbb sémi nyelvet, de közülük - a
hébertől eltekintve - csak az arab-zsidó irodalom késztette olyan mérvű kutató
munkára, amely publikációkban öltött végleges formát.
A héber és arab nyelvészet között megfigyelhető több évszázados kapcsolat már
jóval Bacher előtt is közismert volt, de Bacher érdeme, ő volt az első, aki e
kapcsolatot és irodalmi emlékeit feltárta és kényes pontossággal megírt
tanulmányaival a szakemberek és az érdeklődők tágabb köre számára
hozzáférhetővé tette. Ebben a tárgykörben első, s talán legjelentősebb írása a
modern héber nyelvtan, s maga a héber nyelvészet atyjának, J'hudá ben Dávid
Chájjudzsnak arab nyelven írott műveit tárja fel és ismerteti az 1880-as évek,
tehát a többnyire ma is érvényes nyelvészeti fogalmak tárházával, ugyanakkor fel
hívja a figyelmet Chájjudzs műveinek héber fordításaira is. Megjegyzendő, hogy a X.
század végén Cordovában élt tudós ismerte fel és fejtette ki a héber nyelv három
gyökhangra épülő struktúráját, amely elméletével az ige alaktanát teljesen új
alapokra fektette. Bacher arab-zsidó tanulmányairól szólva említenünk kell Abulvalid
Merván Ibn Dzsánnách zaragozai tudós nyelvésszel (995-1050) - Kecskeméti Ármin
szavaival: "Minden idők legnagyobb héber grammatikusával" - foglalkozó
tanulmányait. Abulvalid 700 évvel megelőzve Franz Bopp-ot, az összehasonlító
nyelvtudomány megalapozóját, - összehasonlító nyelvtant írt. A nehezebb igealakokat
az arab nyelvtudomány alapján tárgyalja. Bacher Abulvalid-tanulmányainak színvonalát
jelzi a kor sémi nyelvészeti irodalmának leghíresebb és legkritikusabb recenzense,
Nechemia Brüll, aki Bacher írásairól megállapította: " [...] az eredeti művek
tanulmányozását feleslegessé teszik."
Bacher arab, illetve zsidó-arab tanulmányait, e téren kifejtett kutató-munkásságát
még hosszasan ismertethetnénk, - de az idő rövidsége ezt nem engedi, hiszen a nagy
tudós orientalisztikai érdeklődésének fő területéről még nem szóltunk.
A XIX. században hirtelen, szinte ugrásszerű fejlődés következett be Európa és
Irán - akkori nevén Perzsia - kapcsolatában. Ez nemcsak a politika és a kereskedelem
terén éreztette pozitív hatását, hanem az európai országok művelődésében,
kultúrájában; elsősorban az irodalomban és a képzőművészetben is. E kulturális
közeledés egyik következményeként középkori perzsa, illetve zsidó-perzsa
kéziratok kerültek Európa nagyobb könyvtáraiba. A sémi nyelvészek és iranisták
már vagy fél évszázada eredményesen kutatták az ázsiai, köztük a perzsa
kéziratokat, feldolgozták tartalmukat, de nagyon kevés tudós figyelme fordult a
zsidó-perzsa kéziratok, illetve a bennük megőrződött művek alkotói felé.
Alexander Kohut és Theodor Nöldeke - ketten a legnagyobbak közül - publikáltak
néhány hosszabb-rövidebb szövegrészletet, egy-egy teljes művet is közreadtak;
tanulmányaikban főleg nyelvészeti, kisebb részben tartalmi kérdésekkel foglalkoztak.
A zsidó-perzsa irodalom azonban egyetlen tudósnak sem keltette fel oly mértékben a
figyelmét, mint Bacher Vilmosét, a budapesti Rabbiképző ifjú professzoráét. Bacher
legelső publikációja az iranisztika terén doktori disszertációja volt, 1871-ben -
már volt róla szó. 1895-ben közreadta első munkáját a perzsa-zsidó
irodalomtudomány addig kevésbé ismert világából, amely egy XV. századi
héber-perzsa szótárral kapcsolatos kutatásait és eredményeit tartalmazta. Ettől
kezdve haláláig - 1913-ig - folyamatosan publikálta mennyiségre és tudományos
jelentőségre nézve világ viszonylatban egyedülálló tanulmányait.
A nagy XIV. századi perzsiai zsidó költőt, Sáhint és perzsa nyelvű munkásságát
ő fedezte fel és vezette be a zsidó irodalom történetébe. A XVI. században alkotott
Sáhin követője, Imráni, a másik nagy perzsa nyelven író zsidó költő.
Mindkettejük életét és költészetét magyar és német nyelvű könyvben
örökítette meg
E rövid bepillantás Bacher Vilmos perzsa- és zsidó-perzsa irodalomtudományi,
nyelvészeti és történelmi kutatásaiba és irodalmi munkásságába még
hozzávetőleges képet sem adhat az életmű egészéről (még az orientalisztika
területén sem!). Eredményei és az azokat összefoglaló írásai korunk tudományának
eleven, élő részei; az esetleges újabb adatok és megállapítások csak
kiegészíthetik, - de felül nem múlják!
HELLER BERNÁT (1871-1943)
A Rabbiképző professzorainak és
növendékeinek orientalisztikai kutatásairól szólva meg kell emlékeznünk az Intézet
másik óriásáról, Heller Bernátról. Bacherrel ellentétben, ő már a Rabbiképző
növendéke és végzettje volt. Tudományos érdeklődése és munkássága elsősorban a
bibliatudományhoz, az ággádá- és héber mesekutatáshoz, illetve általában a
folklór-kutatáshoz kötődik. Mint Bachert és többet a professzorok és a hallgatók
közül, Hellert is számon tartja, magáénak vallja az orientalisztika is.
Hasonlóan Bacherhez, Heller is jelentős ismerője volt az arab nyelvnek és irodalomnak.
Goldziher tanítványa volt az egyetemen, - szoros tudományos és emberi kapcsolatot
ápolt mesterével annak haláláig. Az arab, illetve az iszlám mese- és mondavilág
ismertetője az Encyklopedie des Islam-ban (később a Handwörterbuch des Islam-ban,
Leiden - Leipzig, 1913-1941-ig.), és a 10 kötetes német Encyclopaedia Judaica
(1928-1934.) azon címszavainak a többségét is ő írta, amelyek az iszlámban, illetve
a Koránban előforduló bibliai személyiségekről szólnak.
Arabisztikai kutatásain, tanulmányain mindvégig erősen érezhető, nyomon követhető
Goldziher hatása, ösztönzése. Ennek legékesebb példája az arab Antar-regénynek
kutatási témául választása. E legkedveltebb témáját és az azt összefoglaló,
élete fő művének tekintett könyvét - Az arab Antar-regényt (megjelent 1918-ban) -
Goldziher hatásának, a vele fenntartott bensőséges kapcsolatnak tulajdonította. Ezt a
könyvhöz írott előszavában hosszasan és elérzékenyült hangon ecseteli. A mű
átdolgozott német kiadása 1931-ben jelent meg Lipcsében.
Az Antar-regény (arab címe: Szira Antara) a VIII-XII. században keletkezett arab népi
elbeszélés-gyűjtemény. Minthogy egészen a XV. Századig elsősorban szóbeli úton
terjesztették, a mesemondók állandóan változtattak a szövegen, sőt a cselekményen
is, tehát szinte végtelen változatainak és módosulásainak száma. A csak lazán
összefüggő elbeszélések a híres iszlám előtti arab költő és csaták hőse,
Antara alakja köré fonódnak. A cselekmény Arábiában, Perzsiában, a mai Irakban,
sőt Bizáncban, Rómában, Afrikában, Indiában, valamint a démonok országában
játszódik az iszlám előtti időktől egészen a keresztes hadjáratokig. A műben az
arab elemek dominálnak, de jelentős perzsa hatás mutatkozik a szövegben, a
motívumokban és a fordulatok gazdagságában.
Heller Bernát ennek a szinte végtelen szövegterjedelmű, rendkívül színes tartalmú
epikus monda-szerű regényfolyamnak volt a legszakavatottabb kutatója és ismerője.
Művét, Az arab Antar-regényt, ma is a témáról írott legmélyrehatóbb,
legkidolgozottabb tanulmányok között tartják számon. Heller írásai közül még
említsük meg a nyilvánvalóan a két évvel korábban elhunyt mesterére, Bacher
Vilmosra emlékezve írott értekezését: A zsidók Firduzi Sah-Náméjában. (IMIT
Évkönyve, 1915.)
TELEGDI ZSIGMOND (1909-1994)
Ha Telegdi Zsigmond, az iranisztika és az
általános nyelvészet tudós professzora kerül szóba, vagy valamelyik írását
olvasom, mindig Hahn Istvánra gondolok. A két tudós egyéniségében és életútjában
feltűnően sok hasonlóságot figyelhetünk meg. Közel egyidősek voltak (Telegdi alig
négy évvel idősebb), mindketten a Rabbiképző különösen tehetséges diákjai
voltak, akik már hallgatóként speciális szakterületet választottak maguknak, -
méghozzá az orientalisztikát. Doktori disszertációjukat mindketten ilyen témában
írták. Életüknek egy szakaszában mindketten eltávolodtak az anyaintézménytől és
vonzáskörétől (Telegdi esetében ez korábban történt), és másutt, az állami
oktatásban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen hasznosították a
Rabbiképzőben elsajátított alapokat.
Tanszékvezető egyetemi tanárként és társadalmi közszereplőként nem
büszkélkedtek korábbi pályájukkal, de zsidó öntudatuk, érzéseik és judaisztikai
érdeklődésük, ami egy-egy publikációban is megmutatkozott, végigkísérte őket
életük folyamán.
Telegdi Zsigmond 1933-ban adta közre doktori disszertációját "A talmudi irodalom
iráni kölcsönszavainak hangtana" címen. A dolgozat továbbfejlesztett, bővített
formában 1935-ben, Párizsban is megjelent a Journal Asiatique-ban; mindenkor egyik
legfontosabb munkájaként tartotta számon, amit a szaktudomány ma is a tárgy legjobb
összefoglaló-feltáró kidolgozásának tekint.
Disszertációjának megírása előtt két évet külföldön töltött - Breslauban
(magyarul: Boroszló) és Párizsban, - sémi filológiát tanult. Breslauban Brockelmann,
Párizsban többek között Minorsky irányította tanulmányait. E távolban töltött
két év folyamán a héber, arab és török stúdiumok mellett egyre erősebben fordult
figyelme az iráni nyelvek felé. 1933-ban, disszertációjának megvédése után
Budapesten Németh Gyula professzor tanársegédje lett a Török tanszéken.
Telegdi még rabbiképzős éveiben felfigyelt a kelet-turkesztáni és turfáni
ásatások során felszínre került, addig eltűntnek tartott, ismeretlen nyelvek
írásos emlékeire. Az ő érdeme, hogy a turfáni közép-perzsa és parthus szövegek
jelentőségét a hebraisztika számára felismerte, és a már említett doktori
értekezésében hangtörténeti tanulságaikat sikerrel hasznosította. Az alig 24 éves
fiatal kutató ezzel a munkájával a közép- és újperzsa, valamint a sémi nyelvek
biztos ismeretében, kristálytiszta okfejtéssel érett tudósként jelent meg a
nemzetközi tudományos világban.
Azt a két értekezését, amely zsidó kiadványban, az Izraelita Magyar Irodalmi
Társulat - az IMIT - Évkönyvében jelent meg, mindenképpen említsük címük szerint,
már csak azért is, mert mindkettő valóban jelentős hozzájárulás a kérdés
irodalmához:
1. 1937-ben: A sémi írás útja a Földközi-tengertől a Csendes-óceánig.
2. 1940-ben: A kazárok és a zsidóság.
Telegdi Zsigmond tudományos pályája 1958 után, az Eötvös Loránd Tudományegyetem
Általános Nyelvészeti Tanszékének vezetőjeként teljesedett ki. Életének ez a
szakasza egy másik előadás témájául kínálkozik.
A három bemutatott személyiség, a három tudós, a Rabbiképző történetének, és
tegyük hozzá: Magyarország történetének három különböző korszakát
illusztrálta. Példájukból előadásom témája vonatkozásában azt a következtetést
vonhatjuk le, hogy a Rabbiképző - függetlenül belső módosulásaitól és az
intézményen kívül történő eseményektől, - mindig serkentőleg hatott és
megfelelő környezetet biztosított tanárainak és hallgatóinak az elmélyült
kutatómunkára, amit jelen esetben az orientalisztikai kutatások példáján keresztül
mutattunk be.
Köszönöm türelmüket és megtisztelő figyelmüket!
|