Három nap Itáliában - Útinapló
Olaszországból, az OR-ZSE tanulmányi kirándulásáról
(2010. május 24-28) - Mint
minden rendes utazás, ez is hajnalban kezdődött, amikor az induláshoz
összegyűlt kicsinek nem mondható 54 fős csapatunk, a régebben Corvin
áruháznak nevezett létesítmény parkolójában. Nem volt még 6 óra, amikor
már majdnem teljes létszámban együtt voltunk, és negyed hét, amikor
útnak indultunk első úticélunk, Trieszt felé.
A társaság vegyes összetétele egyetemünk
sokszínűségét nagy hűséggel tükrözte vissza.
Jöttek a liturgikások, szociális munkások,
kultúratörténészek és judaisztika szakos hallgatók, mellettük a már
végzettek és részben készek, a rabbijelöltek, kántorok, doktoranduszok
és tanáraink, a felső vezetés képviselői.
A csoportot az utazás két fő szervezője
próbálta profi pedagógiai szakértelemmel összetartani már az első
pillanattól kezdve: Szántóné Dr. Balázs Edit és Friedmann Sándor.
Első pihenőhelyünk Budaörsre esett, ahol
máris sikeresen teszteltük, hogy mennyi idő szükségeltetik majd ekkora
létszám mellett természetes szükségleteink időszakos kielégítésére.
Gyorsan rájöttünk, hogy a tervezett tíz perc nem lesz elég. Mindez
nagyon kedélyesen zajlott, és békességben ért volna véget, ha nem éppen
én vagyok az, aki már ezen legelső alkalommal is az utolsóként száll fel
a buszra. De sajnos én voltam, mint ahogyan szinte mindig én vagyok, a
notórius késő, amely rossz tulajdonságomat az elmúlt évek sorához
hasonlóan most sem sikerült levetkőznöm. Csoportvezetőnk, - aki nekem 6
éve csoporttársam is, - állítása szerint fel volt erre készülve, mégis
valahányszor távolodni látott a busztól, kissé idegesnek tűnt....
- Semmi baj! - mondták mások, de én tudtam,
hogy mégis, és szégyelltem, hogy Sándor vérnyomását ekképpen megemelve
kellett folytatnunk utunkat a határ felé.
Csoportunk menet közben bővült Viliékkel,
akik Nagykanizsa után szálltak fel a buszra.
Továbbmentünk azután. A hátralévő hosszú
utat színessé tették Várhegyi Zsuzsa megjegyzései, Edit finom
süteményei, amiket bőkezűen osztogatott, valamint a Sándor által tartott
érdekes, magas szintű előadások.
James Joyce-ról szólt az egyik például, -
akinek nevét kiejteni egy idő után már nem tűnt túl egyszerű feladatnak
- azután pedig Svavo-ról, az érthetetlen módon kevéssé ismert íróról,
majd Trieszt-ről, a befogadó légkörű városkáról, és annak művészekkel
való kapcsolatáról. Kerek volt és egész, minden előadás. Amikorra
odaértünk, már szépen festett képünk volt a város kulturális és
történelmi múltjáról egyaránt.
Hét és fél óra múlva érkeztünk meg Trieszt
kikötője és vasútállomása mellé, majd végigsétáltunk a tengerparton, és
kaptunk egy órányi kis szabadidőt. Ez éppen annyira volt elegendő, hogy
ismerkedjünk a város "levegőjével", asszimilálódjunk egy kicsit, sétálva
a keskeny utcákon kávét és fagyit kóstoljunk, a hely abszolút
specialitásait, ugyebár. Pontosan érkezett vissza a megadott időpontra a
Piazza L'Unita-ra mindenki. Ezen az óriási főtéren, majdnem
középen egy szobor áll, ami négy alakcsoportjával a négy égtáj felé
mutat, és azt is jelképezi. Itt beszéltük meg a találkozót. Megtudtuk
ekkor azt is, hogy ezen a téren 1938-ban a jelenlegi műalkotás helyén
egy emelvény állt, és Mussolini itt hirdette ki akkor az olasz zsidók
sorsát meghatározó faji, rasszista elkülönítő törvényeket.
Közeledett a mincha ideje, a rektor úr a
szoborcsoport mellé imára hívta a férfiakat és nőket.
A Kaddish utolsó szavának elhangzása után
hangosan, együtt énekeltük el az utolsó sorokat: "Osze salom bimromáv,
hu jaasze salom alénu..." - "Aki békességet teremt a magasságokban, Ő
teremt nekünk békességet itt a földön is..."
A tekintetek összesimultak. Akkor és ott
megint tudtuk, éreztük, hogy imánkat nemcsak az Ö-való, de talán maguk
az egykori diktátorok is hallják...És ha elégtételt a múlt borzalmaiért
nem is vehetünk igazán, már sehogyan, soha, de szavainkkal győzelmet
hirdetünk a halál felett mindenkor, vigasztalást és reménységet, minden
ittmaradt ember számára....
Az emelkedett pillanatok után továbbmentünk
a Miramare kastélyba, ahol egykoron Miksa, Habsburg főherceg és családja
pihenéssel töltötte idejét. A kastély varázslatos kertjében, az Adria
partján mi is megpihentünk. Néhányan bementek a múzeumba, amely eredeti
állapotában mutatja be a kor jellegzetes hangulatát, annak külső és
belső építészetén és a berendezési tárgyakon keresztül. Sokan a francia
stílusú kertben sétáltak, másokat pedig a tenger vonzott, és ők a parton
ülve képzelték vissza önmagukat egy olyan korba, amikor még hinni
lehetett a felvilágosodás érkező eszméiben, a humanitásban, a
békességben.
7 óra után indultunk Velence felé, illetve
az attól nem messze található szálláshelyünkre, Cavallino-ba.
Útközben egy előadásból Sara Copio Sullam a
XVII. században élt velencei zsidó költőnő életét ismerhette meg
mindenki.
Ennek kapcsán tisztázódott a "miért nem
gender-study a női költészet?" kérdése, valamint különbség tétetett a
nők emancipációja és a rosszul értelmezett feminista movement-ek között.
Legalábbis remélem.
Este kilenckor érkeztünk meg a bűbájos
nyaralófalucska International Hotel nevezetű szállodájába, ami alig 200
méterre a tengerparttól található. Itt csatlakozott a csoporthoz két
kisgyermekes házaspár, Erikáék és Péterék. A szobák elfoglalása nagyon
gyorsan megtörtént. Jókedvünket fokozta az útközben vásárolt gyümölcs,
édesség és sör, valamint az a reménység, hogy bőröndjeinket az emeletre
felhurcolván, pár pillanaton belül mindezeket majd a holdfénnyel
megvilágított tengerparton fogyaszthatjuk el. A bátrabbak - és ifjabbak
- fürdőruhában, törölközővel a kezükben indultak a hullámok felé.
Jól aludtunk, mondani sem kell...
Másnap 7-től reggeli, 8-kor teljes
szigorúsággal indulás. Fegyelmezettek vagyunk. Nem maradt le senki.
Egy kisebb kikötőből hajóval megyünk át
Velence egyik szigetére, a Lidóra .
Itt található a régi zsidó temető, amit
meglátogatni szándékozunk. Nagy örömünkre szolgál, hogy számtalan
érdekes sírkövet találunk, köztük Sara C. Sullamét és Leon de Modenáét
is. Megtudjuk, hogy mi a különbség szefárd és askenáz sírkövek között,
és később már könnyen olvassuk a jellegzetességeket rajtuk.
Sajnos az idő kevés, hamar tovább kell
indulnunk a másik szigetre, ahol a Ghetto Vecchio-t és a Ghetto Nuovo-t
találjuk, a zsidó múzeumot, és négy zsinagógát, amelyből kettőt meg is
tudunk nézni. Idegenvezetőink jól informáltak, kevés akcentussal nagyon
részletes városbemutatást tartanak itt nekünk. A gettó csodaszép,
varázslatosan középkori és mégis modern hangulatot áraszt. Az utcák
olyan szűkek, hogy kitárt karral majdnem elérhetőek a két oldalon álló
házak falai, amelyek a kor építészeti szokásához mérten egyébként nagyon
is magasak, négyemeletesek, és rengeteg rajtuk az ablak!
Könnyű elképzelni itt egy Sábeszt!
Szinte látható, érezhető a pénteki nyüzsgés,
a házakból kihallatszó sietős beszélgetések, az ablakokból szálló húsos
ételek és édes sütemények illatának elegye, azután az érkező este, a
templomokból kihallatszó énekek, a szobákban égő gyertyák fénye, a
csendes éjszaka, majd a szombat délelőttjének elnyújtózó nyugalma, ahogy
betölti a tereket, és megpihenteti a fákat, köveket, embereket....
Igen, könnyű itt elképzelni a Szombatot és
nem csak a középkori egykorvolt ünnepeket, de a maiakat is... A keskeny
utcácskák egy-egy kerek térre futnak ki, a gettó két részét pedig egy
kanális választja el, keskeny, kicsiny híd köti össze. A víz színe
türkiz-és szürkéskék, fényes és tengerillatú. Mesebeli város ez, örökké
élő múltú ajándék a valóságnak, álmok és szerelem városa- Velence...
Körülbelül fél három van, amikor szabadidőt
kapunk egészen este fél kilencig, és mindenki kedvére barangolhat a
városban. Megebédelünk. Egy átlagos turista-menü, ami kétfogásos kb. 11
- 13 Euro-ba kerül, egy pizza 8- 10 Euro, a kétgombócos fagyi 2.
Mindenki jól tud lakni.
A gettó széléről könnyen elérhető a Canale
Grande, amelynek mentén eltévedhetetlenül juthatunk ki a Szent Márk
térre, igaz hosszú séta után, hiszen az út gyalog kényelmesen másfél-két
órát tesz ki, de ezt senki nem bánja.
Üvegművesek üzletei közt süteményesek,
kalaposok, más kézművesek, számtalan boltocska. Minden kirakatban az
elmaradhatatlan karneváli álarcok. Műemlék épületek sokasága a
csatornákon, Casanova és Marco-Polo szülőháza, az Opera. A sikátorok
csendjében, a Rialto nyüzsgésében emberek arca, a presszók, éttermek
teraszán, ezerféle hangulat, amely valahogyan mégis egyforma,
egybeolvad, és leköti a szemet-lelket, teljes figyelmünket.
Felfedezzük a helyi specialitást, a
spritze-t. Nem nehéz észrevenni, hiszen ez a jellegzetes, élénk
narancssárga ital van majdnem mindenki asztalán. Megkérdezzük mi ez,
megkóstoljuk. Később kiderül, hogy egész Észak-Olaszország által kedvelt
ital ez, de különösen jellemző a fogyasztása Velencében. Ha valaki
megkóstolja, érteni is véli, hogy miért! Keserédes, hűvös, frissítő
ital. Finom.
Aztán gondolázunk is néhányan. Kihagyhatatlan programnak tűnik ez, és a
80-100 eurós költség egy 40 perces útra, négy főre elosztva nem is tűnik
soknak. A város rejtett arca pedig valóban csak így mutatkozik meg
igazán. Vicces látvány, ahogy csónakok parkolnak a belső utcákban autók
helyett. És szinte megszokhatatlan az elképzelés, hogy olyan helyen
lakjunk, ahová csak csónakkal juthatunk haza... Jókedvűen játszunk a
gondolatokkal....
Hamar érkezik el az a fél kilences időpont.
Mindannyian úgy érezzük, túl hamar. A Zaccharia végén. a Közpark szélén levő
kikötőben gyűlünk össze, és itt szállunk hajóra, hogy hazaérjünk Cavallino-ba.
Kb. fél 11 van ekkor, de rituálissá váló
sétánk a tengerparton így sem maradhat el.
A másnap reggeli ütemterv ugyanaz. 7-kor
reggeli, 8-kor indulás. Alig pár perccel 8 óra után el is indulunk
Padovába, illetve a tőle nem messze fekvő kisvárosba Massera-ba, ahol
Giorgio Perlasca sírja található. Egy
benzinkútnál megállva Nora Perlasca-val találkozunk, aki ekkor
csatlakozik hozzánk, hogy elkísérjen bennünket a temetőhöz. A temető előtt Masera polgármestere vár bennünket
és annak a középiskolának diákjai, amelynek névadójává a város Perlascát
választotta.
Rektor úr tart megemlékezést annak az
Embernek a sírja mellett, aki több mint ötezer zsidót mentett meg
Budapesten, a holocaust idején. Egy mécsest gyújtunk, egy az egyetemünk
által hozott koszorút, és az emlékezés köveit helyezzük el Giorgio
Perlasca nyughelyén.
A polgármester szavai szintén meghatóak,
ahogyan elmondja, hogy az itt álló gyerekek számára Perlasca egy hős,
méghozzá igazi hős, hiszen mindannyian tudják, mert ennek a generációnak
ezt már tudnia kell, hogy életet menteni, az életet védelmezni minden
más dolognál nagyobb cselekedet, és feladat!
Szécsi tanár úr latin nyelven mondja el a
Pater noster kezdetű imát, - hiszen Perlasca keresztény volt - mi pedig
énekelünk.
A gyerekek a csoport köré gyűlnek ezután és
Domán főrabbi úr beszél hozzájuk háborúról, túlélésről, igaz emberekről.
Padovába dél körül érkezünk.
A város főterén, a San Giustina templom
mellett szállunk ki a buszból, majd meglátogatjuk a Szent Antal
katedrálist, amelynek területe - döbbenetes módon, - még ma is a Vatikán
tulajdonát képezi...
Itt csatlakozik hozzánk ismét
idegenvezetőnk, akivel végigsétálunk a három-négy utcából álló,
gyönyörűen felújított, és eredeti állapotában hűen megőrzött egykori
gettó területén, majd elérkezünk a padovai egyetemre, amelynek
orvosképzése a XV. századtól kezdve világhírű.
Itt tanult Janus Pannonius, Zsámboki János,
Bátori István, és szerte a világból hírességek, itt tanított Harvey az
anatómia atyja, Kopernikusz és Galileo Galilei, előtte pedig a
bölcsészettudomány több kiemelkedő nagysága, köztük Petrarca is járt
errefelé.
Furcsa, megrendítő érzés abban a teremben ülni, ahol Galilei
bizonyította tételét: Mégis mozog a föld! És nem kevésbé döbbenetes
állni abban a teremben, ahol már 500 évvel ezelőtt is orvostanhallgatók
vizsgáztak, és elsőként boncoltak halottakat az orvostudomány fejlődése
érdekében...
Az egyetem bejáratánál a tört deszkákkal
burkolt falba ütközünk. Kérdő tekintetünkre idegenvezetőnk elmondja, a
roncsolt fadarabok a birkenaui barakkokból származnak, hogy emléket
állítsanak az egyetem egykori rektorának, aki minden lehetséges
eszközzel támogatta a fiatal olasz ellenállókat a fasizmus idején...
A hangulat meghatározó.
Másfél órás szabadidőnkben, pont úgy, mint
egy nappal ezelőtt Velencében, elragadtatottan és boldogan bolyongunk a
város utcáin.
Kilenc óra után érkezünk vissza a
szálláshelyre. A fiatalok búcsúfürdésre vonulnak a tengerhez, a
középkorosztály a hotel teraszán beszélget szolidan, majd a bárban egyre
vidámabban.
Egy dologban mindenképpen megegyezünk: minél
előbb vissza kell majd jönnünk ide, és ha lehetséges sokkal több időre!
Csütörtökön reggel sokakat visz le a lélek
egy parton eltöltött reggeli kávézásra.
A hullámok ellenállhatatlan bizonyítással,
óriási erővel sodorják lábunk elé a múlhatatlanság üzenetét.
Időről-időre szükségünk van erre a
bizonyságra, tudásra.
Bőröndök a buszban azután, és csendesen
indulunk Trieszt felé, vissza.
A városban még van egy kis időnk, 2-3 óra,
ezalatt megnézzük Annalise-vel a budapesti után Európa második
legnagyobb zsinagógáját, rengeteg információhoz jutunk a trieszti zsidó
közösség történelmét illetően, majd azután itt is elsétálunk a gettóig.
A gettó főutcáját húsárusok utcájának hívták valaha, és mindazokkal a
jellegzetességekkel bír, amelyek minden gettó sajátosságai: szűk
hangulatos utcák, meghitt boltocskák, sok zsalugáteres házfal.
Macskakövek, virágok, ételillat, az otthonosság maga…
Délután három óra múlt, amikor elindulunk
Budapestre.
A buszban Ervin tart még egy előadást
haszidizmusról, egy csodarebbére való emlékezéssel, azután pedig Sanyi
összefoglalja az együtt töltött négy napot.
Edit és a Rektor úr is köszönetet mond, mi
pedig nem győzünk elég hálásnak lenni, (én részemről azóta sem tudom,
hogyan fejezhetném ki, mennyire sokat jelentett nekem ez az utazás)
Amikor aznap éjjel már a saját lakásomban
ülök, a számítógép előtt, az emlékek még élénken élnek bennem, olyan
lélegző elevenséggel, ami nem engedi az embert közel férkőzni hozzájuk.
Most sem vagyok még elég távol, ezért most is csak nehezen tudok írni
mindarról, amiben élményként részem volt.
Talán sok minden ki is maradt...
Egy valami azonban akkor is, és most is
eszembe jutott:
Visszatérni valahonnan mindig nagyon nehéz.
Különösen, ha egy gazdag, szellemileg dús helyen voltunk. Mert ha
elutazunk, s onnan visszatérünk oda, ahonnan érkeztünk, akkor először a
testünk távozik, és csak azután követi azt a lelkünk. Vagy az is lehet,
hogy ott marad egy része. örökre.
Azt hiszem, egyetlen utazás után sem
érkezünk vissza hiánytalanul.
Valamit ott hagyunk, valamit hozunk, -
megváltozunk.
A szívem egy része most Itáliában maradt.
Amit viszont elhoztam magammal, az
Velence-Padova-Trieszt zsidó közösségének félévezredes öröksége.
Viszonozhatatlan, kifejezhetetlen, óriási ajándék!
Köszönöm.
Mindenkinek.
Molnár L. Krisztina
2010.06.03 |