Három nap Itáliában
- Útinapló Olaszországból, az OR-ZSE tanulmányi kirándulásáról
(2010. május 24-28) -

 Mint minden rendes utazás, ez is hajnalban kezdődött, amikor az induláshoz összegyűlt kicsinek nem mondható 54 fős csapatunk, a régebben Corvin áruháznak nevezett létesítmény parkolójában. Nem volt még 6 óra, amikor már majdnem teljes létszámban együtt voltunk, és negyed hét, amikor útnak indultunk első úticélunk, Trieszt felé.

A társaság vegyes összetétele egyetemünk sokszínűségét nagy hűséggel tükrözte vissza.

Jöttek a liturgikások, szociális munkások, kultúratörténészek és judaisztika szakos hallgatók, mellettük a már végzettek és részben készek, a rabbijelöltek, kántorok, doktoranduszok és tanáraink, a felső vezetés képviselői.

A csoportot az utazás két fő szervezője próbálta profi pedagógiai szakértelemmel összetartani már az első pillanattól kezdve: Szántóné Dr. Balázs Edit és Friedmann Sándor.

 Első pihenőhelyünk Budaörsre esett, ahol máris sikeresen teszteltük, hogy mennyi idő szükségeltetik majd ekkora létszám mellett természetes szükségleteink időszakos kielégítésére. Gyorsan rájöttünk, hogy a tervezett tíz perc nem lesz elég. Mindez nagyon kedélyesen zajlott, és békességben ért volna véget, ha nem éppen én vagyok az, aki már ezen legelső alkalommal is az utolsóként száll fel a buszra. De sajnos én voltam, mint ahogyan szinte mindig én vagyok, a notórius késő, amely rossz tulajdonságomat az elmúlt évek sorához hasonlóan most sem sikerült levetkőznöm. Csoportvezetőnk, - aki nekem 6 éve csoporttársam is, - állítása szerint fel volt erre készülve, mégis valahányszor távolodni látott a busztól, kissé idegesnek tűnt....

- Semmi baj! - mondták mások, de én tudtam, hogy mégis, és szégyelltem, hogy Sándor vérnyomását ekképpen megemelve kellett folytatnunk utunkat a határ felé.

Csoportunk menet közben bővült Viliékkel, akik Nagykanizsa után szálltak fel a buszra.

Továbbmentünk azután. A hátralévő hosszú utat színessé tették Várhegyi Zsuzsa megjegyzései, Edit finom süteményei, amiket bőkezűen osztogatott, valamint a Sándor által tartott érdekes, magas szintű előadások.

James Joyce-ról szólt az egyik például, - akinek nevét kiejteni egy idő után már nem tűnt túl egyszerű feladatnak - azután pedig Svavo-ról, az érthetetlen módon kevéssé ismert íróról, majd Trieszt-ről, a befogadó légkörű városkáról, és annak művészekkel való kapcsolatáról. Kerek volt és egész, minden előadás. Amikorra odaértünk, már szépen festett képünk volt a város kulturális és történelmi múltjáról egyaránt.

Hét és fél óra múlva érkeztünk meg Trieszt kikötője és vasútállomása mellé, majd végigsétáltunk a tengerparton, és kaptunk egy órányi kis szabadidőt. Ez éppen annyira volt elegendő, hogy ismerkedjünk a város "levegőjével", asszimilálódjunk egy kicsit, sétálva a keskeny utcákon kávét és fagyit kóstoljunk, a hely abszolút specialitásait, ugyebár. Pontosan érkezett vissza a megadott időpontra a Piazza L'Unita-ra mindenki. Ezen az óriási főtéren, majdnem középen egy szobor áll, ami négy alakcsoportjával a négy égtáj felé mutat, és azt is jelképezi. Itt beszéltük meg a találkozót. Megtudtuk ekkor azt is, hogy ezen a téren 1938-ban a jelenlegi műalkotás helyén egy emelvény állt, és Mussolini itt hirdette ki akkor az olasz zsidók sorsát meghatározó faji, rasszista elkülönítő törvényeket.

Közeledett a mincha ideje, a rektor úr a szoborcsoport mellé imára hívta a férfiakat és nőket.

A Kaddish utolsó szavának elhangzása után hangosan, együtt énekeltük el az utolsó sorokat: "Osze salom bimromáv, hu jaasze salom alénu..."  - "Aki békességet teremt a magasságokban, Ő teremt nekünk békességet itt a földön is..."

A tekintetek összesimultak. Akkor és ott megint tudtuk, éreztük, hogy imánkat nemcsak az Ö-való, de talán maguk az egykori diktátorok is hallják...És ha elégtételt a múlt borzalmaiért nem is vehetünk igazán, már sehogyan, soha, de szavainkkal győzelmet hirdetünk a halál felett mindenkor,  vigasztalást és reménységet, minden ittmaradt ember számára....

Az emelkedett pillanatok után továbbmentünk a Miramare kastélyba, ahol egykoron Miksa, Habsburg főherceg és családja pihenéssel töltötte idejét. A kastély varázslatos kertjében, az Adria partján mi is megpihentünk. Néhányan bementek a múzeumba, amely eredeti állapotában mutatja be a kor jellegzetes hangulatát, annak külső és belső építészetén és a berendezési tárgyakon keresztül. Sokan a francia stílusú kertben sétáltak, másokat pedig a tenger vonzott, és ők a parton ülve képzelték vissza önmagukat egy olyan korba, amikor még hinni lehetett a felvilágosodás érkező eszméiben, a humanitásban, a békességben.

7 óra után indultunk Velence felé, illetve az attól nem messze található szálláshelyünkre, Cavallino-ba.

Útközben egy előadásból Sara Copio Sullam a XVII. században élt velencei zsidó költőnő életét ismerhette meg mindenki.

Ennek kapcsán tisztázódott a "miért nem gender-study a női költészet?" kérdése, valamint különbség tétetett a nők emancipációja és a rosszul értelmezett feminista movement-ek között. Legalábbis remélem.


Este kilenckor érkeztünk meg a bűbájos nyaralófalucska International Hotel nevezetű szállodájába, ami alig 200 méterre a tengerparttól található. Itt csatlakozott a csoporthoz két kisgyermekes házaspár, Erikáék és Péterék. A szobák elfoglalása nagyon gyorsan megtörtént. Jókedvünket fokozta az útközben vásárolt gyümölcs, édesség és sör, valamint az a reménység, hogy bőröndjeinket az emeletre felhurcolván, pár pillanaton belül mindezeket majd a holdfénnyel megvilágított tengerparton fogyaszthatjuk el. A bátrabbak - és ifjabbak - fürdőruhában, törölközővel a kezükben indultak a hullámok felé.

Jól aludtunk, mondani sem kell...

 Másnap 7-től reggeli, 8-kor teljes szigorúsággal indulás. Fegyelmezettek vagyunk. Nem maradt le senki.

Egy kisebb kikötőből hajóval megyünk át Velence egyik szigetére, a Lidóra .

Itt található a régi zsidó temető, amit meglátogatni szándékozunk. Nagy örömünkre szolgál, hogy számtalan érdekes sírkövet találunk, köztük Sara C. Sullamét és Leon de Modenáét is. Megtudjuk, hogy mi a különbség szefárd és askenáz sírkövek között, és később már könnyen olvassuk a jellegzetességeket rajtuk.

Sajnos az idő kevés, hamar tovább kell indulnunk a másik szigetre, ahol a Ghetto Vecchio-t és a Ghetto Nuovo-t találjuk, a zsidó múzeumot, és négy zsinagógát, amelyből kettőt meg is tudunk nézni. Idegenvezetőink jól informáltak, kevés akcentussal nagyon részletes városbemutatást tartanak itt nekünk. A gettó csodaszép, varázslatosan középkori és mégis modern hangulatot áraszt. Az utcák olyan szűkek, hogy kitárt karral majdnem elérhetőek a két oldalon álló házak falai, amelyek a kor építészeti szokásához mérten egyébként nagyon is magasak, négyemeletesek, és rengeteg rajtuk az ablak!

Könnyű elképzelni itt egy Sábeszt!

Szinte látható, érezhető a pénteki nyüzsgés, a házakból kihallatszó sietős beszélgetések, az ablakokból szálló húsos ételek és édes sütemények illatának elegye, azután az érkező este, a templomokból kihallatszó énekek, a szobákban égő gyertyák fénye, a csendes éjszaka, majd a szombat délelőttjének elnyújtózó nyugalma, ahogy betölti a tereket, és megpihenteti a fákat, köveket, embereket....

Igen, könnyű itt elképzelni a Szombatot és nem csak a középkori egykorvolt ünnepeket, de a maiakat is... A keskeny utcácskák egy-egy kerek térre futnak ki, a gettó két részét pedig egy kanális választja el, keskeny, kicsiny híd köti össze. A víz színe türkiz-és szürkéskék, fényes és tengerillatú. Mesebeli város ez, örökké élő múltú ajándék a valóságnak, álmok és szerelem városa- Velence...

Körülbelül fél három van, amikor szabadidőt kapunk egészen este fél kilencig, és mindenki kedvére barangolhat a városban. Megebédelünk. Egy átlagos turista-menü, ami kétfogásos kb. 11 - 13 Euro-ba kerül, egy pizza 8- 10 Euro, a kétgombócos fagyi 2. Mindenki jól tud lakni.

A gettó széléről könnyen elérhető a Canale Grande, amelynek mentén eltévedhetetlenül juthatunk ki a Szent Márk térre, igaz hosszú séta után, hiszen az út gyalog kényelmesen másfél-két órát tesz ki, de ezt senki nem bánja.

Üvegművesek üzletei közt süteményesek, kalaposok, más kézművesek, számtalan boltocska. Minden kirakatban az elmaradhatatlan karneváli álarcok. Műemlék épületek sokasága a csatornákon, Casanova és Marco-Polo szülőháza, az Opera. A sikátorok csendjében, a Rialto nyüzsgésében emberek arca, a presszók, éttermek teraszán, ezerféle hangulat, amely valahogyan mégis egyforma, egybeolvad, és leköti a szemet-lelket, teljes figyelmünket.

Felfedezzük a helyi specialitást, a spritze-t. Nem nehéz észrevenni, hiszen ez a jellegzetes, élénk narancssárga ital van majdnem mindenki asztalán. Megkérdezzük mi ez, megkóstoljuk. Később kiderül, hogy egész Észak-Olaszország által kedvelt ital ez, de különösen jellemző a fogyasztása Velencében. Ha valaki megkóstolja, érteni is véli, hogy miért! Keserédes, hűvös, frissítő ital. Finom.

Aztán gondolázunk is néhányan. Kihagyhatatlan programnak tűnik ez, és a 80-100 eurós költség egy 40 perces útra, négy főre elosztva nem is tűnik soknak. A város rejtett arca pedig valóban csak így mutatkozik meg igazán. Vicces látvány, ahogy csónakok parkolnak a belső utcákban autók helyett. És szinte megszokhatatlan az elképzelés, hogy olyan helyen lakjunk, ahová csak csónakkal juthatunk haza... Jókedvűen játszunk a gondolatokkal....

Hamar érkezik el az a fél kilences időpont. Mindannyian úgy érezzük, túl hamar. A Zaccharia végén. a Közpark szélén levő kikötőben gyűlünk össze, és itt szállunk hajóra, hogy hazaérjünk Cavallino-ba.

Kb. fél 11 van ekkor, de rituálissá váló sétánk a tengerparton így sem maradhat el.

A másnap reggeli ütemterv ugyanaz. 7-kor reggeli, 8-kor indulás. Alig pár perccel 8 óra után el is indulunk Padovába, illetve a tőle nem messze fekvő kisvárosba Massera-ba, ahol Giorgio Perlasca sírja található. Egy benzinkútnál megállva Nora Perlasca-val találkozunk, aki ekkor csatlakozik hozzánk, hogy elkísérjen bennünket a temetőhöz. A temető előtt Masera polgármestere vár bennünket és annak a középiskolának diákjai, amelynek névadójává a város Perlascát választotta.

Rektor úr tart megemlékezést annak az Embernek a sírja mellett, aki több mint ötezer zsidót mentett meg Budapesten, a holocaust idején. Egy mécsest gyújtunk, egy az egyetemünk által hozott koszorút, és az emlékezés köveit helyezzük el Giorgio Perlasca nyughelyén.

A polgármester szavai szintén meghatóak, ahogyan elmondja, hogy az itt álló gyerekek számára Perlasca egy hős, méghozzá igazi hős, hiszen mindannyian tudják, mert ennek a generációnak ezt már tudnia kell, hogy életet menteni, az életet védelmezni minden más dolognál nagyobb cselekedet, és feladat!

Szécsi tanár úr latin nyelven mondja el a Pater noster kezdetű imát, - hiszen Perlasca keresztény volt - mi pedig énekelünk.

A gyerekek a csoport köré gyűlnek ezután és Domán főrabbi úr beszél hozzájuk háborúról, túlélésről, igaz emberekről.

Padovába dél körül érkezünk.

A város főterén, a San Giustina templom mellett szállunk ki a buszból, majd meglátogatjuk a Szent Antal katedrálist, amelynek területe - döbbenetes módon, - még ma is a Vatikán tulajdonát képezi...

Itt csatlakozik hozzánk ismét idegenvezetőnk, akivel végigsétálunk a három-négy utcából álló, gyönyörűen felújított, és eredeti állapotában hűen megőrzött egykori gettó területén, majd elérkezünk a padovai egyetemre, amelynek orvosképzése a XV. századtól kezdve világhírű.

Itt tanult Janus Pannonius, Zsámboki János, Bátori István, és szerte a világból hírességek, itt tanított Harvey az anatómia atyja, Kopernikusz és Galileo Galilei, előtte pedig a bölcsészettudomány több kiemelkedő nagysága, köztük Petrarca is járt errefelé.

Furcsa, megrendítő érzés abban a teremben ülni, ahol Galilei bizonyította tételét: Mégis mozog a föld! És nem kevésbé döbbenetes állni abban a teremben, ahol már 500 évvel ezelőtt is orvostanhallgatók vizsgáztak, és elsőként boncoltak halottakat az orvostudomány fejlődése érdekében...

Az egyetem bejáratánál a tört deszkákkal burkolt falba ütközünk. Kérdő tekintetünkre idegenvezetőnk elmondja, a roncsolt fadarabok a birkenaui barakkokból származnak, hogy emléket állítsanak az egyetem egykori rektorának, aki minden lehetséges eszközzel támogatta a fiatal olasz ellenállókat a fasizmus idején...

A hangulat meghatározó.

Másfél órás szabadidőnkben, pont úgy, mint egy nappal ezelőtt Velencében, elragadtatottan és boldogan bolyongunk a város utcáin.

Kilenc óra után érkezünk vissza a szálláshelyre. A fiatalok búcsúfürdésre vonulnak a tengerhez, a középkorosztály a hotel teraszán beszélget szolidan, majd a bárban egyre vidámabban.

Egy dologban mindenképpen megegyezünk: minél előbb vissza kell majd jönnünk ide, és ha lehetséges sokkal több időre!

Csütörtökön reggel sokakat visz le a lélek egy parton eltöltött reggeli kávézásra.

A hullámok ellenállhatatlan bizonyítással, óriási erővel sodorják lábunk elé a múlhatatlanság üzenetét.

Időről-időre szükségünk van erre a bizonyságra, tudásra.

Bőröndök a buszban azután, és csendesen indulunk Trieszt felé, vissza.

A városban még van egy kis időnk, 2-3 óra, ezalatt megnézzük Annalise-vel a budapesti után Európa második legnagyobb zsinagógáját, rengeteg információhoz jutunk a trieszti zsidó közösség történelmét illetően, majd azután itt is elsétálunk a gettóig. A gettó főutcáját húsárusok utcájának hívták valaha, és mindazokkal a jellegzetességekkel bír, amelyek minden gettó sajátosságai: szűk hangulatos utcák, meghitt boltocskák, sok zsalugáteres házfal. Macskakövek, virágok, ételillat, az otthonosság maga…

Délután három óra múlt, amikor elindulunk Budapestre.

A buszban Ervin tart még egy előadást haszidizmusról, egy csodarebbére való emlékezéssel, azután pedig Sanyi összefoglalja az együtt töltött négy napot.

Edit és a Rektor úr is köszönetet mond, mi pedig nem győzünk elég hálásnak lenni, (én részemről azóta sem tudom, hogyan fejezhetném ki, mennyire sokat jelentett nekem ez az utazás)

Amikor aznap éjjel már a saját lakásomban ülök, a számítógép előtt, az emlékek még élénken élnek bennem, olyan lélegző elevenséggel, ami nem engedi az embert közel férkőzni hozzájuk. Most sem vagyok még elég távol, ezért most is csak nehezen tudok írni mindarról, amiben élményként részem volt.

Talán sok minden ki is maradt...

Egy valami azonban akkor is, és most is eszembe jutott:

Visszatérni valahonnan mindig nagyon nehéz. Különösen, ha egy gazdag, szellemileg dús helyen voltunk. Mert ha elutazunk, s onnan visszatérünk oda, ahonnan érkeztünk, akkor először a testünk távozik, és csak azután követi azt a lelkünk. Vagy az is lehet, hogy ott marad egy része. örökre.

Azt hiszem, egyetlen utazás után sem érkezünk vissza hiánytalanul.

Valamit ott hagyunk, valamit hozunk, - megváltozunk.

A szívem egy része most Itáliában maradt.

Amit viszont elhoztam magammal, az Velence-Padova-Trieszt zsidó közösségének félévezredes öröksége. Viszonozhatatlan, kifejezhetetlen, óriási ajándék!

Köszönöm.
Mindenkinek.

Molnár L. Krisztina
2010.06.03

Itáliai kirándulás
Molnár L. Krisztina