Szécsi József, c. egytemi docens:
"Ritka! Nekem megvan!"


Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából szervezett rendezvénysorozatban, a Seiber-emlékkonferencia címmel megrendezett tudományos ülésszakon (Budapest, 2010. november 9.)

Scheiber Sándor igazgató úr 1975 és 1980 között valamikor, de inkább közelebb az 1975-ös évhez, megkért, hogy vegyem át az intézet könyvtárának rendezését, legyek főkönyvtáros. Az lettem.

Második világháborús légitámadás benyomását adta számomra a könyvtár állapota, ami persze nem volt igaz, hiszen 45 után összerakták a könyvtárat, csak éppen lepusztult. Sok könyv ma is őrzi a repeszgolyók ütötte sebek sokaságát. Amolyan kis mindenessé változtattam magamat, villanyszerelés, söprés, porszívózás - ha éppen ideadták, külföldi levelezés, könyvek kiadásának megtagadása, visszakérés levelezőlapon, tehát amolyan kis sürgő-forgó megértő-akarnok lettem.

Figyelembe vettem az adott környezet adta korlátokat és lehetőségeket, vagyis idő kellett ahhoz, hogy a napi sziszifuszi munkából észrevehető változás legyen, de lett.

Az intézet mai Oktogonális nevű előadóterme előtt van egy szoba. Ez volt a legszebb terem a könyvtárban. Beépített, szürkére festett, mennyezetig érő szép, talán múltszázad eleji könyvszekrényrendszer húzódott körbe, a falak mentén. Ezen központi iroda, illetve katalógusterem és a mai Oktogonális közötti átjáró padlóban volt egy bemélyedés, esetleg a sok arra-járástól kitaposva.

Az intézeti akkor hagyománya úgy tartotta, hogy az Adolf Eichmann cipőjének lábnyoma, akinek első útja a Rabbiképző Könyvtárába vezetett, amikor is néhány ezer kötetet kiválogattak és elvittek Prágába az ott felállítandó Zsidóintézet számára, mely a felszámolt, vagyis kiirtott zsidóság teljes kulturális, vallási, politikai történetét lett volna hivatott megőrizni ízlésesen kialakított múzeumként.

A könyvek ott voltak aztán Prága múzeumi pincéjében. Egyszer – ha jól emlékszem Kertész István hallgató – legyen áldott az emléke – a Hitközség vezetésének kérésére elment és megnézte e gyűjteményt, majd Scheiber Sándor halála után, Remete László főkönyvtáros úr koordinálásában azok visszakerültek Budapestre az akkor romos Páva utcai Zsinagóga épületébe, annak is jobbszárnyában lévő teremrendszerébe, melyet akkoriban a zsidócserkész sómérek használtak. Itt mutatták meg egyszer és láthattam mire volt kíváncsi egykor a német intellektus. A Páva utcai Zsidó Hitközségben mindig élénk volt a kulturális élet, itt énekeltem én is néhány rendezvényen, egyikén láthattam a visszahozott könyveket.


A könyvtárnak központi tároló-rendszere az emeletesre épített, a falak mentén is körbehúzódó Oktogonális teremben volt. Egy vascsigalépcső vezetett le az alsó, szintén hatalmas terembe.

Az Oktogonális terem másik oldalán, a mai rektori iroda helyén volt az ún. Geyer-szoba, melynek szintén, a katalógusteremhez hasonló két-oldalon mennyezetig érő polcrendszere volt. Itt volt egy beázás, és hogy a további esőtől megóvják a könyveket egy élelmes elődöm az Egyenlőség c. folyóirat duplikátumait pakolta oda védelmi rendszerül. Volt egy szépen faragott, barokk üvegszekrény a Geyer-szobában, abba gyűjtöttem az értékesebbnek tűnő könyveket, kéziratokat.


A könyvtárban sok könyv volt, nem volt időnk annak megszámlálására, mégis sokakat érdekelt a számmisztika. Egyszer bejött egy hölggyel Scheiber Sándor igazgató úr, hogy bemutassa neki a könyvtárat.

A hölgy megkérdezte: Drága igazgató úr, hány könyv van itt? Scheiber Sándor válaszolt: 100.000 kötet. Egyszer ismét bejött egy hölggyel, egy csinosabbal, aki szintén egy idő után a kötetek száma felől érdeklődött. Scheiber Sándor válasza ez volt: 120.000 db. Végül egyszer egy igen dekoratív hölggyel jött be, neki 150.000 kötetről számolt be. Ez végleges is lett, a következőkben mindenütt 150.000 kötetre becsültük az állományt. A könyvek rendezésénél tanultam a legtöbbet, igazán itt találkoztam a hebraisztika-judaisztika világával.


A Rabbiképző természetesen olyan volt, mint egy újság szerkesztősége: jött boldog, boldogtalan, bel és külföldről. Voltak nehéz esetek, akiket nem rosszindulatból, de az egyszerűség kedvéért csak bolondnak hívtak. Ha nem bírt velük Scheiber Sándor, akkor beküldte hozzám, a könyvtárba. Én is hallgattam egy ideig az illetőt, majd útjára bocsátottam.

Scheiber Sándor igazgató úr mindig beosztott néhány rabbiképzős hallgatót a könyvtárba. Kertész István, Deutsch Róbert vagy a prágai Daniel Mayer, később Polnauer Sándor mind külön jelenségek, segítő munkatársak voltak. A demokratikus ellenzék zaklatása idején állásából kitették Kis Anikó filozófust. Scheiber Sándor felvette könyvtárosnak és nem engedte kirúgni.


Az Országos Rabbiképző Intézet épületében természetesen sok könyv volt, nemcsak a könyvtárban, de az intézet igazgatói szobájában, vagy a mellette lévő ún. Heller-szobában, illetve Scheiber Sándor irodájában és az abból nyíló lezárt kéziratgyűjteményben, melyet egykor a kiváló tudós, rabbiképzős, a fiatalon elhunyt Dán Róbert katalogizált Landeszman Györggyel.

Egyszer valaki levitt a pincébe, annak egyik ágába és bemutatott egy másik könyvtári szekciót. Annyi volt itt a könyv, hogy az említett felső és alsó - tényleges könyvtári részben - nem fértek el, és a használatba nem kerülő, illetve duplikátumokat, különösebb könyvészeti értéket nem képviselő könyveket ide hordtak le ideiglenesen. Külön padlózatot készítettek és a plafonig rakták az anyagot. Ide időnként lementem felhoztam egy-egy könyvet, és ha kellett rendbe raktam.

Egy napon, amikor lementem, eltűnt a pince. Azt hittem, hogy megbolondultam. Egy fecni nem volt. Kiderült, hogy elvitték és eltemették valahol a Kozma utcai temetőben. Azóta inkább az ókairói, fosztati zsinagóga geníza-variációját preferálom az askenáz rítussal ellentétben, különös tekintettel Kaufmann Dávid töredékgyűjteményére.

Bevallom ugyanezen pszichológiai csapást éltem át, amikor átépítették az épület könyvtári részét, bár itt jobb állapotba kerültek a könyvek, vagyis hasonlatosan a sírokhoz, melyek csak akkor helyezhetők át, ha azt valami különösen indokolja, helyesebb, magasabb státuszba kerülnek.


Scheiber Sándor halála előtt hozzákezdett az intézet egyes részeinek rendbe hozásához, tatarozásához. Közben eltávozott.

Az iroda tatarozásakor felszedték a korhadt padlót is, tele volt vezetékkel. Talán érdekelt valakit, hogy mi mindenről csacsognak ott non-stop a titkárnők, az állandóan csörgő telefonok. Nos, ezen iroda mellett volt a Heller-szoba, melynek anyaga jelenleg az OR-ZSE Zsoldos-szobájában található, majdnem feldolgozott állapotban.


Rabbiképzős éveim alatt egyszer összetalálkoztam valahol a nyugati pályaudvar környékén, egy idős karmelita szerzetessel, Csapó Gáborral, aki megkért, hogy a Huba utcai egykori rendházukban lévő könyvtárukat tegyem rendbe.

A rendházat elvették tőlük valamikor az ötvenes években, fallal lezárták, befalazták a templom felé vezető részt. Tehát a rendházból átjárás volt egykor a templom felső részébe. Ide menekítették könyvtáruk megmaradt részét.

Ezt rendeztem a rendszerváltásig, amikor is visszakapták a rendházat, kibontották a falat és itt is átvitték a könyveket egy másik nagy teremrészbe. Volt egy szamizdatgyűjteményem, talán az egyik legjobb Magyarországon. Az avatatlan szemek elől itt tároltam. Lehet, hogy még most is megvannak.

Az ún. rendszerváltás óta nem jártam ott. Szerkesztettem egy egyházi szamizdatot, "Názáreti" volt a neve, egy száma jelent meg. Lehet, hogy van még belőle. Iványi Gábornak biztosan adtam. Egyházi jogsértéseket tartalmazott, pl. Lékai László bíboros egykori megfélemlítését, hitoktatónőjének brutális agyonverésével-kivégzésével.


Egy második világháborús német - bizományiban vásárolt - aktatáskában elfért írógépen dolgoztam néhány példány erejéig. Az írógép végül - nehezítendő az illetékesek munkáját - egy kukában kötött ki.

Scheiber Sándor egyik briliáns mondata, könyvekről beszélve ez volt: Ritka! Nekem megvan! Irataimnak, könyveimnek egy részét szerencsére valahol mindig elhagyom, különben egy családtagom se tudna velem-mellettem egy lakásban elférni. El nem ásom őket, de sok közülük ritka és nekem nincs meg!

Vissza a TUDOMÁNY-hoz